A síró szekér – Darvasi László: Taligás

Címkék

, , ,

b461

Úgy vártam ezt a könyvet, mint a regénybeli Szeged az esőt. A könnymutatványosok legendája nagy hatással volt rám, amikor olvastam. Az évet már nem tudom. A Virágzabálókról lepattantam száz oldal után.

Amennyire bedarált a végére, annyira melós volt olvasni, különösen az elején. Nem volt egyetlen mondata sem, mely hétköznapi lett volna a szó köznyelvi értelmében. A regény narrátora a címbéli Taligás, aki amolyan kereskedő. Könyvekkel kereskedik, prózában. Szavakkal, lírában. Ő az, aki részesévé válik a szegedi boszorkányperek körüli eseményeknek, akit belesodortak/belesodródott, és aki egyszerre külső megfigyelője és áldozata a borzalmaknak. A szöveg irodalmi utalásai az ő parafrázisai, ám elbeszélése maga a líra.

Talán pont  ez lesz az, amiért sokan félre fogják tenni. Ez a nyelv ugyanis rátelepszik a történetre, amely pedig a két említett nagyregényhez képest eléggé feszesnek mondható. És még így sem kapunk választ mindenre. A burjánzása azonban más. Expresszionizmusa eltávolítja a borzalmast, felnagyítja a wasteland-benyomást. Jogos lehet az a felvetés is, hogy miért van szükség rá. Hogy nem csak  blöff-e ez az egész a nyelvvel, és a szerző inkább alkot meg egy ilyen meghatározatlan hibridet, mint hogy írjon egy jól megírt regényt. Biztosan lesznek páran, akik ezt mondják majd róla.

Emellett én nem nagyon látom a történet hibáit. Ez a történet így volt elbeszélhető, és én fogékony vagyok erre az irodalmi nyelvre. Mert nem mindig csak azért olvasunk, hogy jó és könnyű legyen.

 

Túl sok táp – Brian Staveley: A tűz kegyelme

Címkék

, , ,

 

the_providence_of_fire_by_tikos-da30djf

Mondom, biztos velem van a baj. Hogy bár nekem való lenne a heroikus fantasy. Vagy bár tudnám szeretni. A császár pengéi után frissiben elolvastam a folytatást, hogy ne felejtsek belőle sokat, bár a harmadik rész magyarul még odébb van. A következőket állapítottam meg első körben:

  • Az első kötetre azt írtam, nem guilty pleasure. Na ez viszont már szinte az volt. Csak sajnos már jobban fájt, mint amennyire élveztem. Ezt majd kifejtem.
  • Nem várom meg a magyar kiadást, mert olyan szintem öntötte el a vér az agyamat az ilyen mondatoknál, hogy “Intarra Lándzsájának hegye izzani kezdett a még fel nem kelt nap sápadt fényében”, hogy elmondani nem tudom. És túl sok volt belőle. No more Sziklai István-féle fordítás for me.
  • Biztos nagyon nehéz káromkodásokat fordítani, de a “mi a töcs” kifejezés használatáért lekevernék egy nagy büdös pofont. Minden.Egyes. Alkalommal.
  • Olvastam Martint meg elég véres szöveget már szerintem, de a bélomlás, a félrefittyedő, félig levágott fejek, a levágott végtagok és egyebek fel-felhorgasztják bennem azt a sejtést, hogy ez kezd baromira öncélú lenni.

És akkor a többi. A szereplőkről két dolgot tudok elmondani. Az egyik az, hogy szinte mindig rosszul döntenek. A tévedni emberi-t kimaxolta a szerző. Bocsánatos lenne, ha a szereplők nagy része nem lenne olyan kőegyszerű, már-már ostoba, mint egy zsák krumpli. (Ez a másik.)

-Megölted az apámat, kiontom a beled! 
-Ne, ne csináld, mert [érvelésnek tűnő, de értelmes magyarázatot nem tartalmazó mondatok]! Szükségem van rá!
-Akkor is megölöm!
-De nem!
-De igen!

Nem kell túldimenzionálni szerintem egy olyan regény/műfaj karaktereit, amelyet elsősorban a sztori(nak kéne) és a világépítés(nek kéne) visz el (kéne elvinnie). Arról a nyomorult birodalomról továbbra sem tudunk meg sokat, a világ történelméről, ami amúgy tényleg fontos lenne, szintúgy nem eleget. Még azt sem tudni igazán, kik vagy mik a történet főgenyói, vagy miféle magyarázat vagy legenda lehet a létezésükre. Akik olvasták még a regényt, és a moly.hu-n írtak róla, vagy másik regényt olvastak, vagy nekem nincs szenzorom a jól megírt, többdimenziós karakterekre.

Sebaj. Az ábrázolás hiányosságait elfedi a heroizmus. A következő a séma: jön a halacska. Bekapja egy nagyobb halacska. Majd jön egy nagy hal, és bekapja. Majd egy bazi nagy hal, majd egy cápa. Aztán a semmiből feltűnik egy dinoszaurusz. De nincs már több leírható kínzás, lelki fájdalom, nagyobb hősiesség. Nincs már nagyobb hal, de azért még fokozni kell. Még egy hülye döntés a hibáiból soha nem tanuló hősnőtől. Még egy feltámadás, még egy szereplő, akiről kiderül, hogy isten.

Minek olvasok én fantasyt, ha nem bírom a tápos szereplőket?

A nagy irodalmi blöff – J.J. Abrams, Doug Dorst: S.

Címkék

, , , ,

DEAD BIRD 3

A könyvfeszten vettük meg közösbe az S.-t, ráadásul valamiért én nem is hallottam róla előtte. Olcsóbb volt persze a fesztiválos kedvezmények miatt, de ezúttal nem húztam a számat; ez egy könyvkiadói és nyomdaipari műalkotás. Vastaps a Geopennek!

Azok kedvéért, akik nem ismerik: egy bizonytalan identitású szerző regényének (elvileg) kritikai kiadása maga a kötet, de két olvasó lapszéli jegyzeteiből egy második történet is kibontakozik. A regény maga, a Thészeusz hajója egy bizarr, számos huszadik századi irodalmi irányzat jegyeit magán viselő, ám szerintem nem túl jó regény egy, a múltját nem ismerő férfiról és új életéről. A két olvasó sztorija részben a regény és jegyzeteinek kódja, a szerző és a szereplők személyazonossága, részben pedig a közöttük alakuló ismeretség, majd kapcsolat körül bonyolódik.

Elképesztő szellemi odafordulást igényelt a könyv, és többek között a fejezetek kétszeri olvasása, a lapok közé beszúrt számos “nyom”, valamint a kézírásos részek kibogarászása miatt fizikailag is megterhelő volt. Nemrég tettem le, fáj a fejem, a szemeim, de még a kezem is. Ezt az odafordulást számos vizuális megoldás meg is kívánja, motiválja, az olvasónak is nyomoznia kell, ha össze akar valamit rakni a kerettörténetből, de csak kis valószínűséggel fog sikerülni száz százalékosan. Korántsem azt akarom mondani, hogy nem érdemes próbálkozni, viszont a szándékosan hézagos jegyzetes történetszál közel sem egyenletes színvonalú végig, sok homályos folt marad még a két olvasó privát történetében is, nem hogy a nyomozásban. Emiatt bennem az elvarratlanság érzése sajnos ott van, még ha megnyugtató is a lezárás.

A belső történet, maga a Thészeusz hajója önállóan nem lenne erős darab, izgalmasságát nekem inkább az adta, hogy körülötte sok minden megfejtésre vár. Szerencsére jó arányérzékkel megírt, követhető, szimbolista sztori, de nálam itt-ott a “legyek túl rajta, hogy a jegyzeteket olvashassam” érzése dominált. Ami viszont kimondottan érdekelt.

Nem jutottam dűlőre azzal kapcsolatban, haragudjak-e a könyvre azért, mert egy nagy amerikai posztmodernista blöff. Ez alatt azt értem, hogy ha leszedjük a meta-mázat és a bölcsész-bevonatot, akkor elég csupasz, sovány történet marad alatta, és a szöveg maga nem biztos, hogy elviszi a hátán a művet. Pontosabban nem teszi regénnyé. Egyik történetszálon sem. Játéknak is felfogható azonban, mert bevon. Őszintén, mikor olvastál utoljára olyan könyvet, ahol a téged mint befogadót komoly melóra kényszerített a szöveg? Ez dicséretre méltó, de egy jó vagy okos regénytől én még valami mást is várnék. Mondjuk a jelentésrétegek mélységét. Ha itt lehámozod a fentebb írtakat, közel sorban olvasod a megjegyzéseket, esetleg kilogikázod a magad verzióját a szerző kilétéről, sekély víz marad, voltaképpen a belső regény, aminek viszont ürügy-szaga van, és elvérzik a rápakolt mindenmás miatt az érdekesség céljának alárendelve az esztétikum oltárán.

De – Brian Staveley: A császár pengéi

Címkék

, , ,

AILbSxl

Utazáshoz való olvasmányt kerestem, lehetőleg valami fantasyt. Amolyan hagyományként. Nem voltam biztos benne, hogy szeretni fogom, megoszlottak róla a vélemények. Voltaképpen azt kaptam, amit vártam. Hosszú volt, fantasy volt, könnyű volt. És ez nem feltétlenül baj.

Nyilván trilógia ez is, angolul már megjelent az utolsó kötet is, a másodikat pedig idén hozta ki a Gabo. Valószínűleg el fogom olvasni, de nem tudom, mekkora csavarokra számítsak.

A nyitódarabnak számos erénye van. Izgalmas. Egy ponton. Az, hogy ez a pont 40-50% környékén jött el, már kevésbé jó. Aztán; bizonyos értelemben nem hagyományos, izé, európai fantasy-világot mutat be, igen sok a közel- és távol-keleti beütés benne. Bevallom, nem igazán vonz a keleties setting, de ez az én szegénységi bizonyítványom.

Hibája azonban, hogy a világ megalkotása a keleti vonal ellenére mégsem túl eredeti, és voltaképpen elég sablonos. Van egy hatalmas birodalom, de sem működéséről, sem felépítéséről nem tudunk meg sokat.A karakterábrázolás pont a sematikus határán billeg, de ez nem feltétlenül lenne baj, nagyobb baj, hogy elcsúsztak az arányok. A lánytestvér nézőpontján keresztül ismerhetnénk meg testközelből a birodalmat, melynek trónörököse az egyik fiútestvér, aki azonban még igencsak messze jár, mikor az események sűrűjébe csöppenünk. Adare fejezeteit azonban egy kézen meg tudnám számolni, míg a két fiú, de különösen Valyn szála túlírt.

Zavaró volt, hogy a karakterek még a jellemfejlődés/romlás ellenére is eléggé kétdimenziósak; vagy nagyon tisztalelkű valaki, vagy nagy szemétláda, de főleg az utóbbi. A szemétládaság fölösleges fitogtatása különösen a kötet végén válik zavaróvá, de addigra már annyi buta párbeszéden vagyunk túl, hogy fel sem tűnik.

Na meg persze nyelvtan- és szerkesztésnáci vagyok, de elég gyenge lett a szöveggondozás; számtalan igekötő-hiba, a mondat értelmét zavaró szókihagyások. Én is vétek hibákat, csak sajnos észre is veszem őket.

Hoppá, több lett a hiba, mint az erény. Akkor meg miért is olvasom el a folytatást? Egyrészt érdekel, mit hoznak ki a felbukkanó ősi ellenfél-vonalból, másrészt pedig a második felére végre beindult az akció. Nyárra tökéletes lesz, és még csak nem is guilty pleasure.

Az utolsó – Iain M. Banks: Hidrogén szonáta

Címkék

, , ,

Rettentő katartikus élmény volt kézbe venni az utolsó, még nem olvasott Kultúra-regényt, aminek a magyar megjelenését direkt kivártam. Nem annyira katartikus élmény volt bezárni. Na jó, egy kicsit. De csak az utolsóság miatt. Végülis Banks az egyik kedvenc scifi-szerzőm. De egy kicsit csalódás is ez a regény.

Sok felesleges cselekményszál, zavaros politikai szálak, felesleges szereplők, sótlan Kultúra-hajók és nem különösebben csavaros megoldások. Olyan egynek jó. Vártam valami fordulatot, vagy valamit olyat, hogy az egyik szereplőről kiderül, hogy. Nem derült ki. Hiányérzetet hagyott. Vártam, hogy jelentősége lesz a címben szereplő zeneműnek. A zenész főhősnek, vagy az összecsengő számoknak. Hogy kiderül valami titok a szublimációról. Nem történt ilyen.

Van azért benne szépség. Izgalmas akciójelenetek. Vicces hajónevek. Új fajok, orbitálok. Űropera. Csak túl sokat vártam. Valami katartikusat.

Már megint az oroszok – Jevgenyij Vodolazkin: Laurosz

Címkék

, , ,

Laurus main photo_cr

Az új nagy orosz regény, írták a regényről itt-ott. 2015 októberében jelent meg, és tavasszal már ki is adta az Európa, amiért (meg úgy általában az oroszok hazai népszerűsítéséért) nem lehetünk elég hálásak. Már megjelenés előtt tudtam, hogy dolgom lesz ezzel a könyvvel. Így utólag sem tudom pontosan elmondani, miért, de azért megpróbálom.

Először is; a történész szerző áltörténelmi regényében egy orosz gyógyító-aszkétáról ír annak születésétől haláláig. Bár történelmi-társadalomtörténeti vonatkozásában többet vártam a szövegtől, mégis nagyszerűen ragadja meg a görögkeleti vallás misztikáját, és magát a vallásos élményt, mely már Tolsztojnál is nagyon foglalkoztatott. A regény kritikusai szerint a vallásos útkeresés és a főhős motivációja nem valódi, hiszen önérdekből történik, és halott szerelméhez intézett szavai mögött önáltatás van. Szerintem ez meg nem fontos.

Másodszor; elsőre zavaróan hatott a korszak műveltségéhez és nyelvezetéhez nem passzoló történet- és szövegelemek alkalmazása, de aztán szépen belesimultak a fősodorba. Kétségkívül akadnak logikai buktatók és elbeszélésbeli hiányok is, de a szöveg lassú sodrása végül engem is elvitt magával.

Harmadszor; sajátos időélményt beszél el és ad. Ennek nyilván eszköze az említett anakronizmus is, de csak az egyik. A gondom az, hogy nem tudtam meg semmit. Véderedményében azért nem baj, mert nem tudtam meg semmit, hanem éreztem. Az arra hajlamosoknak, akikben megvan a képesség az efféle áhítatra, működni fog. Ha hideg fejjel olvastam volna, bizonyára nem működött volna.

De mit? – Háy János: Ország, város, fiú, lány

Címkék

, , , ,

IMG_5587

Játékos, szerintem kissé buta és szándékosan a gyerekkor benyomásaira játszó cím, de megbocsájtom neki. Pár nap alatt elolvastam, pedig ebben benne volt egy balatoni esküvő hétvégéje. Ez itt egy esszékötet, úgyhogy aki nem mostanság kapcsolódott be Háyba(hoz?), az az Egymáshoz tartozókra gondoljon. Bevallom, nekem nagyon hiányzott ez az intelligens és nem feltétlen (klasszikus értelemben vett) fikciós próza. A legutolsó kötetet (Hozott lélek) egyébként is gyengébbnek és szétesőnek találtam, reménykedtem benne, hogy a következő majd olyan lesz, amiért megszerettem a szerzőt.

Ha úgy vesszük, az Ország, város írásai is amolyan resztlis szövegek, egy részüket már olvastam máshol, egy részük pedig valószínűleg nem fért bele más kötetbe. A szövegek egy része útinapló-beszámoló jellegű, pont amilyenre számítana az olvasó a cím alapján. Vannak azonban tényleg esszészerű darabok is, melyekben a szerző az európai kultúráról, revizionionizmusról vagy akár egy adott hely karakteréről és az ott élők természetéről elmélkedik. Ezek voltak a kedvenceim.

Sokan az ismeretségi körömben azért nem szeretik Háyt, mert nagyon lehúzós, végtelenül pesszimista. Olyannyira, hogy időnként houellebecq-i magasságokat (mélységeket) idéz. Ez a pesszimizmus nem a (hagyományos) magyar kultúrpesszimizmus, hanem egy bevallottan szubjektív, az európai kultúra hanyatlását éles tekintettel szemlélő szerző lemondó reflexiója művészetre, hazafiságra, európaiságra, kultúremberségre meg minden hasonlóra. Prága, Párizs, London, New York. Oroszország, kötődések.

Ami miatt bárkinek merem ajánlani a kötetet (kivéve annak, aki habzó szájjal fog büdöshazaárulólibsizni az Erdélyről szóló írás olvasásakor), az az, hogy manírok nélkül, de irodalmi igénnyel rázta meg az én vállamat is egy-két témára. Nem lesz kedélyes, nem lesz bormámorprovence, nem fogod utazó üzemmódban olvasni. A fülszöveg hazudik. De másként gondolsz majd arra, hogy e kies hazán kívül mi is van.

UI.: és külön pluszpont a háys borítóért.

Pont jó – Naomi Novik: Rengeteg

Címkék

, , ,

uprooted

Az amazon nagyon sokáig dobálgatta fel nekem ezt az Uprooted című regényt, de az érdekesnek tűnő beharangozó pont nem volt annyira mégsem érdekes, hogy ezt a nem annyira rövid (és olcsó) regényt megvegyem angolul. Mer’ mi van, ha rossz. Aztán jött a Gabo, és kiadta. Hát ilyenek ezek! Végül e-ben vettem meg ezt is, hiába a szépséges borító. Mer’ mi van, ha rossz.

Mostanság a moly.hu Merítés-díja miatt, meg amúgy is, csupa kortárs lehúzást olvastam. Nem is tudtam, mennyire szükségem volt valami mesésre, míg el nem kezdtem. Valamire fantasyre vágytam, még akkor is, ha maga a történet helyenként igencsak kegyetlen és sötét. Képzeld, egyszer csak azon kaptam magam, hogy szurkolni kezdek a főhősnőnek, és tényleg lázba hoz a szerencsére kicsit sem hangsúlyos szerelmi szál alakulása. Naiv olvasás volt, annak minden szépségével.

Amiben nem túl erős a regény, az az elméleti oldal. A szláv mesevilághoz kicsit sem formabontó módon nyúl, megtartja a varázslós-mágiás fantasztikum hagyományos, középkorias közegét. Mégis, az esetlen és szutykos hősnő annyira bájos, mint amennyire megosztó a többi szereplő számára, a helyszínek annyira élők, színesek, szagosak, a lezárás pedig annyira esetlen, hogy igazán szerethető regény, még ha nagyon női is. (Egyébként külön pluszpont jár a jól megírt erotikus jelenetekért.)

Magánlaksértés – Szaniszló Judit: Beenged

Címkék

, , ,

84732

Képzavarral élek: a kötet megpengette az érzékeny húrjaimat.

Bevallom, nem olvastam sosem a combfiksz/neszharisnya blogot, mert még kistáska voltam a freeblogos időkben (nagyon rossz énblogot írtam), utána meg elveszítettem a blog mint olyan fonalát. Ha nem volna a szerző egy ismerősöm ismbarátja, nem is figyeltem volna fel rá. A Magvető nagyon pörög az utóbbi években, de csak kevés szöveg pereg át azon a képzeletbeli szűrőn, amint a nekemvaló szövegeknek át kell peregniük.

Azt sem tudom továbbá, mi okozza ezt a bizonytalanságot a dobozokkal a fejemben. Talán az, hogy nem tudtam döntést hozni arról, mik ezek a szövegek. Nem tudtam a blogposzt műfajától/jelenségétől elvonatkoztatni, mert bár a könyv Lelije konstrukció, ha úgy tetszik, alteregó, szerep, nem hiteti el velem, hogy az ide írottak nem totálisan személyes ügyek. Értem én, hogy beenged, mégis úgy érzem magam, mintha magánlaksértést követnék el. Feltár nekem, de én szemérmes vagyok; nekem ez itt magánügy, magánfájdalom, magánélet, mégis játszik velem, és azt mondja, irodalom, azaz fikció vagyok, olvass.

Igazából kicsit sajnálom, hogy nem olvastam azt a blogot anno. Pedig mennyi kapcsolódási pontom lett volna vele. Miskolc, ELTE, magyar-esztétika szak. Már mindegy.

Az érzékeny húrokról pedig annyit, hogy okosan, jó stílusban adja el nekem a fájdalmat, ami a legtöbb írásban ott van. Manipulatív, behúz. Nagyon tetszett.

Fura, de ezúttal nem baj – Szvoren Edina: Az ország legjobb hóhéra

Címkék

, , , ,

14.02.27.darazskiraly

Szvoren Edina első kötetéről anno lecsúsztam, pedig olvastam lelkendező kritikákat róla. Az ország legjobb hóhérát a moly.hu Merítés-díja okán olvastam, bevallom, magamtól nem biztos, hogy kinyitottam volna, pedig sokan dicsérték.

Kitérő: tegnap, késő este a játék után (életemben először D&D!) még olvastam egy kicsit az ágyban, aztán persze beszélgetés lett belőle arról, hogy valamiért nem szívesen nyúlok novelláskötetekhez. Szerintem sokkal nehezebb jó novelláskötetet írni, mint átlagos regényt. A gyengébb részek, aránytalanságok jobban kiütköznek, a regény terjedelmessége ezt valahogy elfedi és kompenzálja. Ezért kevés az olyan novelláskötet, ami kiemelkedő, vagy szubjektíve: amire jóval később is emlékszem. A legtöbbjük nem marad emlékezetes, az egyes írások közül pedig még kevesebb.

Azt írta valaki, hogy Szvoren Edina a legjobb élő novellistánk. Szerintem az Darvasi, még a gyengébb darabokkal együtt is, de. Az ország legjobb hóhéra pont az a fajta próza, amely ügyesen lovagolja meg a kortársmagyar trendeket, de nem (annyira) a szocio oldaláról, hanem inkább az abszurd/groteszk és a pszichés oldalról közelítve. Bevallom, belenéztem én már a sokak által kedvelt Tóth Krisztina egy-két kötetébe, de új pattantam le róluk, mint az izomból megküldött kosárlabda a látszótéri palánkról. A Pillanatragasztót csakis azért nem vágtam ki a busz ablakán, mert e-könyv volt, és a Kindle is ment volna vele. Mán-Várhegyi Réka Boldogtalanság az Auróra-telepen-je egészen tetszett, de a kövér ikerlányos sztorin kívül egy darabjára sem emlékszem.

Na de, véget vetve a rizsának: minden nyomasztása és lehangolása ellenére jól csúszott ez a kötet, és tényleg nincsenek benne felesleges vagy rossz írások. Felfogtam én már rég az értelmét ennek az abszurd trendnek; valamit csak így lehet elmesélni anélkül, hogy fel akarnád vágni az ereidet. Szvoren Edina elbeszélésmódja és szokatlan settingjei annyira elidegenítőek és távoliak, hogy talán épp ez akadályozza helyenként a lelki nyomor megélését. Emiatt persze jobban csúszik, de számomra elmarad az igazi szembesülés a történetek életszerű és tényleg valós problematikájával. Ez a mértékű absztrakció ilyen módon szerintem az ún. mondanivaló rovására megy (ígérem, ezért a mondatért hamut szórok a fejemre), de nyelvi, művészi értelemben kivételes és kiemelkedő.