Anyu BMV-levese – Dés Mihály: 77 pesti recept

Címkék

77 pesti recept, Corvina, Dés Mihály

A 77 pesti recept olyan hibrid, amelyet nehezen helyeztem el agyam könyvespolcán. A Pesti barokkal összehasonlítani vagy ahhoz mérni semmi értelme. Ugyanis bármennyire anyaregény is, mégsem úgy regény. Ugyanakkor nem is egészen receptkönyv, mert ahhoz túl hosszú és túl személyes az azt a fejezetet megelőző rész, hogy pusztán a személyesség érzetének felkeltése miatt legyen ott. Abban maradtam tehát, hogy (a receptekkel együtt, mert azok hozzátartoznak a Süti-jelenséghez) ez itt egy bensőséges hangú visszaemlékezés egy szülőre, de egyúttal egy legendaképződés, egy metamorfózis története is. Ahogyan a szövegben az anyának erős hajlama van a legendaalkotásra, ugyanúgy alakul át ő maga a történet során legendává, melyet az távolít el végleg a valóság köréből, hogy már nem él. Végleg a családi égbolt egyik csillaga lett, és szövegbe írásával, valamint (egyfajta) hagyatékával a családon kívüli világ elé tárva mindenki kedves ismerőse lehet, lehetne, lehetett volna.

Az elbeszélő fejezetet megelőző tízparancsolat szabálykönyv, de ars poetica is. Az alapok és hozzávalók tisztázása után a történet egy nem tipikus család nem tipikus alakulásáról számol be, mely a szocializmus éveiről való, összeszorított fogú és seggű, pátoszos vagy nosztalgikus beszédmód helyett a család belső életére koncentrál. És vicces, és tényleg olvastatja magát. A könyv vizuális turbója a négyzetrácsos lap (jól van, kockás füzet), melyen a szövegeket kiegészítő, látszólag gyermekkézből származú illusztrációk is vannak. Aztán persze kiderült, hogy gyerek rajzolta őket, de nem gyerek. Hol naiv gyerekrajzok, hol rendszerkritika vagy -elemzés, szövegre reflektáló képek vagy “csak” illusztrációk – de nélkülük kevesebb lenne ez a könyv.

A vérpörköltre a zsírtónál – Dés Mihály: Pesti barokk

Címkék

Dés Mihály, Magvető, Pesti barokk, szépirodalom

Szinte biztos, hogy az idei sikerszéria után jó darabig nem fogok olyan könyvet olvasni, ami ennyire tetszett volna. De megkérem a sorsot, hogy sorsom kérje meg, legyen még ilyen. Nagyon otthon voltam ebben a könyvben, holott még csak megfogantam abban az évben, amelyikben a sztori játszódik. Nem tökéletes könyv, de a 660 oldalból mondjuk 640 minden betűje a helyén van. Kivéve a korrektor által ki nem szúrt hibákat, ugye, kedves kiadó.

A korosztályi, szerelmi, egzisztenciális és posztmodernnel kísérletező regényként is olvasható Pesti barokk teste pont akkora, mint a címtől várnánk; nagy, húsos, rózsaszín, terjedelmes. Az időben és lényeges-lényegtelenben csapongó, többnyire E/1-es narráció többféle szövegműfajt, nézőpontot kipróbál; az elbeszélő keresi az elbeszélés lehetőségeit. A környezetére és a nyelvre folyton reflektáló, sokszor intertextusokban gondolkodó János beszédmódja a cselekménnyel együtt borulni kezd a végére. Önmagát kívülről szemléli, érzelmileg eltávolodik, és a könyv utolsó csavarával kiderül, hogy amit memoárként olvastunk, vastagon fikcióként gondolandó újra.

A regény burjánzó nyelve sok mindenre lehetőséget ad. Sok irodalommal kapcsolatos állításával nem értek egyet, különösen azzal nem, hogy Arany János biedermeierien kedélyeskedő lett volna, no de mindegy. A nagy barokk magánéleti pátosszal szembehelyezett biedermeier életutak, megoldások egy olyan sötét kor-, társadalom- és Magyarországkritikát rajzolnak körbe, amelyet az (ön)ironikus és humoros beszédmód ugyan old egy kicsit, de aztán a sztori a kallódó harmincas értelmiség tipikus életmegoldásába (vagy nem-megoldásába), az ideggyógyba fullad egy József Attila-i és madáchi haláltáncjelenet után. Könnyű lenne azt mondani, hogy vagy ez, vagy az alkoholizmus vagy az erkély széle à la Sarkadi, és ki is derül, hogy a főhős tényleg élhetetlen.

Az utolsó csavarként bejátszott utószó a fiktív főhős fikciója elő/köré egy újabb fiktív közreadót helyez, visszatekintéssel átértelmezve ezzel az egész sztorit. Na ennek a fejezetnek egy részét kellett volna a kukába vágni. Nem feltétlenül Cseh Tamás leantiszemitázása miatt, hanem azért, mert oké, értjük mi azt enélkül is, mi történt a rendszerváltás után meg a kétezres évek elején. Illetve érti, aki érti. Értjük, hogy Radnóti Sándor az irodalomkritika gubás öregje lett a hajdani biggyedt szájú trubadúrból (én még órára is jártam hozzá, nem mintha nagyon izgalmas tanár lett volna, Bacsó viszont ftw), meg értjük, hogy ideológiában is nagyot fordult a világ, de ha már nevén nevezünk valakit, akkor a másikat is nevezzük már nevén. Mi ez a finomkodás Foltaival, a híres filmessel?

Van különben pár, nőként kifogásolható pontja a szövegnek, de hát hülye nem vagyok, hogy egy fiktív elbeszélővel vitatkozzak a női frigiditás fogalmáról és mibenlétéről. A szexizmusról nem is szólva. De hogy őszinte legyek, nem bántott. Intellektuálisan kielégített (értse mindenki, ahogy akarja), szerettem is nagyon, de a szóviccelést nem kéne annyira erőltetni, Író Úr.