manOu

Az alapvetés, hogy én szeretem Háy könyveit. Még a kevésbé jól sikerülteket is. Leginkább a novelláit és esszéit. És olvasok verset. Nem olyan sokat, ami egy magyartanártól elvárható lenne az iskolai dolgokon felül, de azért igen. Ebben a kötetben versek vannak. Azt hiszem.

Ne menjünk bele a verssel mint szövegformával kapcsolatos elvárásaimba, meg abba, melyik az a pont, ahonnan egymás alá tördelt mondatokból vers lesz. Na meg hogy lírai mű, az a másik. Elég jól ismerve a kötet életérzéséhez, ember- és magyarképéhez tematikusan kapcsolódó Háy-szövegeket, végül arra jutottam, hogy ha vennék egy novellát, vagy mondjuk egy részletet A mélygarázsból, kiválasztanám azokat a mondatokat, amelyek a maguk nyers formájában és valójában amúgy is képesek fejbecsapni, még kontextus nélkül is, akkor hasonló eredményre jutnék.

Olvastam egy remek interjút a Literán Háy Jánossal a kötet kapcsán, ahol ezt nyilatkozza a kötet verseiről:

Számomra nagyon fontos, sőt, az egyedül követhető attitűd – és ez már az első verseknél is így volt –, a közvetlenség. Ez tulajdonképpen meghatározza  a nyelvkezelést. Kerülöm, vagy legfeljebb játékból vonok be átpoetizált formákat a szövegbe, amelyektől, csak úgy mellékesen mondom, irtózom. A versek többsége nem tipikusan szabadvers, de a dallamviláguk nem felel meg a szabályos, formakövető versnek sem. A ritmikával, a rímhasználattal, a bújtatott rímekkel folyamatosan arra törekszem, hogy a magam hallása szerint építsek fel egy akusztikai teret.

Ettől persze versként nem tetszettek a szövegek. Helyenként kimondottan zavaróan hatott a versségük vagy verstelenségük. Ez ilyen, nem feküdtek. Ettől még persze pont ennek a formának van a leginkább létjogosultsága ezekben a lecsupaszított, a lírai szubjektum hiányától üresen kongó, de magukat a bőröd alá berágó versek esetében. Mert ha az ahogyon túl az amit nézzük, akkor már más a végső ítéletem is.

Az nem újdonság, hogy üresnek vagy állati szintű létezésben vegetálónak lenni bármely életkorban lehet. A kötet léttapasztalata mégis az öregedéshez, az életközépi válságtól kezdve a kapuzárási pánikon túl a testi és lelki öregség állapotáig terjed, és nem tudtam nem arra gondolni, amire néha amúgy is, azaz hogy fejben megöregedni szar lesz. (Remélem, előbb meghalok.) Mondjuk testileg is.

A kötet ciklusai egy kirándulás állomásaira vannak felépítve, folyamatosan pakolják az olvasóra a nyomasztót, és helyenként sajnos önismétlésbe is átcsap a történet. Szerintem egy-két darabot nyugodtan kiszerkeszthettek volna, de fogjam be, mert. A legegyszerűbb, akár a saját, akár a mások testére, a házasságokra, kapcsolatokra vonatkozó tényszerű(nek ható) megfigyelések pont az eszköztelenségükkel döngölnek földbe. Tudod, megmondják az őszintét arról, hogy ahol a létezésed magját hiszed, ott nincs semmi. 

Aztán oda jutottam, hogy ez egy jó kötet. Nem mintha nem pont ugyanazt lett volna kedvem utána csinálni, mint Houellebecq Elemi részecskékjének elolvasása után. A fantáziádra bízom. Nem tudom, kinek merném ajánlani, de aki fél, annak nem. Meg az idealistáknak sem.

Ja igen, Rakovszky Zsuzsának vannak igen jó versei az öregedésről. Olvassál Rakovszky Zsuzsát. Is.