Vegyeske

Címkék

Agave, Catherynne M. Valente, Delta Vision, Gabo, Gudbergur Bergsson, Iain M. Banks, Jon Fosse, Jostein Gaarder, Kőrösi Zoltán, Libri, Maurice Blanchot, megjelenések, Mitágó-erdő, Moskát Anita

Bármennyire igyekszem, nem bírom észben tartani az érdekesebb új vagy idénre ígért megjelenéseket. Scifi- és fantasyfronton az sfmag gyűjtése alapján azt mondom, nem rossz, nem rossz. 

Először is, lesz új Banks, a Surface detail. Szabi szerint nem annyira jó, de magyarul elolvasom, már csak becsületből. is.

Másodszor, lesz új Valente. A lány, aki Tündérföld alá zuhant és a tivornya élére állt. Az első részről nem írtam tavaly, pedig egy misét megért volna. Egy Arany Belterj-díjas főhajtás a fordítónak, Kleinheincz Csillának.

Harmadszor, bár szerintem ez nem fog bekövetkezni, de ígérik Gene Wolfe-tól a Book of the New Sun negyedik kötetét (The citadel of the Autarch) magyarul. Rettenetesen durva az eredeti szöveg, sajnos belebuktam a közepén. 

Negyedszer, és itt kicsit könnyezni is kezdtem, lesz újabb Holdstock, újabb Mitágó-regény, a Lavondyss. A Mitágó-erdőről itt írtam. Ezt sem merném angolul bevállalni.

Ötödször, lesz új Rajaniemi, de ebben családi szinten érintett vagyok, úgyhogy nem kimondottan meglepetés.

Hatodszor, megjelenik Moskát Anita első regénye, a Bábel fiai. Ezt a novellát érdemes most elolvasnod, erős.

A Libri nem jelentette be, hogy folytatja A patkány évével elkezdett trilógiát (és nem is szurkolok nekik különösebben), cserébe Szélesi Sándort fognak kiadni. Értem.

Aztán voltam könyvtárban is. Elég zaklatott voltam, de a rosszul kategorizált polcok miatt felgerjedő idegbaj egészen rendberakott a végére. A zsákmány nagyon sznobintellektuálisra, és nagyrészt skandinávra sikerült; Jon Fosse, Jostein Gaarder és Gudbergur Bergsson. Kivettem még Kőrösi Zoltán Magyarkáját meg egy Blanchot-regényt is, akivel még csak elméleti szinten, illetve Németh Marcell előadásain keresztül ismerjük egymást. A fiókkönyvtár Faulkner-kínálata viszont egészen szánalmas, pedig most éppen arra hajtottam.

És akkor lezárva ezt a rendkívül felvágós és ellenszenves posztot, megígérem, hogy nem lesz többet ilyen. Puszi.

Reklámok

The man that you fear – Alfred Bester: The stars my destination

Címkék

Alfred Bester, angolul, Delta Vision, scifi, The stars my destination

Dögrováson vagyok. Az utolsó oldalakat penetráns piaszagban és az egész napos hányingerrel küzdve olvastam el a villamoson. A világ nyálkás gödörré változott, melyben büdös emberek tekeregnek. Én is köztük vagyok.

Naszóval a könyv. Nagyon, de nagyon másra számítottam. Valami űrben gyilkolászós izére, különösen azért, mert a Delta Vison ÚJ KIADÁSÁNAK a borítóján is űrhajó van. Persze tudom, hogy Magyarországon akkor megy a scifi, ha űrös a borítója, de akkor is. A könyv nem olyan és nem úgy, mint vártam. Nyögvenyelősen is indult, mert elkezdtem olvasni az eredeti, 1990-ben megjelent mórás kiadást, és a második oldalnál már hullott a hajam a fordítás sutasága miatt érzett mérgemben. Aztán ugye mire jó az internet, megvettem az új, állítólag újrafordított kiadást e-ben. Ha valamit csináltak a könyvvel, na az nem a kemény kezű szerkesztői munka volt. Ezen annyira felhúztam magam, hogy de be van harangozva, hogy ez újabb meg frankóbb, és hát nem az, hogy elkezdtem angolul. Időnként vissza-visszanézegettem a magyarba, és lehet, hogy csak az eleje volt annyira szutyok, de akkor már mindegy volt.

A sztori egy bosszúálló- és egy megváltástörténet szentségtelen frigye, főszerepben egy tökéletesen ellenszenves karakterrel. Gully Foyle motivációja tulajdonképpen érthető, mikor hadjáratot indít az őt otthagyó hajó (!) ellen, de azért jócskán van ebben szerepe a kattanásnak is. A földlakók sorsát nagyban meghatározza a jaunting nevű képesség, amely afféle agyi kontrollal irányított teleportálást jelent. Ebből a viszonylag korlátozott szkillből a végére kibomlik valami ennél sokkal progresszívabb dolog, mindenesetre ez ad lehetőséget a főhősnek arra, hogy a bosszú tigriscsíkos angyalaként szellemi felemelkedésével párhuzamosan odakúrjon egyet a kisembert megnyomorító hatalomnak.

Szabály, hogy mindig van nagyobb hal, és valószínűleg az egyszerű ügyek mögött búvik egy magasabb érdek is – itt is így történt. Bevallom, a szöveg néhol nagyon zavaros. A mellékszereplők egy részének nem volt valódi funkciója, jellegzetesek sem igazán voltak. Az olyan karaktertípusok, mint a szélhámos nő, az ártatlan nő vagy a démonikus nő (nyilván mind csodaszép) vagy a gátlástalan üzletember és az őrült/sérült tudós, erősen retrósították a könyv hangulatát. Apropó, nézdcsak, itt az első megjelent rész borítója:Az, hogy fejezetekben megírt/megjelenő regényről van szó, sok mindenre magyarázatot ad. A koherenciát hiányoltam, az emberfeletti szellemi-etikai fejlődésre pedig csak csóváltam a fejem. Igen, Foyle végső kinyilatkoztatása és bravúros új képességei nem működtek volna egy primitív vadbarom alakjával együtt. Ugyanakkor elgondolkodtató, hogy Foyle mint végső, halálos fegyver azért értékes, mert primitív, ösztönös, elemi. Ugyan a kontrollt maga gyakorolja önmaga felett, de elgondolkodtató, hogy az állatot az emberben, az erőt ő maga nyomja el. Démonikus karakterként menő, de a vezekelni kívánó Foyle, bármekkorát is tesz a hatalom alá, mégiscsak egy kiherélt tigris, akit már bevállalna egy állatkert.

Az a tény, hogy ez a regény lassan hatvan éves lesz, és még mindig jól olvasható, erős könyv, méltán pakolja föl a scifi nagy klasszikusainak polcára. Ennek ellenére nem lesz kedvenc, még a becsúszó Schopenhauer-utalás ellenére sem. Kimondottan meglepett viszont néhány vizuális megoldás a szövegben, a fejemben megszólalt a posztmodern-alert, amelyet aztán lekapcsolt a cinizmus éjjeliőre; no lám, no lám, hát ilyen is volt ’56-ban.