manOu

Az alapvetés, hogy én szeretem Háy könyveit. Még a kevésbé jól sikerülteket is. Leginkább a novelláit és esszéit. És olvasok verset. Nem olyan sokat, ami egy magyartanártól elvárható lenne az iskolai dolgokon felül, de azért igen. Ebben a kötetben versek vannak. Azt hiszem.

Ne menjünk bele a verssel mint szövegformával kapcsolatos elvárásaimba, meg abba, melyik az a pont, ahonnan egymás alá tördelt mondatokból vers lesz. Na meg hogy lírai mű, az a másik. Elég jól ismerve a kötet életérzéséhez, ember- és magyarképéhez tematikusan kapcsolódó Háy-szövegeket, végül arra jutottam, hogy ha vennék egy novellát, vagy mondjuk egy részletet A mélygarázsból, kiválasztanám azokat a mondatokat, amelyek a maguk nyers formájában és valójában amúgy is képesek fejbecsapni, még kontextus nélkül is, akkor hasonló eredményre jutnék.

Olvastam egy remek interjút a Literán Háy Jánossal a kötet kapcsán, ahol ezt nyilatkozza a kötet verseiről:

Számomra nagyon fontos, sőt, az egyedül követhető attitűd – és ez már az első verseknél is így volt –, a közvetlenség. Ez tulajdonképpen meghatározza  a nyelvkezelést. Kerülöm, vagy legfeljebb játékból vonok be átpoetizált formákat a szövegbe, amelyektől, csak úgy mellékesen mondom, irtózom. A versek többsége nem tipikusan szabadvers, de a dallamviláguk nem felel meg a szabályos, formakövető versnek sem. A ritmikával, a rímhasználattal, a bújtatott rímekkel folyamatosan arra törekszem, hogy a magam hallása szerint építsek fel egy akusztikai teret.

Ettől persze versként nem tetszettek a szövegek. Helyenként kimondottan zavaróan hatott a versségük vagy verstelenségük. Ez ilyen, nem feküdtek. Ettől még persze pont ennek a formának van a leginkább létjogosultsága ezekben a lecsupaszított, a lírai szubjektum hiányától üresen kongó, de magukat a bőröd alá berágó versek esetében. Mert ha az ahogyon túl az amit nézzük, akkor már más a végső ítéletem is.

Az nem újdonság, hogy üresnek vagy állati szintű létezésben vegetálónak lenni bármely életkorban lehet. A kötet léttapasztalata mégis az öregedéshez, az életközépi válságtól kezdve a kapuzárási pánikon túl a testi és lelki öregség állapotáig terjed, és nem tudtam nem arra gondolni, amire néha amúgy is, azaz hogy fejben megöregedni szar lesz. (Remélem, előbb meghalok.) Mondjuk testileg is.

A kötet ciklusai egy kirándulás állomásaira vannak felépítve, folyamatosan pakolják az olvasóra a nyomasztót, és helyenként sajnos önismétlésbe is átcsap a történet. Szerintem egy-két darabot nyugodtan kiszerkeszthettek volna, de fogjam be, mert. A legegyszerűbb, akár a saját, akár a mások testére, a házasságokra, kapcsolatokra vonatkozó tényszerű(nek ható) megfigyelések pont az eszköztelenségükkel döngölnek földbe. Tudod, megmondják az őszintét arról, hogy ahol a létezésed magját hiszed, ott nincs semmi. 

Aztán oda jutottam, hogy ez egy jó kötet. Nem mintha nem pont ugyanazt lett volna kedvem utána csinálni, mint Houellebecq Elemi részecskékjének elolvasása után. A fantáziádra bízom. Nem tudom, kinek merném ajánlani, de aki fél, annak nem. Meg az idealistáknak sem.

Ja igen, Rakovszky Zsuzsának vannak igen jó versei az öregedésről. Olvassál Rakovszky Zsuzsát. Is.

Reklámok