Újraélesztő – Linn Ullmann: A nyugtalanok

Címkék

A nyugtalanok, Ingmar Bergman, Linn Ullmann, Scolar, szépirodalom

Mióta készültem erre a könyvre, nos, nem tudom. Különös egybeesés, hogy A nyugtalanok arról a férfiről is szól, aki ott van a három, számomra legfontosabb alkotó között a belső listámon. Aztán rájöttem, hogy ez is olyan könyv, amelyről nem tudok mit írni, mert túl személyes. Oké, tehát itt egy könyv, amely az öreg Ingmar Bergmanról szól meg a lányáról, az író Linn Ullmannról.

Vagyis nem róluk szól, hanem. A narrátorunk egyszerre azonos Bergman lányával és egyszerre konstrukció egy furcsa apa-lánya viszonyban. Az öreg apa pedig szintúgy egyszerre hihető verziója az ismerni vélt művésznek és egyszerre univerzális képe az öregségnek, széthullásnak és enyészetnek, mely még ezen a világon elkezdődik.

Fölösleges lenne leírnom például, hogy mennyire érzékeny, ugyanakkor mennyire szikár próza ez. Mennyire nincs megfogható szervezőelve a kötetnek, mégis tökéletes a ritmusa. Mint ahogy azt is, hogy ha van valami története, akkor az az emlékezés és gyász transzformáló jellegének története.

Az én életemben egyetlen olyan személy van, akire így emlékezem, ahogyan a narrátor az apára; a nagyanyám. A mai napig ott van az álmaimban, napfényes képek kúsznak elő a tudatalattimból róla, aki bizonyára más volt, mint akire én emlékezem, akár gyerekkoromból, akár az utolsó hónapokból.

Így olvasni Bergmanról/nem-Bergmanról szerencsére kicsit sem változtat a fejben élő Bergman-képen, mint ahogy végeredményében Bergman saját könyvei sem változtatnak azon. A szövegben szereplő apakarakter bárki lehetne. Tehát akit az riaszt, hogy nem tud Bergmanról semmit, az nyugodtan félreteheti az aggályait.

Akit azonban Bergman érdekel, az talán csalódni fog. Ez a történet a lány története, és ahogy a Mielőtt elalszolban, itt sem biztos, hogy igaz. A legfontosabb tapasztalat az irodalomról, amit a kölykeimnek átadni próbálok, az az, hogy az irodalom sosem az igazat mondja, miközben mégis. De ezt te, olvasó, már úgyis tudod.

Reklámok

Önszembeköpés – Ingmar Bergman: Laterna magica

Címkék

Európa, Ingmar Bergman, Laterna magica, memoár

Mindenki, akinek vannak bálványai – legalábbis azt hiszem, a legtöbben – félve nyúlnak (ön)életrajzokhoz. Szembesülni azzal, hogy az imádott alak esetleg egy ütnivaló faszfej, rossz érzés. Általában nem is szoktak érdekelni az általam csodált emberek életének személyes részletei. A Laterna magicával azonban tartoztam magamnak. Eredetileg úgy gondoltam, ez a poszt egy levél lesz a szerzőnek, de meggondoltam magam; az én személyes ügyeim sem érdekelnek senkit.

Szóval Ingmar Bergman egy beteges, furcsa kisfiúból érzelmi sérült, megállapodni képtelen, szorongó felnőtt lett. A szorongás alapérzése, mely minden filmjének minden kockáján ott van, ott van e könyv minden sorában. A memoárokat hajlamosak vagyunk úgy felfogni, hogy végre napfényre kerül az igazság, lehull a lepel, meg más efféle baromságok; ez ugyanis végképp nem mondható el semmiféle ilyen jellegű műről. Beszélnünk tehát csakis az elbeszélő nézőpontjáról szabad, illetve lehet.

Bergman nézőpontjából ez a világ még akkor is egy nagy, bűzlő siralomvölgy, ha ő sokak szemében fényes pont volt benne. A folyamatos önkritika/önreflexió helyenként kegyetlenkedésbe csap át önmagával szemben, máshol azonban felülkerekedik a panasz és az önsajnálat. Mindezek mellett nagyon érdekes még az etikai (ön)reflexió hiánya. Nézőpontja inkább rögzít, mint értékel. Az egymástól időben távoli események egymás mellé helyezésével azonban mégiscsak belekényszeríti az olvasót egy általa választott olvasatba. Ez a végére ugyan széthullik, hiszen a szülőkről szóló utolsó oldalak a túlságosan személyes régiókba visznek ahhoz képest, amennyire analitikusan vitte végig az előzőeket.

A színházra és filmre vonatkozó eszmefuttatások komoly plusz értéket adnak hozzá a már informatíve is érdekes szöveghez – már ha az olvasót eleve érdekli, de ezt most mondanom sem kellett volna. Szeretem Bergman éleslátását és módszerességét mind íróként, mind rendezőként. Bár ő maga Tarkovszkijt tartja a legnagyobbnak (saját generációjából), én magam meg Bergmant. Minden filmje olyan dolgokat jár körbe, melyekkel kapcsolatban engem is gyakran kétségek gyötörnek: Isten megközelíthetősége vagy megközelíthetetlensége; a kegyelem állapotának elérése vagy annak lehetlensége; a bűntudat és az egzisztenciális szorongás, ezek kimondhatósága vagy éppen kimondhatatlansága; és végül az emberi közelség mibenléte.

Konklúzió nincs. Bergman saját bevallása szerint rossz író, de erről inkább nem döntenék. Ha leszedjük a művészember és a hűtlen, de erre magyarázatokat gyártó férfi pózait (és persze lenyeljük személyes ítéletünket), egy önmarcangoló, de a lét problémáját megfogni kívánó emberrel találjuk szemben magunkat. Nem mondom, hogy kis munka ez a hámozósdi, de nekem megérte.

Isten hiánya – Linn Ullmann: Szemem fénye

Címkék

Ingmar Bergman, Linn Ulllmann, Scolar, szépirodalom, Szemem fénye

Ötból három könyve után hivatalosan is kedvec szerzővé avattam Linn Ullmannt, akit egyébként egyáltalán nem Linn-nek hívnak, hanem Karin Beatének, és majdnem olyan szép, mint az édesanyja. Nem mintha bármelyik is fontos lenne. Még rajta vagyok a skandináv tripen, bár ott van az olvasások között még egy agymenős definiálhatatlan és Paul Austertől A végső dolgok országában is – utána vissza az északiakhoz. De nem is erről akartam írni, hanem arról, hogy a Szemem fénye nálam az utóbbi idők legtökéletesebb regénye.

Először is Ullmann ért a dramaturgiához. Egy ponton azt hiszed, innen már nincs tovább, ama bizonyos este után minden elindul a végső rothadás útján, kiderül, hogy de, ennél még sokkal rosszabb is lesz. A történet középpontjában a bűntudat, és ehhez kapcsolódóan a megbocsájtás áll. Két tragikus haláleset határozza meg a család életét, és úgy tűnik, a görög sorstragédiák mintájára ez a jövőben folytatódni fog, legalábbis minden jel arra utal, hogy mivel a nagymama összeomlása tönkretette a szeretetéhes Siri életét, a nagyobbik unoka, Alma, erőteljesen a szociopata irányba halad. Az írni képtelen író Jon a bűntudat hiányától szenved, belül valójában üres. Mille pedig, a lány, akinek a holtteste a regény elején előkerül, a tökéletes áldozat.

Megszeretni a szereplőket nem sikerült. Ullmann mindig tudja, hova nyújon, mit mutasson meg közelről, hogy motivációik érthetőek legyenek. Lélektanilag pontos, de valódi empátiát nem ébreszt. Ha a családi sorstragédia nélkülözi az ilyen jellegű érzelmességet, az olyan hideg, analitikus fénnyel vonja be a szöveget, hogy élességét csak messziről csodálhatjuk.

Eleinte azt hittem, hogy a címben és a szövegben emlegetett fénymotívum a megértés/érték jelentésmezőiben fog mozogni, de a végére arra jöttem rá, hogy ebben a végtelenül materialistának tűnő regényben a fény a kegyelem, a megbocsájtás fénye – és bár mindegyik szereplő efelé törekszik, mindegyikük számára elérhetetlen vagy idegen. A fénylő Irma, aki a regény egyik legellenszenvesebb szereplője, Jon szerint Uriel arkangyalra hasonlít, és végeredményében funkciója is angyali, a családtagok számára viszont tökéletesen megközelíthetetlen, és viselkedése is megmagyarázhatatlan. Ezek az emberek elveszítették a fényt, megbocsájtást akkor nyerhetnek, ha maguk is megbocsájtanak, de szerintem ez nem fog bekövetkezni.

Linn Ullmann és Ingmar Bergman életműve a fejemben nagyon szorosan kapcsolódik egymáshoz, és nem a rokoni szálak miatt. Szerintem mindketten ugyanazt járják körbe újra és újra; a hitetlen, pusztuló, kétségekkel teli és Isten nélküli világban kutatják a szeretetet és kegyelmet. Ez a könyv is erről szól, csak jól titkolja.

Ingmar Bergman: Vasárnapi gyerekek

Címkék

Európa, Ingmar Bergman, szépirodalom, Vasárnapi gyerekek

Ingmar Bergman: A legjobb szándékok nélkül merész lett volna nekiállni, de anélkül is teljes értékű mű. A bergmani filmes életmű alapos, és írott életmű fejlődő ismeretének birtokában azért tetszett különösen a Vasárnapi gyerekek, mert hiányzott belőle az a didaktikusság, amely a legtöbb írott szövegben és filmbéli párbeszédben jelen van. Bár játszik az E/1-es és E/3-as narráció váltogatásával, és folyamatosan objektív szemmel reflektál az eseményekre (még olyankor is, ahol nehéz objektívnek maradni), ez a könyv végre nem egy forgatókönyv. Bergman szépen is tud írni, nem csak okosan. Erre itt mindkettő érvényes.

Persze egyáltalán nem vidám. A gyermeki nézőpontból adódóan nincs az a hatalmas súly az olvasón, mint máskor, de a kihallgatott szülői vita, a kamasz nagytestvér alázásai, vagy az apára irányuló hullámzó érzések leírása nem engedi elfelejtenünk, hogy a bergmani életet alapvetően a szorongás határozza meg. Bár Bergman kifejtette egyszer valahol, hogy nem okos dolog a Kierkegaard-i szorongásfogalmat keresni nála, én mégis úgy látom, nem teljesen irreleváns a párhuzam. Szerencsére az apához fűződő érzelmi viszony több stációja is ott van a szövegben, és a befejezésre szépen feloldja az olvasóban is a rossz érzést.