Újraélesztő – Linn Ullmann: A nyugtalanok

Címkék

A nyugtalanok, Ingmar Bergman, Linn Ullmann, Scolar, szépirodalom

Mióta készültem erre a könyvre, nos, nem tudom. Különös egybeesés, hogy A nyugtalanok arról a férfiről is szól, aki ott van a három, számomra legfontosabb alkotó között a belső listámon. Aztán rájöttem, hogy ez is olyan könyv, amelyről nem tudok mit írni, mert túl személyes. Oké, tehát itt egy könyv, amely az öreg Ingmar Bergmanról szól meg a lányáról, az író Linn Ullmannról.

Vagyis nem róluk szól, hanem. A narrátorunk egyszerre azonos Bergman lányával és egyszerre konstrukció egy furcsa apa-lánya viszonyban. Az öreg apa pedig szintúgy egyszerre hihető verziója az ismerni vélt művésznek és egyszerre univerzális képe az öregségnek, széthullásnak és enyészetnek, mely még ezen a világon elkezdődik.

Fölösleges lenne leírnom például, hogy mennyire érzékeny, ugyanakkor mennyire szikár próza ez. Mennyire nincs megfogható szervezőelve a kötetnek, mégis tökéletes a ritmusa. Mint ahogy azt is, hogy ha van valami története, akkor az az emlékezés és gyász transzformáló jellegének története.

Az én életemben egyetlen olyan személy van, akire így emlékezem, ahogyan a narrátor az apára; a nagyanyám. A mai napig ott van az álmaimban, napfényes képek kúsznak elő a tudatalattimból róla, aki bizonyára más volt, mint akire én emlékezem, akár gyerekkoromból, akár az utolsó hónapokból.

Így olvasni Bergmanról/nem-Bergmanról szerencsére kicsit sem változtat a fejben élő Bergman-képen, mint ahogy végeredményében Bergman saját könyvei sem változtatnak azon. A szövegben szereplő apakarakter bárki lehetne. Tehát akit az riaszt, hogy nem tud Bergmanról semmit, az nyugodtan félreteheti az aggályait.

Akit azonban Bergman érdekel, az talán csalódni fog. Ez a történet a lány története, és ahogy a Mielőtt elalszolban, itt sem biztos, hogy igaz. A legfontosabb tapasztalat az irodalomról, amit a kölykeimnek átadni próbálok, az az, hogy az irodalom sosem az igazat mondja, miközben mégis. De ezt te, olvasó, már úgyis tudod.

A gyermekkor vége – Linn Ullmann: Áldott gyermek

Címkék

Áldott gyermek, Linn Ullmann, Scolar, szépirodalom

Ez volt az utolsó Ullmann-regényem, legalábbis addig, míg meg nem írja a következőt, és ki nem adják angolul vagy magyarul. Szomorú vagyok most, holott az olvasottak közül talán ez tetszett a legkevésbé, de még így is eléggé ahhoz, hogy olvasni akarjam minden lehetséges szabad percben.

A történet három nővérről szól egy bizonyos nyárról, amikor vége lett a gyermekkornak. Az omnipotens narráció szűrőjén keresztül a három nő gyermek/kamaszkori nézőpontja elevenedik meg, és a jelen időben elbeszélt utazásra felfűzve bomlik ki a nyár tragédiába torkolló története. Az utazás célja a féltestvérek közös apjának meglátogatása, és úgy tűnik, a múlttal való elszámolás. A regény vége felé beúszik a nézőpontok közé a magját igencsak bőkezűen szóró apáé is, bár magáról a viszontlátásról már nem szól a történet.

A sziget motívuma és az apa figurája számos irodalmi művet juttathat az olvasó eszébe A legyek urától kezdve A viharig. A nyár idejére tökéletesen zárt és izolált közösséggé váló szigetlakók belső szabályaiból törvényszerűen következik a tőlük különbözőek kitaszíttatása, de ez a motívum a lakóparkról szóló történetrészben is megjelenik. A három lány mellett fontos szereplő még Ragnar, akiről erősen sejteti (de egyszer sem mondja ki) az elbeszélő, hogy ő is a lányok féltestvére. Isak, az apa különleges adottságokkal rendelkező férfi, akitől mindhárom lánya örökölt valamit. Erika okos, Laura érzékeny, Molly tehetséges és különleges látásmóddal bír. Isak a szigeten rendezett színdarabban és magában a regényben is Prospero alakját idézi meg, de más történetelemek sem engedik eltűnni azt a képzetet, hogy itt egy gazdag Shakespeare-utalásrendszert találunk.

A lassú folyású történet hosszasan időz a gyermekkorból őrzött benyomásoknál, amelyek sokszor igazán idilliek. A fordulópont után azonban a kedves, meghitt nyári otthon rothadni kezd, szétesik, sötét lesz és hideg, a lányok jövőjében pedig egymást váltják a skandináv regények jellegzetes, a felnőttléthez kapcsolódó eseményei; rossz házasság, magányos emberek, depresszió és halál. Mindezek mögött egy mindannyiuk által megélt, de soha el nem mesélt tragédia lappang. Azt, hogy ki az áldott gyermek, az elbeszélő nem árulja el nekünk. Bizonyos értelemben mindegyikük az, és egyikük sem.

Az utolsó Ullmann-regényem szép volt, és egyáltalán nem tört össze, mint néhány másik az írónőtől. Rettentő türelmesen, de kitartóan várom, míg megszületik egy új. Amely talán egy újabb áldott gyermek lesz – mondta nagy pátosszal a posztoló, majd bevonult a sarokba szégyellni magát.

Szerepjátszós – Linn Ullmann: Mielőtt elalszol

Címkék

Linn Ullmann, Mielőtt elalszol, Scolar, szépirodalom

Én ezt a regényt igazából nem is akartam annyira elolvasni, mert féltem, hogy első regényként csalódás lesz a többihez képest. Az idei évem abszolúte a női szerzőké volt; felfedeztem magamnak Rakovszky Zsuzsát, felfedeztették velem Herta Müllert, és beleszerettem Linn Ullmannba. A Mielőtt elalszolt az anyósomtól kaptam, aki emlékezett arra, hogy nyáron beszélgettünk valamelyik Ullmann-regényről, melyet ő is olvasott. Nimandi a Hármas könyvelés egyik adásában beszélt erről a könyvről, és az volt a benyomásom, hogy itt valami hazudtam, derítsd ki, mi az igazság-típusú mindfuckról lesz szó, és kissé riasztónak tűnt az is, amit a narrátorról mesélt (és amit mások írtak róla). Kár volt halogatnom.

A Mielőtt elalszol egy norvég (hol emigráns, hol nem) család regénye E/1-es narrációval. Az elbeszélő, Karin jelen idejű keretbe zárt visszaemlékezéssorozata a család történetének különböző állomásait beszéli el a maga sajátos módján. Mivel még az elején közli, hogy 12 éves korától ott és annyit hazudik, ahol és amennyit tud, a történetek fenntartással olvasandók. Valójában nem az egyes eseménysorok igazságtartalma kérdőjeleződik meg, hanem a túlzás mértéke a kérdéses. Néhol egészen egyértelmű a mese (Carl és a makréla esete), néhol akár valós is lehetne, ha nem lenne egészen anakronisztikus az egész jelenség (Dag elcsábítása), néhol pedig nem tudni, túloz-e, vagy érzelmei befolyásolják valóságérzékelését (az anyja arca).

Az egyes történetek kevés kivétellel valakinek (megnevezett vagy nem megnevezett személynek) elmesélt sztorikként jelennek meg, gyakran többször újrakezdve, több változatban is. Pont emiatt nagyon hangsúlyos ezeknek a történeteknek a megalkotottsága, és néha ez a játék még izgalmasabb is, mint maga a történet.

Karin elég egyértelműen bizonytalan identitású személy, részben anyja narcisztikus jelleme, részben a családot elhagyó apa, részben pedig a furcsa rokonság miatt. Nőiességét nem a társadalmilag elfogadott módon éli meg. A férfiak számára láthatatlan, ezért trükkökhöz kell folyamodnia, mely többnyire szerepjátszás és valamilyen férfias mozzanatot hordoz, mint pl. a hízelgés-udvarlás, a durva kezdeményezés, a férfiruhába bújás, mellyel figyelmet és tiszteletet csikar ki környezetéből. A női sorsban és a felnőtt identitásban elsősorban a boldogtalanság hangsúlyos számára, a mellőzöttség, elveszettség, kiszolgáltatottság nyilván kevésbé vonzó létmód, ezért egy másik életstílust, a csábítóét választja. Bár néhány története, különösen a nővére házasságáról meséltek inkább feltételezésre épülnek, környezetében bőven lát konkrét és riasztó példákat is, mint pl. Arvid és Torild kapcsolata.

Mindez logikusan következik abból, hogy az identitását nagyobb mértékben formáló személyek férfiak vagy férfias nők (Val Bryn, Selma). Anyjával képtelen valódi kapcsolatot teremteni, nem “látja” őt (Arcok fejezet). Akkor jut valamiféle egyensúlyi állapotba, mikor unokaöccsére kell vigyáznia, és ezáltal bizonyos fokig anyai szerepbe bújhat. Mindezt meg is jegyzi az apa, és ez jelenti a regény nyugvópontját is.

Szép, okos könyv, de még nem annyira éles és letisztult, mint a későbbiek. Lágyabb, játékosabb, a vége is sokkal megengedőbb. Én a későbbi Ullmannt jobban szeretem.

A kép innen van.

Linn Ullmann: Stella zuhan

Címkék

Linn Ullmann, Scolar, Stella zuhan, szépirodalom

Na ez. Ez.

Volt egy olyan sejtésem, hogy szeretni fogom, a Kegyelem tetszett, és „Bergman lányából” a fejemben is iszonyatosan éles szemű, pontos, kegyetlen írónő lett Herta Müller mellett. A különböző narrátorok szövegrészleteiből összeálló regényfejezetek végére a rejtély megoldódik – vagy nem. Számomra igen. Azonban eddig a pontig rámutat minden lehetséges gyenge pontra, legyen az bármely regényszereplő, vagy akár az olvasó. A regény írástechnikája egyébként posztmodernnek mondható, és visszaköszön belőle a papa forgatókönyves, drámai hatású szövegmegoldása is.

A regény nyomozónője zsigereiben érzi a hazugságot, és vallat. Feltételezett elkövetőt, tanúkat, akik közvetve részei voltak Stella sorsa alakulásának, gyermeket, barátot. Ezzel pedig szembenézésre késztet. A cím és jónéhány karakter egészen nyilvánvalóan metaforikus, de ez a kissé szájba rágott tanulság nem zavart, mert eközben a hétköznapiból is démoni lett, az idilliből pokoli. Eddig úgy tűnt, a skandinávok írnak a legjobban a szeretetéhségről és a szeretlenségről. De emiatt a szeretetről is, talán.