• Rólam

Kevés szóval

~ olvasósblog

Kevés szóval

Category Archives: meta

Megfejtés – Valachi Anna: “A nő számomra rejtély”

19 szerda Már 2014

Posted by nyerw in könyves, meta, személyes

≈ Hozzászólás

Címkék

A nő számomra rejtély, irodalomtörténet, József Attila asszonyai, Noran Libro, Valachi Anna

jozsefattilaEzt a könyvet eredetileg a KönyvesBlogtól kaptam vendégrecenzióhoz, így ott lesz majd olvasható a kulturált formába öntött verzió. Kulturálatlanul azonban csak nem tudom megállni, hogy ne írjak a reakcióról, melyet ez a könyv váltott ki belőlem.

Egyszerűen kiborít, amikor irodalmárok pszichológust/pszichiátert játszanak. Nem (pusztán) azért, mert az életrajz felőli olvasatokat nem épp az első helyre tenném a relevancia-ranglistámon (nagyon nem), hanem inkább azért, mert ez a vitathatatlanul érzékeny és tájékozott szerzőnő kijelentő módban beszél. Nem mindenütt persze, és állításainak jó része forrásszövegekre támaszkodó okfejtés, mely irodalomtörténeti alapossággal nyúl József Attilához. Nem vitatom, tényleg.

Először is: miért volna a legjobb a József Attila életében fontos szerepet játszó, de nem kizárólagos értelmezési keretként felfogható pszichoanalízis AZ értelmezési keret. Elemezze Ön is pszichoanalitikusan József Attilát! A szóhasználata alapján a költői mézescsuporba időnként belenyalogató szerző olyan okfejtésekbe bocsátkozik, és olyan messzemenő következtetéseket enged meg magának, amelyek esetében egy logikailag-módszertanilag lelkiismeretes irodalomtörténész már nem kockáztatná meg a kijelentő mondatokat. Ez a kötet bár nem irodalomtörténetként próbálja eladni magát, hanem az életrajzban kevésbé járatos, de az iránt mélyebben érdekődő laikusokat célozza meg, mégis azt a benyomást kelti, hogy nem sztorikként olvasandóak fejezetei.

A borítón található szöveg, miszerint a könyv “akár életrajzi regényként is olvasható” akkora hülyeség, hogy valójában szót sem érdemel, de nem tudtam megfékezni az ujjaimat a billentyűzeten.

A második szempont meg a paraszté: aztán te azt honnan tudod, mitől volt Flórának szívizomgyulladása, és honnan tudható az, hogy mit gondolt iksz, ipszilon, zé.

Zavarba hozta a költő vehemens udvarlása, s a benne működő kétirányú érzelmi késztetés szívizomgyulladás formájában, pszichoszomatikus betegségben nyilvánult meg.

És pont. Feltételezheti, úgy vélheti, sejtheti, vagy valaki úgy érezhetné, esetleg van rá utalás valamelyik memoárban – de hogy a hétágú istennyilába’ nem gondol arra a szerző, hogy ezzel gyakorlatilag fikciót teremt egy olyan műfajban, amely éppen hogy nem ezt kívánja meg, és látszólag a könyv sem ezt célozza.

A probléma eleve ott van, és ez bevallottam az én személyes vesszőparipám, hogy nincs hiteles és biztos portré meg életrajz-rekonstrukció, mégis vannak ezek az irodalmárok, akik mernek kijelentéseket tenni. Az irodalmi műveknek pedig az ilyen jellegű pszichologizáló/életrajzos megközelítése számomra komolytalanná teszi az egész ügyet (mármint az irodalomról beszélést), még akkor is, ha mondjuk József Attila könnyebben olvasható ilyen irányból, mint mondjuk Babits, de ez már tényleg csak az én bajom.

Eredménye semmi – Babiczky Tibor: Magas tenger

07 péntek feb 2014

Posted by nyerw in könyves, meta

≈ Hozzászólás

Címkék

Babiczky Tibor, krimi, Magas tenger, Magvető, szépirodalom

????????????????Egy nyomozó küzdelme a bűnnel és a bűntudattal – lövi le a poént egyből a regény alcíme, és még félre is vezet. Még a kötetbemutatóra is majdnem elmentem. Babiczky Tibor verseskötetekkel lett ismert bizonyos körökben. A vele készült, igencsak szórakoztatóra sikerült interjúban, melyben a kérdező már-már megsérti a szerzőt Nemere Istvánnak mint a szegényes magyar krimiirodalom prominens képviselőjének az emlegetésével, kiderült, hogy a szerző igen tudatosan és enyhén eltartott kisujjal állt ki regénye elhelyezhetetlensége mellett. Hogy szerintem mennyire jogosan, arra van egy válaszom, de majd a végén elárulom.

Az első tippem az volt, hogy Tar Sándor Szürke galambjának vérvörös bélyegét fogja magán viselni a történet, de ez csak néhány történet- vagy stíluselem esetén bizonyult helytállónak. A szétválasztott Vörös-tengert ábrázoló borító, melyre a történetben is akad utalás, vörös-fekete színvilágával kiemelkedik a sokszor igen szutyok magvetős borítótervek közül, és bónuszként még le is szűkíti a cím értelmezési lehetőségeinek körét. Az alcím szerintem rossz választás volt, mert úgy érzem, nekem nem kell a számba rágni rögtön az elején az amúgy már sejthetőt, mégpedig azt, hogy itt valami szorongós egzisztencialista történettel van dolgunk.

A narráció álom- és életképeket, illetve bűneseteket villant fel a nyomozó utolsó néhány hónapjából. Neve nincs, de tudjuk róla, hogy kézműves sörökkel és minőségi whiskeyvel kívánja az önpusztítás nemes tevékenységét letudni. Az irodalmi és zenei utalásoktól hemzsegő szöveg jelképeiben kissé túl direkt. Szóval értem én, hogy a Hot Water Music Drown in it című számának címe igen sokat segít a kissé naivnak tartott olvasó megértésének, de szerintem kissé sok az ilyen a sztoriban. Akadnak emellett az aktuális sörtrendekre és köz/politikai életre történő utalások is, de nem vagyok biztos benne, hogy mondjuk tíz év múlva is ugyanolyan referencialitással bírnak majd, mint most. Tíz év múlva már senki nem fogja érteni, miért szerepel benne az a kifejezés, hogy “baszni való egyiptológus”, illetve a kortársakra történő vicces kikacsintásra is csak ők fognak ráismerni.

A másik problémám, hogy valamiért sokan (a 20 év alatti alanyi költők és az érzékeny lelkű könyvesbloggerek) hiszik azt, hogy tőmondatokban beszélni, és azokat adott esetben új sorba/bekezdésbe írni a kemény mondatok odabaszásának a legstílusosabb módja. Szerintem az összetett mondatok is tök jók. Itt-ott sajnos Babiczky is mutatja a tőmondatosodás tüneteit.

Mindezek ellenére a Magas tenger azért jó könyv, mert (némi bölcsészes vehemenciájával együtt persze) nagyon erős képekben és nagyon okosan közelíti meg a szorongás kérdését. A Kierkegaardon és Heideggeren történő szocializációm, valamit József Attila bűnverseivel való ismeretségem alapján úgy gondolom, hogy ez itt tényleg csak olyan értelemben krimi, amennyiben a bűn és a bűnesetek maguk törvénytelenek. Úgy látom, itt inkább egzisztenciális fogalmakként értelmezendőek.

Az esetek jellemzően néhány motívum, az anya, a gyermek és a csonkítás köré szerveződnek, a legvégén ki is derül, miért. Ezek az esetek egyfajta tükörként működnek a nyomozó számára, és az elkövetett bűnökkel együtt benne is gyűlik a bűntudat. A könyv szinte mondatát állig átitatja a noir melankóliája és a szorongás képei, melyek a vége felé egyre sűrűsödnek. Hogy én elmeséltem volna-e a nyomozó saját sztoriját, pontosabban a nyomozónak azzal történő szembesítését, azt utólag nem tudom eldönteni. Mivel Isten sajnos ez esetben nem tesz csodát, az élve maradás vagy a létezés bűne alól a főhős nem nyer feloldozást.

Tehát igen, én elfogadom azt, hogy elhibázott volna pusztán a krimi felől közelíteni a Magas tengerhez, de a “szépirodalomnak túl krimi” felvetés pedig azt implikálja, hogy a kérdezőnek (vagy valamiféle irodalmi elit véleményének) a krimi nem szólhat a bűnnek a létet érintő kérdéseiről. És ezért egyetértek a szerzővel.

Szórakoztató irodalom az irodalomról – Cserna-Szabó András: Mérgezett hajtűk

12 vasárnap jan 2014

Posted by nyerw in könyves, meta, személyes

≈ 1 hozzászólás

Címkék

Cserna-Szabó András, esszé, Magvető, Mérgezett hajtűk, szépirodalom

09Mikor ezt a posztot elkezdem – így, jelen időben -, arra gondolok, hogy ma este én bizony sört fogok inni szellemi partnernőmmel, a másik asszimilánssal, talán Houellebecqről fogunk beszélgetni, és a bölcsészkultúra proletárjaiként megmerítkezünk majd a minket éltető rosszmájúság szénfekete habfürdőjében. De lehet, hogy elmesélem majd neki, hogy milyen kurvajó könyvet olvasok most a Cserna-Szabótól. (Nem meséltem el végül.)

Igazság szerint egészen zaklatott vagyok most, amikor ezt a posztot elkezdem. Nem pusztán azért, mert két év óta először szinte kínzó késztetést érzek arra, hogy ismét felcsapjam a szinte teljes Krúdy-sorozatom valamelyik kötetét, hanem azért is, mert engem azzal lehet a legjobban megvenni, ha az irodalomról jól írnak. A jól itt nem feltétlenül a szakmailag-elméletileg helytállót, todományosan megkérdőjelezhetetlent és bölcsészdoktorilag sokatmondót jelenti, hanem az irodalmi élmény, éleslátás és életközeliség hármasságát.

Nem mondom, hogy minden darabja tökéletes ennek a sokféle műfajú tárca/novelláskötetnek, és igazság szerint refluxot kapok az ún. irodalmi tisztelgéstől általában, főleg, ha a tisztelgő a szerző stílusához nyúl eszközeiért. Lásd: a Krúdy-szakirodalom 90 százaléka. Néhány darabja kifejezetten közömbös, néhányat viszont virtuálisan bekönyvjelzőztem magamnak a tutira bekövetkező újraolvasáshoz.

Helyenként arra is gondoltam, hogy én ezzel a fickóval – nyilván teljesen hipotetikusan – tudnék mit kezdeni, majd meggondoltam, merthogy nem bírom ezt a fajta magasztos férfiromantikát. A cinizmus cseppet sem diszkrét bája körüllengi alakomat, és eleve kiolt mindenféle szépszavas ömlengés iránti vonzalmat. De azt nagyon bírom, ha az asztalra bassza az irodalomról való beszéd félig üres, félig teli söröskorsóját, csak úgy egyszerűen, szépítés nélkül.

Az írások a kötet vége felé egyre dühösebbek és egyre súlyosabbak lesznek; az első harmad kedélyeskedő gasztro-filozofálgatását ekkorra felváltja az emberiségostora-hang. Az utolsó írás egyébként Beckettről szól, de nem sokkal előzi meg a Himnuszról szóló szöveg, amelyet talán kissé túlzónak érzek, de csak a megfelelő érvek hiánya miatt. Most reggel van, az ablakon besüt a nap, megettem a kis narancsos müzlimet. A könyv utolsó tizedét még éjjel olvastam el, a sörözésből hazatérve. A kedvenceim voltak:

  • Minden, amiben Rabelais-ről volt szó (Fejjel előre, bele a vízbe!, Aki lop, nem szop) – örök rajongásom tárgya, bocsánat.
  • Lángocska tűzforró ágya (Boccaccioról)
  • Tarka hányás (Füst Milánról)
  • Tótágas a trónuson (a Don Quijotéról)
  • Skandalum (Don Juan és Capek)
  • Mór a dobozban (Jókairól)

Mindennek a végén pedig ott van, hogy a magaskultúráról meg szépirodalomról csak bizonyos, durva megfogalmazástól mentes és az intellektuális ember kívánatos tulajdonságairól tanúbizonyságot tévő módon illik nyilatkozni ugye. Legalábbis úgy hallottam. Nekem tetszik az, hogy ebben a könyvben az irodalom szent, de nem érinthetetlen, a szöveg annak történetéről ha nem is szakmailag, de emberileg jól szól, és egészében pedig nem kíván irodalomszemléletünk megváltója lenni. Puszi a szerzőnek, remek volt.

Egy Tarkovszkij-mű margójára – Stanislaw Lem: Solaris

25 szerda dec 2013

Posted by nyerw in könyves, meta

≈ 5 hozzászólás

Címkék

Európa, scifi, Solaris, Stanislaw Lem

tumblr_m1xhlcydRU1qf7r5lo1_1280A Solaris és Lem is a klasszikus science fiction panteonjának szent tehenének az aranyszobra(i) – vagy valami ilyesmi. Én pedig egy műveletlen és tiszteletlen alak vagyok, ugyanakkor Tarkovszkij nagy tisztelője is, és ezért előbb láttam a filmet, és szégyentelenül elfogult vagyok vele. Mivel a film valahol a tökéletesség plazmafelhőjében lebeg egy másik panteonban, nem igazán erőltettem a regény olvasását egészen mostanáig. A cselekmény már nem okozott meglepetéseket, így az alábbiakra jutottam:

A Solaris nevű bolygó egy ikercsillag körül szabálytalanul keringő égitest, kutatása pedig hosszú évtizedekre tekint vissza. Az ottani kutatóbázisra érkező pszichológus-kutató a regény elbeszélője, aki igen hamar szembesül az ott uralkodó káosszal. A sokat kutatott, de valójában megismerhetetlen, bolygófelszínt borító óceán furcsa dolgokat művel a bázis kutatóinak elméjével, és ezt rövidesen az elbeszélő is megtapasztalja.

A Solaris nem egy jól összerakott regény, ami a dramaturgiát illeti. A technikailag kissé elnagyolt, de parafaktorát tekintve igen erős kezdés után szép lassan filozofikus-lélektani regény lesz a sztoriból, csak éppen mélyebb lélektani ábrázolás nélkül. A cselekményt időnként megszakítják hosszabb és kissé száraz részek a szolarisztika történetéből, amely a sztori tudománytörténeti és -filozófiai oldalát hivatott erősíteni. Össze is jön neki, viszont a végére mindez valamiféle teológiai végkövetkeztetésbe torkollik, melynek létrejötte pszichológiailag érthető, ám nem következetes. Ha az ember a világ értelmezésekor emberi léptékben és mintákban gondolkodik (ez sokszor előkerül a regényben), és mindez a bolygó tekintetében irrelevánsnak bizonyul, akkor az (igaz, nem antropomorf) istenkép, mely ember alkotta gondolat és emberi igényekre épült, szintén irreleváns. Ugyanakkor a főhős értelmezési csődjére csakis irracionális válasz adható.

Az értekező részekkel sokkal inkább az a probléma, hogy olyan érzelmi-lelki szinten zajló cselekményt szakít meg önkényes helyeken és igen hosszú időre, hogy az feszültség, amely a nézőben ott munkál már az elejétől, kissé lelohad. A tudománytörténeti vonatkozáson túl a kutatók beszélgetései nagyobbrészt lételméleti kérdések és zavaros, töredékes mondatok soraként jelennek meg, és nem túl erősek. Leginkább azért, mert nem érezzük a motivációt mögöttük.

Az elbeszélőre irányuló elmejáték terméke a férfi tudatalattijának legmélyebb bugyrából előásott emlék manifesztációja. Ha ilyen pszichoanalitikus alapra építjük a szöveget, az egyrészt szinte ordít a magyarázatért, másrészt nem elégszünk meg mindenféle zavaros belsőmonológ-töredékekkel. A zavart lelkiállapot ábrázolása viszont legalább elég erős.

Érteni vélem, miért szeretik ezt a regényt annyira, ha a filmtől el is tekintünk. Az ismeretlentől és megfejthetetlentől való félelem és a mellette jelen lévő csodálat végig ott lebeg a szövegben. A leírások, mind a bolygóé, mind a szereplőké, csodálatosak. Megértettem én, miért szent tehén ez a könyv, és most csöndesen visszavonulok elgondolkodni azon, hogy mítoszrombolni kívántam egy olyan posztban, amelynek az elején kritikátlanul rajongok egy filmért, amely ebből a könyvből készült.

 

Más tollával, de csak hogy itt is meglegyen – Háy János: Az asszimiláns

23 hétfő dec 2013

Posted by nyerw in meta, személyes

≈ 1 hozzászólás

Címkék

Az asszimiláns, Egymáshoz tartozók, esszé, Háy János, nemenyém

Ha kijelenthetném azt, hogy van kedvenc esszém Háytól, akkor ez lenne az. Azért különösen fontos számomra ez a szöveg, mert igen pontosan ragadja meg az én és jópár barátom traumáját a pesti egyetemi létben. Magamra vállalom tehát ezt a komplexust, ne vádoljatok vele. (Bár anno Miskolcon is levidékiztek, de az komolytalan ügy volt, szerepelt benne egy közlekedési lámpa is.) A szöveg innen van.

——–

Háy János: Az asszimiláns

Asszimiláns vagyok, vidékről jöttem, a város kapuja épp nyitva volt. Nem hívtak, de otthon sem marasztaltak. Szabad akaratból léptem át a városhatárt. Álltam a második emeleten az osztályban, első gimi, néztem magamra, s láttam, hogy mindaz, ami a faluban rajtam városinak tűnt, a farmer, a lazán hordott kockás ing, ami minden ottlakó számára jelezte, én már nem vagyok odatartozó, most menthetetlenül vidéki lett. Valami nem volt rendben a ruhámmal, a cipő nem passzolt, vagy a hajam állt úgy, hogy minden mást is egyértelműen vidékivé tett.
Egy kvóta eredményeként vagyok a városban. Az iskoláktól megkövetelik, hogy legyenek egyszerű származású tanulói is. Én ilyen voltam. A tanárok közölték, hogy tanulhatok, ha jól viselkedek, de lássam be, nekem ajándék, hogy itt lehetek. Nem jár. Miként azok a szabadságjogok sem járnak, amelyeket a városi társaim élvezhetnek. Velük elnézőbbnek kell lenni, mert az ő szüleik tagjai annak a közösségnek, aminek az én szüleim nem tagjai, aminek majd én tagja lehetek, ha rendesen viselkedek, ha nem kötődik a nevemhez rendbontás, ha megfelelek a vidéki gyerekekről kiállított képnek, hogy négy évig minimum megszeppenve, hátratett kézzel ülök, és magolom a feladott anyagot, s hálás vagyok érte, ha felszólítanak.
Az én szabad akaratom önmagában rendbontás volt, s a rendbontás szabadsága nekem nem járt. Rendbontás volt, mert nem ismertem új környezetem nyelvét. Nem tudtam a rendbontást enyhítő, a környezethez illő gesztusokkal kísérni, nem tudtam a tanáraimat megajándékozni azokkal az elkenő, kedvesen vicces félmondatokkal, amelyekből minden tanár érti, a korábbi kicsit szemtelen órai beszólás csak afféle diákcsíny volt. Nem tudtam viselkedni. Az én beszólásaim ormótlanok voltak, esetlenek, néha durvák, pedig a szüleim jól neveltek, s én jól neveltnek számítottam egy másik környezetben. Ott én pontosan tudtam, hol a határ, s a közösség tagjai is pontosan tudták, melyik szónak mi a súlya. De itt más súlyok helyeződnek a szavakra, a gesztusokra. Kezdetben azt hittem, felmentést kapok, mert gyerek vagyok, s ők felnőttek. Azt hittem, hogy megértsenek, az az ő felelősségük is, hogy figyeljenek rám, amikor én figyelek rájuk. De nem. Álltam az osztályteremben, és láttam, hogy az, ami az én múltam, azok a történetek, amelyek velem estek meg, amelyek ez ideig formálták a személyiségemet, ebben a közegben nem rendelkeznek relevanciával. A viselkedésem és a múltam, a nyelv, amit használok, olyannyira más, hogy elfedi a jellememet. Nem vagyok. Csak egy dolog mondható rólam: vidéki. Egy olyan toposszal kell azonosulnom, amivel nem akarok, hisz épp azért érkeztem a városba, hogy lássam, mennyire színes a világ, mennyi különösség fér meg egymás mellett, s hogy nem külszíni fejtésből ítéljük meg a belső tartalmakat. Egy idealizált városképhez kötődtem, ahol az érzelmi és szellemi nyitottság már az atomok szintjén megvan. A faluhoz nem tartoztam, a figyelmem más irányba fordult, a megszerzett és megszerezni akart tudás elrekesztett életem korábbi terétől.
Olyan akarok lenni, mint ők, mondja magában mindenki, aki asszimilálódni akar. Úgy akarok érezni, beszélni, viselkedni, mint ők, olyan múltat akarok, ami nem különbözik az övékétől. De ez a múlt alapvetően különbözött. El kell tagadni. Át kell írni. Mindenki látott már asszimilálódni akarót, aki kendős anyjával fal mellett settenkedik a körúton, ijedten körözve a tekintetével, hogy nincs-e ott valaki az új ismerősei közül. Letagadni a múltat, nem elárulni, honnan jöttél, minél előbb felvenni az új hely szokásait, hogy aki nem tudja, kollégista vagy, ne is gyaníthassa. Holott kollégista vagy. Te tudod csak igazán.
Ne szégyelld, mondja egy haverom, hisz annyira érdekes a te múltad, nem szokványosak a szüleid meg a nagyszüleid, mint az enyémek, hisz nálunk mindenki ügyvéd, amíg a szem ellát a múltba, s nekem persze egyik sem az, meg persze az én szemem nem is lát annyira el a múltba, mint az övé. Nem szokványosak, mondja, s hirtelen érdekes lesz a múltam. Elmeséli mindenkinek, hogy gyerekként egész nap a földeken, budi az udvaron, fürdőszoba nincs, lefesti azt a jelenetet, mikor a szemétdombon állok az ottani haverjaimmal, tízéves lehetek, fogkrémtubust találtunk, s szopogatjuk az édes fehér masszát, amit az orvos gyerekei benne hagytak használat után. Mint egy különleges rezervátum küldöttje tűnök fel, akinek a szülei népdalokat énekeltek kukoricahántás idején, s ha már elénekelték azt a hármat, amit a városon élő barátaim a Kodály-módszernek köszönhetően ismertek, a Tavaszi szél vizet árasztot, az Erdő, erdő, erdőt, meg bánatukban még, mert elromlott a szövőszék, belevágtak a Csitári hegyek alattba, szóval mikor ezzel is végeztek, akkor írtak újabb népdalokat, meg ilyeneket mondtak, hogy uff meg hinye meg ejha.
Íme az út: a rezervátum gyermeke, akinek von haus aus adódott az originalitás. A szánalom, az együttérzés és a lelkesedés látszott újdonsült társaimon. Úgy éreztem magam, mint egy Bartók-mű pszichoanalitikus elemzése. Nem vér folyt bennem, hanem tiszta forrás. S ebbe a tiszta forrásba nem köptek, nem hugyoztak bele a parasztok. Holott dehogynem. Egy percig sem bírtam volna a falu zárt világában maradni, nem azért jöttem a városba, hogy a heroizált közelmúlt árnyékában heverésszek.

*

A múlt nem letagadható, hisz bármikor előtörhet és szétrombolhatja a jelent, és nem is heroizálható, hisz a valós életfolyamatok ilyen esetben a mítosz tárgykörébe vannak emelve, s az életszerűséget megvonva ideologikussá teszik a valóságot. A múlt akkor jelenik meg megfelelően, ha a helyi értékén vannak kezelve a történetek. Egy történet relevanciája nyelv és esemény egysége. Ha az esemény nem hozza önmagában a megérthetőség lehetőségét, a nyelvnek kell megsegítenie. A nyelv, amiben a múltam eseményei zajlottak, különbözött attól a nyelvtől, amibe belekeveredtem. Nem csupán azért, mert nekem a hol a kapa, édesanyám? volt az alapmondat, míg a budapestieknek az anyu, hová megyünk nyaralni?, hogy nekem a sajt disznó volt, nekik ementáli, s a bogyósgyümölcsöt nem dekára, hanem mázsára mértük. Az a nyelv, amit én beszéltem, más nyelven túli támaszokkal bírt. Nem lehet egyszerűen körvonalazni, milyenekkel, hisz a nyelven túli utalások (melyek a rossz nyelvek szerint a kommunikációs szituációban nagyobb szerepet játszanak, mint a konkrét nyelvi elemek) alapja egy meghatározott közösség, a faluban akkor és valaha élők viselkedése, életrendje volt. Utalásaim jelentős része értelmetlenné vált, hisz reáliakötődése az új környezetben lábjegyzetekre szorult, történeteim, amelyek lényegileg más körülmények között lévő emberekkel estek meg, nem voltak elmondhatók, hisz a hallgatóktól nem számíthattam az alapvető ráismerésre.
Nyelvváltás. Az asszimiláció első lépése a nyelvváltás. A nyelvváltás, amely nem arról szól, hogy egy nyelvjárást vetkezzek le, hanem arról, hogy megtaláljam azt a sebességet, azokat a fordulatokat, azokat a valóságalapokat, amelyekre építve megjeleníthető a múlt, hogy a közlés az épp szükséges mennyiségű nyelvi elemet tartalmazza, nem többet és nem kevesebbet, utat és lehetőséget kínálva ekként az értelmezésnek és a megérésnek. A nyelvváltás nem azzal a céllal történik, hogy elfeledtesse a környezettel, hogy honnét vagyok való, hanem azzal a céllal, hogy az emlékezet, ami a többiekétől erősen különböző emlékezet, belekerülhessen a közös emlékezetbe. Társaim többen vannak, nekik nem kell igyekezni, hogy nyelvet váltsanak, hogy ne használják azokat a félszavakat, amelyek mindenki számára érthetőek, csak nekem nem. Nem csak az érthetővé tétel, a megértés is az én feladatom.
Ülök a sörözőben, beszélnek, és a beszédjük olyan magabiztosságot áraszt, amelyet én soha nem tudtam átélni azóta sem. Az otthonosság magabiztosságát. Vidékről jöttem, az én támaszaim ott maradtak. Laci bácsi például, akihez elszaladtam, ha meg kellett hegeszteni a biciklikormányt. Az ő Laci bácsijuk itt van, és ebben a keretrendszerben tud hegeszteni, ha épp hegeszteni kell. Sok-sok lacibácsijuk van, az egyik állami hivatalban dolgozik, a másik a gazdaságban, a harmadik az egészségügyben vagy az oktatásban. Ezek a lacibácsik olyan információkat adnak, amelyeket az én lacibácsijaim nem tudnak, mert ők csak azt tudják mondani, ha újra eltörik, gyerek, akkor ki kell cserélni az egész szar kormányt.
Nem a társak voltak ijesztőek, hisz ők még gyerekek voltak. Épp asszimiláció előtt álltak, az ő asszimilációjuk is próbatétel, átmenni kamaszból felnőttbe, levetkezni s részben megőrizni az automatikus feketén-fehéren igazságérzetet, és belesimulni a lacibácsik kompromisszumoktól és nem kis mértékben megalkuvásoktól terhelt világába. Ők is feladat előtt álltak, de még előtte, s mint ilyenek, nem érezték, hogy riválisuk vagyok, hogy egy munkahely majd tíz év múlva az ő rovásukra dönthet mellettem. Nem gondolták még, hogy elszedhetem a lányukat, és magammal ránthatom a múlt nélküli asszimilánsok sokszor reménytelen közegébe. A lacibácsik viszont tudták. A tanáraim lacibácsik és a társaim szülei lacibácsik már nem néztek tiszta tekintettel rám, szemük sokszor szikrát hányt, s nem tudtak gátat vetni a rosszindulatú félmondatoknak. Hát persze, veszélyes voltam, pontosan tudták, hogy én nem fogadhatom el a belső informális csatornák működésére épülő világot, amely érdemtelen juttat előnyökhöz érdemtelen embereket, rokonokat, barátokat és üzletfeleket. Pontosan tudták, én csak az egyenlő pályák egyenlő esélyek elvét vallhatom, s arra gondoltak, ha megsejtem, milyen kapcsolati tőke mozog a háttérben, az igazságosság nevében óbégatni kezdek, rombolni és tombolni, szaros gumicsizmámat ráhajítom a damasztabroszra, s biztosan nem tudják lepacsizni velem a jövőt. A lacibácsik tudták, hogy én idegen vagyok, hogy nekem csak egy dolog van a kezemben: saját magam. Az vagyok, ami magamtól lenni tudok, nem örökölök a nagymamától lakást, az lesz az otthonom, amit megteremtek. Az idegenségből létfélelem és életakarás fakad, s e kettő torzulása az asszimiláns devianciája: a gyávaság és az akarnokság.
Az asszimiláns persze nem vidéki, nem keresztény, zsidó, szlovákiai magyar vagy egy fekete, aki az orvosi után itt maradt egy lány miatt, az asszimiláns jöhet a XIII. kerületből vagy Kolozsvárról, érkezhet Miskolcról Budapestre, Budapestről New Yorkba, lehetnek a szülei értelmiségiek, vagy olyanok, akik elhagyták őt gyerekkorában, és nevelőotthonban nőtt föl. Az asszimiláns egyetlen átfogó jellemzője, hogy kívülről jön, s ebből adódnak számukra általános érvényű gondok, és persze specifikusak, hisz nem ugyanaz egy tóratekercset vagy egy vetőgépet vagy egy cigánytelepi múltat összeegyeztetni az aktuális jelennel, és lenyomni az új környezet torkán.

*

Egy nem forradalmakra és kataklizmákra épülő társadalomban az asszimiláns az egyetlen esély a társadalmi mobilitás fenntartására. Az asszimiláns nem ismeri, nem ismerheti el a fennálló hatalmi szerkezet állandóságát. Ha elismeri, kívül marad, ami egyben lemondás is arról, hogy tehetségének megfelelő feladatokat lásson el, valamint elfogadása annak, hogy a társadalmi mozgás csupán a kasztokon belüli helyezkedést jelentheti, vagy ügyesen beékelődik egy épp megüresedett helyre, s elfoglalja egy épp letűnt lacibácsi státusát, s innéttől, mintha örökös tagja lett volna a rendnek, ezüst evőeszközt, keleti szőnyeget és nemesi oklevelet vásárol, és úgy működik, mint a lacibácsik. Azért dolgozik, hogy sértetlen maradjon az informális kapcsolatrendszer, hogy hozzá hasonló kívülről jöttek soha ne férkőzhessenek bele. De ha az asszimiláns nem ezeket az utakat választja, örökösen megkérdőjelezi az aktuális status quót, s egyben riválisként jelenik meg, ami egyszerű logikai alapon magasabb teljesítményt igényel a bent lévőktől is.
De ne tagadjuk, épp ez az alapja az asszimilánsból fakadó rossznak is, hisz ki tudja, hol van az a határ, ami a status quók jogos megkérdőjelezése és az általános emberi normák között van. Az aszimiláns veszélye, hogy nem ismei fel ezt a határt, s mivel a semmiből jön, s mindent egy lapra, önmagára kell feltennie, nem csupán a status quón teper végig szöges bakanccsal, hanem az embereken is. De az asszimiláns egy szociológiai-pszichológiai kategória és nem jellem kérdése, az asszimiláns nincs felmentve az alapvető erkölcsi törvények alól, s nincs megkímélve a jellemromlottságtól. A rossz rossz, a jó jó marad, bárki áll is mögötte. Ám a semmiből jött akarnokokra hivatkozás sokszor a status quo önvédelmi mechanizmusa. Az akarnokok jobban látszanak a szorgos többségnél, s örökös felemlegetésük elfedi azt a sokaságot, akik a munkájukkal jutottak előbbre, akiken az akarnok ugyanúgy végigtapos, mint mindenkin, aki az útját akadályozza. Kevésbé látszik a többség, azok, akik a legnagyobb biztonsági patentek mellett is örökös bizonytalanságban élik az életüket, hisz nem érzik maguk alatt a lacibácsikból és a lacibácsik szüleiből és gyerekeiből szőtt védőhálót. Mindent ideiglenesnek élnek meg. Az ideiglenes budapesti lakások után megszerzett állandó budapesti lakást is. Pontosan tudják, a város kapui nyitva állnak, de nem azért, hogy az ő kilenc kis testvérkéjük utánuk jöhessen, nem azért, hogy az ő édesanyjuk hamuba sült pogácsát hozzon nekik Benedek Elek meséibe csomagolva. A kapu azért maradt tárva-nyitva, hogy kibukhassanak rajta. Ha hibáznak, ki is buknak. Visszabuknak abba a közegbe, ahol már semmihez semmi kapcsolódásuk, hisz hol van már az a bicikli, aminek kormányát az ő lacibácsijuk még egyszer meghegeszthetné. És senki nem nyúl utánuk, még a többi asszimiláns sem markolja meg a kezüket, mert az asszimilánsok nem képezhetnek védszövetséget, hisz céljuk a beolvadás és nem a szeparálódás, valamint elvileg sem vállalhatnak közösséget a születésre s nem a képességekre épülő társadalomszemlélettel.
Az asszimiláns beemel egy másfajta emlékezetet a megcélzott réteg, például a szélesebb értelemben vett elit gondolkodásába, ez az emlékezet egy egyszerűbb világról szól, ahol elemi szinten küzdenek az emberek az életükért, az életfeltételeikért, egy olyan világ, ami a város életéhez képest nevetségesen primitívnek látszik, holott megvan a saját értékrendje, boldogság- és fájdalomfaktora, egy élet, ami nem jellemezhető egyszerűen szociológiai kategóriaként, egy élet, amiért az elit, ha tud róla, felelősséggel bír, s egyben tanulhat is: hogy mi mennyit ér. Az asszimiláns beemel vagy inkább aktivizál egy tudást a biztonságban élők gondolkodásában: az elbukás alapvetése a létnek, az elbukás esélye állandóság, minden olyan gesztus, ami ezt elfedni igyekszik: életellenes. Ekként életellenes az asszimiláns illuzórikus képe a bent lévők biztonságáról is, a lacibácsikból szőtt háló megbonthatatlanságáról, aminek következtében emberek életét csoportalapon, általánosító törvények szerint, s nem egyediként, sorsszerűen vizsgálja.

*

Felnőtt vagyok, a gimnázium folyosóján megyek, nem az én gimnáziumomén, hanem azén, ahová a gyerekeim járnak. Szülői értekezlet. Osztályterem. Ott ülnek a gyerekeim osztálytársainak a szülei. Megrettenek. A saját osztálytársaim szüleit látom ott. Egy teremnyi lacibácsit. Megint gyerek vagyok, nem értem, mit keresek ott. Attól félek, bántani fognak, én gyerek vagyok, ők felnőttek, nekik a bántás semmiből sem áll. Egy magányos székre ülök, így próbálom védeni magam tőlük, holott ők nem tekintenek gyereknek, aki a tenyerében izzadságot morzsol, hanem írónak. Hallották a gyereküktől, hogy az osztálytársuk papája író. Azt mondják, ott ül az író, nem akar velünk egy gyékényről. Hiába, ezek a művészek, de azért mégsem kéne ilyen önteltnek lenni, ezt is mondják később otthon, mikor a férjüknek elmesélik. Azt hiszik, ők szarták a spanyolviaszt, mondja a férfi, mert eleve utálta az olyanokat, akik afféle szórakoztató munkával, mint az írás, pénzt keresnek, sőt, még fel is nevelik belőle a gyerekeiket, s ráadásul minden nőt előbb meg tudnak szerezni üres bukszával, szar könyvekkel nagyképűsködve.
Az asszimiláns sérelmeket hordoz magában, nem is keveset, de tőle függ, hogy a sérelmekből fakadó energiákat mire használja: bosszúállásra, igazságtételre, kárpótlásra vagy a másokba való beleérzés mélyítésére. Az asszimilánstól függ, hogy felismeri-e, a sérelmeknek csak kicsiny része fakad konkrétan az asszimilációból. Többsége létsérelem, amit mindenki megkap, aki érez.
Felnőnek mind, kik nem vesznek el gyerekként, s ahogy az eredendő életerő kezd lankadni, s az idő szarabb arcát is megmutatja, például a végét, a korosodó ember védelmi rendszert építeni akar, valamit, ami megóvja attól a gondolattól, hogy az ő léte is csak egy ideiglenes epizód, annyiról szól, amennyi, semmi többről. De ki bírhatja ezt elfogadni, mondja az ember, s felépít egy teleológiai rendszert, hogy a világ tart valahonnan valahová, s rögvest e rendszer mintájára a családot is legyártja, mint a nagy értelmes és célirányos rendszer kicsi változatát. Előkerülnek a nagy-, a déd-, az ükszülők, egy ember, aki rokona volt az egyik aradi vértanúnak, egy egyenesági, aki a harcolt a török ellen, egy másik, aki egyetemi tanár volt a kiegyezés után, a nevéhez kötődik, s itt hirtelen megneveztetik egy tudományos tétel vagy találmány, amiről persze már csak a család tud. Felvázolódik egy rendszer, ami valahonnét, a végtelen múltból ered, s a gyerekek révén a végtelen jövőbe halad. Ül az asszimiláns, ő is küszködik az idővel, mert küszködik, akit anya szült egyszer, de neki nincs miért a múltba nézni, nincsenek naplók, fényképek, festmények, üknagyapa kardja és az üknagymama szerelmes versei egy titokzatos herceghez, akivel egyszer Bécsben egy bálon összefutott, s táncolt is vele, legalábbis a versekből ez látszik. Neki nincs, neki nincs lehetősége, hogy ideológiába futtassa az életét. Csak ő van meg azok az emlékek, amik a nagyapáról maradtak. De mennyire is mulandóak, hisz vele együtt vesznek el. S mert nincs múltja, nem gondolja, hogy a gyerekei egy nagy folyamat részei, amiben az egyik, számára fontos feladat, hogy ő tovább élhet bennük. Ha nézed az asszimilánst, ahogy ott áll kiszolgáltatva az elemi erőknek, rettenj meg, hisz az ő léte figyelmeztet arra: nem csak a város kapui, az idő kapui is nyitva, ahová mindannyian belehullunk jeltelenül.

A tökéletes meta-pillanat

27 szerda nov 2013

Posted by nyerw in könyves, meta, személyes

≈ Hozzászólás

Címkék

Alexandra, meta, Paul Auster

Amikor Paul Austerről és egy ismerős sztorijáról beszélgettek (egy emberről, aki Austert olvas a metrón, épp annál a résznél jár, ahol a főhős a saját regényét látja valaki kezében – majd átnéz a túloldalra, és a szemben lévő üléssoron valaki ugyanazt a könyvet olvassa, mint ő), majd megálltok a könyváruház előtt:

– megnézem, nem írt-e már az Alexandra, hogy átvehetem a könyveket (Austert).

A kezedben megcsörren a mobil, sms érkezik, hogy de, most átveheted.

A kultúrember dühe – Így szerettek ők I-II.

12 kedd nov 2013

Posted by nyerw in könyves, meta, személyes

≈ Hozzászólás

Címkék

Így szerettek ők, Corvina, Nyáry Krisztián

Image

Kollégáim és ismerőseim közt elég szélsőséges véleményekkel találkoztam a két kötet kapcsán. Lecsóba beletenyerelni jó, tehát így fogok most tenni. Még nem fejeztem be a másodikat, de az a néhány oldal valószínűleg már semmin nem változtat.

Elsőként kikötném, hogy engem olvasóként nem érdekelnek a szerzők, csakis a mű és annak befogadása, illetve talán a befogadástörténete. A szakmaiság nyilvánvalóan megkívánja a többi oldal erőteljesebb hangsúlyát, de – mint azt talán már írtam, vagy esetleg fogom egyszer – a tanár és a (maga örömére) olvasó nem ugyanaz a személy bennem. Olvasóként tehát engem nem érdekel, milyen ember volt Babits Mihály, ha a szöveg, melyet az asztalra letett, nekem bőven eleget adott. Nem érdekel, kivel volt jóban, hova járt nyaralni, milyen volt a házassága, és ehhez hasonlók. Épp ezért meg sem kellett volna vennem Nyáry Krisztián könyveit.

Az okok, amiért mégis megtörtént:

– A kölyköknek – tetszik vagy sem – el kell adni az irodalomtörténetet. Annyira távol áll tőlük már a huszadik század elejének világa is, hogy képesek elpörögni azon, Ady használt-e kotont vagy nem. Ezek a történetek működnek, tehát voltaképpen segédanyagnak vettem meg a két könyvet.

– Sajnos gyenge vagyok az életrajzokban, épp ezért I. kollégámmal ellentétben, aki a múltkor amiatt morgolódott, hogy de hát ezeket egy csomóan eddig is tudták, miért nem neki jutott előbb eszébe ebből könyvet csinálni, én olvastam új dolgokat. Kövezzetek meg.

– Érdekelt a jelenség maga. Miért sikeres, Nyáry hogyan interpretál, mit hoznak ki ebből. Fanyaloghattam is volna, mint oly sokan körülöttem, de olvasás nélkül ezt nem illik megtenni.

Az etikai probléma

A fanyalgók és a negatív kritikát megfogalmazók egyik fő érve, hogy ami ezekben a könyvekben írva vagyon, az bizony a magánélet szentsége, a szerzők privát szférájának része. Így tehát, ebben a tálalásban (erről majd később) ez gyakorlatilag bulvár, szenzációvadászat, más emberek életének kiárusítása stb stb. Ma Szendrey Júlia és Petőfi kapcsán arról beszéltünk órán, hogy bizonyos szerzők és feleségeik gyakorlatilag a kor celebjei voltak, mindenki róluk beszélt, mert az ember már csak ilyen pletykaéhes állat, aki ezt tagadja, az meg még álszent is. Erre éreztek rá a kölykök nagyon okosan. Kultúremberként megtagadjuk a bulvárt, mert lealacsonyító a tárgyára nézve. Ezek a kritikusok tényleg lealacsonyítónak látták mondjuk Móriczra, erre a kurvajó íróra nézve, amit róla leírtak már rég az életrajzírók, Nyáry meg összefoglalta pár hasábba? Mit változtat ez azon, ami szerzőként az ő úgynevezett értékét adja? És persze ott van az aktuális botrány, Kölcsey. Ha kevesebb lesz valaki szemében, az az olvasót minősíti, nem a könyvet.

A tálalás problémája

Igen, tényleg nem mindegy a hogyan. A kötvefűzvén olvastam egy elég szenvedélyes hangvételű (elítélő) kritikát a második könyvről, amely sérelmezte, hogy ezek az írások, melyek életrajzkutatók eredményeiből és feltételezésekből vannak egybegyúrba, miért kijelentő módban szólalnak meg. Hogy miért állítanak dolgokat, pl. hogy ez vagy az nem volt igazi szerelmi házasság. Ez a kérdés csak akkor lehet kérdés, ha nem tudjuk, mit olvasunk. Nem tudományos igényű tanulmányt, hanem történeteket. Eleje-közepe-vége történeteket, mert a laikus olvasó így olvas. A feltételes mód, a kérdőjelek eliminálják a szövegek sztorijellegét, márpedig (úgy gondolom) ezek itt elsősorban annak készültek.

Mivel egyik történetszereplő élete sem ismert a maga teljességében senki számára, még a kutatók számára sem, bajos lenne az úgynevezett igazságtartalmat számonkérni Nyáry Krisztiánon. Tényleg úgy volt-e? Oszt ő honnan tudja? Igazság még a történelemtudományban sincs, ez itt interpretáció. Sajátos, etikailag mondhatni korrekt, pártatlanságra törekszik. Van, akinek irodalomolvasóként releváns, de van, akinek nem. Számomra például nem az.

De akkor a baj az, hogy.

Az, hogy az irodalmat irodalomtörténetestül, szerzőstül, kanonikus művestül afféle szakralitásnak tekintjük, mert értékeket hordoz. Legyűröm a gombócot a torkomban, és akkor kimondom: én meg ebben nem hiszek. A művészetben, annak nagyságában, értékében nem hinni kell, mert az nem egy szent tehén, és nem is döglik meg, ha célba veszik a banalitás, az üzletiesség és a bulvár nyílvesszőivel. Értéke lett neki történeti távlatban, tulajdonítjuk neki a jelenben, és szubjektív értéket képviselhet számunkra egy adott mű. Jó esetben gondolkodunk róla, megérint minket, tanítjuk az egyemen, vitázunk róla. De nem szent és érinthetetlen. Ami szerintünk a művészetet sérti, az valójában azt az érzésünket sérti, hogy valami abszolútnak, megkockáztatom, transzcendensnek gondoltat bemocskolnak. Szerintem a magyar irodalom, köszöni, még mindig jól érzi magát.

meta – szigorúan kisbetűvel

01 péntek nov 2013

Posted by nyerw in meta

≈ 1 hozzászólás

Címkék

könyvesblogolás

– ismertető vs. értékelés/kritika

– benyomások vs elemzés

– új megjelenések, hogy lépést tarts a trenddel vs öntörvényűség (wannabe)

– aktuális könyvbeszerzések (még magamnak se mindig merem bevallani) és várólistacsökkentés?

– minek?

Legutóbbi bejegyzések

  • A kiaknázatlan lehetőségek könyve – Emmi Itäranta: A teamesternő könyve
  • Fecsegős – Ignacy Karpowicz: Szálkák
  • A többi néma – Tompa Andrea: Omerta
  • A képlékenyek – Rakovszky Zsuzsa: Célia
  • Félkész – Szabó T. Anna: Törésteszt

Kategóriák

  • képes
  • könyves
  • kultúr
  • meta
  • személyes

Blogroll

  • isolde
  • acélpatkány
  • pável
  • egyember
  • olvasónapló
  • könyvtáros
  • librarium
  • kolléga
  • randomsky

Legutóbbi hozzászólások

A kiaknázatlan lehet… - Egy nagyon különleges –…
Fecsegős – Ign… - Idvez légy, Hármas Egység!…
Fecsegős – Ign… - Ignacy Karpowicz: Égiek és…
A többi néma –… - Té előtt és után – Tompa…
A képlékenyek… - Végre – Szív Ernő: Az ir…

Tags

Ad Astra Agave Agota Kristof aki körülhajózta Tündérföldet Alan Moore Alexandra A lány angol nyelven angolul Bodor Ádám Brian Staveley Cartaphilus Catherynne M. Valente China Miéville Christopher Barzak Cicero Corvina Cserna-Szabó András Dan Simmons Darvasi László Delta Vision disztópia Dés Mihály edzés Emmi Itäranta esszé Európa fantasy Gabo Geopen Grecsó Krisztián Háy János Iain M. Banks ifjúsági Ignacy Karpowicz Ilium Ingmar Bergman Ingókövek Jonathan Safran Foer Jon Fosse Kalligram Kultúra sorozat képregény könyvtár Kőrösi Zoltán Lavondyss Libri Linn Ullmann Lőrinczy Judit Magvető Maurice Blanchot megjelenések memoár Mitágó-erdő Móra műfordítás novella Olympos Osiris Paul Auster Per Petterson Rakovszky Zsuzsa Robert Holdstock scifi Scolar Sofi Oksanen személyes Szerelmes évek szépirodalom Tompa Andrea Typotex Ulpius vers zene Égiek és földiek

Archívum

  • 2017 augusztus
  • 2017 július
  • 2017 június
  • 2016 augusztus
  • 2016 július
  • 2016 június
  • 2016 május
  • 2016 április
  • 2016 március
  • 2016 február
  • 2016 január
  • 2015 október
  • 2015 szeptember
  • 2015 július
  • 2015 június
  • 2015 május
  • 2015 március
  • 2015 február
  • 2014 november
  • 2014 október
  • 2014 augusztus
  • 2014 július
  • 2014 június
  • 2014 május
  • 2014 április
  • 2014 március
  • 2014 február
  • 2014 január
  • 2013 december
  • 2013 november
  • 2013 október

Meta

  • Regisztráció
  • Bejelentkezés
  • Bejegyzések hírcsatorna
  • Hozzászólások hírcsatorna
  • WordPress.com

WordPress.com ingyenes honlap vagy saját honlap létrehozása.

Kilépés
Adatvédelem és Cookie-k: Ez a weboldal cookie-kat (sütiket) használ. A weboldal böngészésével hozzájárulunk a cookie-k fogadásához.
További részletekért és a cookie-k szabályozásához kattintsunk ide: Cookie szabályzat