Ezzel a könyvvel ért véget az aktuális depresszívirodalom-időszakom, nem bírtam tovább. Babits könyve, bár regénynek dramaturgiailag gyenge, annyira lenyomott, hogy könnyebb vizekre kellett eveznem.
Eleve kevesen tudnak arról, hogy Babitsnak nem is egy, hanem rögtön két fantasztikus regénye van, és ez a disztópia az egyik. Az adja ennek a jövőképnek az erejét, hogy a benne foglalt világrend valahol rettentően logikus, és reális is lehet az első világháború traumáján még túl nem lévő lélek számára. Logikus, hiszen a háború valóban fegyelemre szoktat és fegyelmet követel, és minden jóléti sallangtól magától értetődően fosztja meg adott társadalmat. Babits komor, nyomasztó háborús világában az elszórtan jelen lévő felesleges elemek, mint például kultúra, családi érzelmek, szerelem is elpusztulnak a történet során. Ennek az olvasóra gyakorolt érzelmi hatását pedig nem csökkenti az, hogy a szöveg maga sok helyütt terjengős, és „sok a duma” a cselekmény kárára.
Babits háborúhoz való viszonyát ismerve, de anélkül is átsüt a szövegen a világháború traumájának valósága. Épp ezért vigasztalan történet ez, és bár a végén Babits ad egy „megfejtést” a kérdésre, tényleg a mi világunk-e ez, a feloldás cseppet sem megnyugtató, különösképp az utószó fényében.
