Metaszösszenet – Paul Auster: Utazások a Szkriptóriumban

Címkék

Magvető, Paul Auster, szépirodalom, Utazások a Szkriptóriumban

120 oldal nagy betűkkel az aktuális Auster-regény. Egy oda-vissza utamba került ma, és holnap már vissza is kapja a Pesti úti FSzEK. Austernek ismét sikerült a bolondját járatnia velem. A kissé spoileres fülszöveg erősen utalgat arra, hogy a korábbi Auster-regények hősök újra felbukkannak Mr. Blank mellett a sztoriban.

Az Utazások a Szkriptóriumban mégsem a várt szereplőparádét hozza. Mint azt már megszokhattuk, az elbeszélő kiléte most is rejtély, de a végére (legalábbis szerintem) erre választ kap az olvasó. A képen látható szoba (a könyv eredeti borítója) egy olyan zárt, fiktív tér, melynek főhőse, Mr. Blank, emlékezetétől megfosztva tölti idejét. Valójában a történetkezdet előtti és utáni időről sem tudunk meg semmit, így a regény nem csak térben, hanem időben is tökéletesen zárt rendszert alkot. Ennek az előző mondatnak a végkifejlet ismeretében van bármi jelentősége.

A Blank által olvasott, majd kiegészített kézirat egy Trause nevű szerző műve, aki Az orákulum éjszakájának egyik írófigurája. Anna, az ápolónő A végső dolgok országábanból lehet ismerős. A megbízó Peter Stillman a New York Trilógiából, mint ahogy Fanshawe (szintén író) és Daniel Quinn is, illetve még húsz másik utalás egyéb Auster-hősökre, sokszor név nélkül. A regény az önálló életet élő vagy életre kelő regényszereplők klasszikus témáját dolgozza fel, és dobja meg egy újabb meta-csavarral.

Könnyedén hihetnénk azt, hogy a beszélő nevű Mr. Blank (emlékezete is blank, valamint a teleírandó lapot is jelöli) egy Auster-alteregó, akit regényhősei bezártak egy öregotthonhoz hasonló helyre. Többször is utalnak a szereplők arra, hogy bizonyos értelemben ő maga felelős azért, ami velük történt az életben. Az Austerrel való azonosság legfeljebb olyan értelemben lehet igaz, mint amennyire Fanshawe, az asztalon álló kéziratok szerzője maga is azonos a szerzővel. A regényszereplő Blank azonban maga is fiktív, többféle értelemben is – nem akarom lelőni a poént, bocs. Sokan szidták ezt a könyvet a molyon, de szerintem okos kis történet. Szerencsére már elég edzett vagyok ahhoz, hogy Austert austeresen olvassak.

A fikció újrahasznosítása – Paul Auster: Az orákulum éjszakája

Címkék

Az orákulum éjszakája, Európa, Paul Auster, szépirodalom

– Csak a szokásosat kérem – mondta a pultoslánynak. Rövidesen ott állt előtte az asztalon a biztonságos, izgalommentes sör, a tetején remegett a hab.
– Szóval írok egy regényt – folytatta. – Lesz benne egy író, aki ír egy könyvet, de nem fejezi be, és végül a nyelv mint olyan, elárasztja a saját valóságát.
– De ilyet már írtál, nem? – kérdi a másik férfi, aki az asztal túloldalán idegesen játszik a tollával a jegyzetfüzete felett, és csak majdnem sikerült elnyomnia szavaiban a cinikus élt.
– Igen, de ez most más lesz, sokkal személyesebb. A világ rendje helyre fog állni, legyőzi fikciót.
– Rendben, mégis érdekel.
– Az íróm magánélete megbillen, és sokkal inkább azzal kellene foglalkoznia, mint az írással. Ugyanakkor az által talál vissza önmagához. Nyilván ebben is lesz egy kék vagy piros füzet, még nem döntöttem el, és az abba írott regényben lesz egy másik regény, egy háborús hősről fog szólni, aki megvakult, de látja a jövőt. Az íróm voltaképpen a saját jövőjét, illetve öntudatlanul is a jelenét írja majd meg a füzetben. – Kortyol a sörből, maga elé mered egy pillanatra. A Moleskinjét nézi, a borító alsó csücskét söndörgeti az ujjával.
– Ez eddig nem rossz, viszont már megírtad vagy ötször.
– Mondtam már, az elbeszélő-főhős végül kilép a saját fikciójából, élni kezd. Nyilván nem lesz zökkenőmentes, de azt még nem döntöttem el, hogyan zárjam le. Leálltam. Két hete nem nyúltam a jegyzeteimhez.
– Ez az?  Belenézhetek? Hátha. – Átnyúl az asztalon, hogy elvegye a fekete füzetet, de az író elhúzza előle.
– Inkább ne. – Keze remeg kissé, megfogja a korsót, és ismét iszik belőle, ezúttal jóval többet.
– Csak segíteni próbáltam – mondja a másik, és egyszerre lehúzva maradék sörét, a kabátjáért nyúl. Kivesz a zsebéből némi pénzt, és az asztal közepére teszi. A kihajtott jegyzetfüzet ott marad az asztalon a tollal együtt, a lapra írva pedig ez áll:

AZ ORÁKULUM ÉJSZAKÁJA. LEGYEN BENNE ERŐSZAK. NE ERŐLTESD A VÉLETLEN EGYBEESÉSEKET. NINCS MIT.

Viszonyítási pontok – Paul Auster: Holdpalota

Címkék

Európa, Holdpalota, Paul Auster, szépirodalom

Bevallom, olvasóim elvárásai túl magas olvasói elvárásokat gerjesztettek bennem a Holdpalotával kapcsolatban. Nem létezik, hogy ne legyen baromi jó.

A sztori ezúttal is több sztori egybefésülve. Mint utóbb kiderül, egy fiú, egy apa és egy nagyapa története, illetve annak a története, hogy minderre hogyan derül fény. M.S. Fogg egyes szám első személyű élettörténete, mely teli van ürességgel, Thomas Effing/Julian Barber, a rossz természetű vénember lassan feltáruló élettörténete, mely végül elvezet M.S. édesapjához.

Teli az ürességgel, írtam az előbb, de nem jut eszembe jobb. Adott egy önsorsrontó főhős, aki az esetlegesség kezébe teszi le életét, ám másról sem szólnak gondolatai, mint hogy viszonyítási pontot keres, melyhez képest meghatározhatja magát vagy helyét a világban. A főhős szubjektuma üres, nincsenek történetek, melyek felírnák őt a világ nagy fehér lapjára. Épp ezért saját története kissé vázlatos és elnagyolt, a szöveg többi részében a másik két férfiét meséli, és ezek vezetnek majd el a végső katarzishoz, vagy ha úgy tetszik, a világ végére.

Thomas Effing története igazi pikaresz sztori, melyet M.S sztorijához hasonlóan átsző a Hold motívuma, és az ő személyiségének határai is homályosak. Élettörténete azonban egy teljes, elbeszélt történet, amely méltó módon is ér véget. Ez vezeti el a főhőst apjához, de a nyilvánvalóvá váló rokoni kapcsolat szinte csak legvégül tudatosul benne. Az apa és a nagyapa sztorija ad valamiféle hátteret és célt a cél nélkül élő felesleges embernek, és a regény elérhet méltó végpontjához.

Szépen felépített történet, szép próza, szép fordítás. Itt azonban meg sem kíséreltem összefüggéseket keresni, mint mondjuk a New York trilógiánál. A véletlen is tényleg véletlen, az elemek közti kapcsolódások pedig esetlegesek. Az identitás keresése itt is részben nyelvi, M.S. nevek, helyek összefüggéseit kutatja. A nagy amerikai táj érzése nekem sajnos kissé idegen, mint ahogyan a többi helyszín is. Szóval jó volt, de a kedvenc egyelőre a New York trilógia marad.

Mindük legyen felkészült – Paul Auster: Láthatatlan

Címkék

Európa, Láthatatlan, Paul Auster, szépirodalom

Általában nem jelent problémát, ha egy könyvet utazás közben, kisebb-nagyobb megszakításokkal olvasok, de ennél a könyvnél úgy éreztem, egy lendülettel kellett volna. Ami viszont alant következik, nem ennek a következménye.

Ott van először is egy regény. Amiről a szerzője azt mondja, nem egészen az. Legyen akkor memoár, amelynek három fejezete készül el, mert szerzője meghal. A három fejezet három különböző nézpontból, E/1-ben, E/2-ben és E/3-ban íródik – a legutolsó a legvázlatosabb. A fejezetek egy egyes szám első személyű elbeszélésbe ágyazva olvashatóak, az illető szereplő a fentebb emlegetett memoáríró régi ismerőse, aki részletekben kapja kézhez a kéziratot, majd annyira izgatja az írás igazságtartalma, hogy kutatni kezd a már halott író múltjának szereplői után. A kötet végén egy harmadik elbeszélő naplóbejegyzését olvashatjuk, ami nem írja felül az előtte megszólalók közléseit, pusztán újabb információval, “váratlan fordulattal” egészíti ki azokat. A téma részben a hatvanas évek forrongása (mindenféle értelemben), részben pedig a távolba való visszaemlékezés valóságmódosító és átértelmező hatása. Van itt vérfertőzés, gyilkosság, démonikus rosszfiú-főhős, ártatlan lelkű gyerekek, és persze rengeteg intertextuális áthallás.

A három különböző nézőpont alkalmazásának oka elég egyértelmű; bár önvallomásról van szó, a szerző minden fejezetben kintebb helyezkedik a maga-főhősén, míg végül szinte objektívbe vált. Az E/1-es fejezet nagyon személyes, egy sorsfordító találkozást beszél el, míg az E/2-es inkább amolyan szembesítés/szembesülés egy etikailag problémás eseménnyel. Ez a rész tartalmát tekintve utóbb fiktívnek bizonyul; a szerző tehát megbízhatatlan, és ennél a pontnál veszíti el értelmét az, hogy a szöveget memoárnak lehessen nevezni, hiszen annak egy bizonyos fokig feltétele az igazmondás (vagy annak igénye). Az E/3-as rész egy olyan ember írása, aki már túl van azon az emberen, aki akkor ő volt. Talán.

A valódi gondom az volt a regénnyel, hogy a szememben ez a játék itt a szerzőséggel, a fikció és ún. igazság relativitásával és a szöveg szövegbe ágyazottságával kissé didaktikusra sikerült. A beágyazottság ugyanakkor felveti az első problémát; mi van, ha az elsődleges elbeszélő is fikciót ír? És akkor ne is szóljunk arról a problémáról, hogy maga a regény ezzel az elsődleges elbeszélővel, aki látszólag az objektív tekintet szerepében tetszeleg, amolyan … memoár. Fiktív. Ennél többet, azt a bizonyos aztakurva élményt azonban nem kaptam. Olvastunk már ilyet. Szerettük. Szerettem. Igyekszem nem máshoz hasonlítgatni.

Mielőtt kimennek a fejéből – Paul Auster, Paul Karasi, David Mazzucchelli: Tükörváros (képregény)

Címkék

David Mazzucchelli, képregény, Míves Céh, Paul Auster, Paul Karasi, Tükörváros

Tegnap a férfi elém tette az asztalra, hogy most már, hogy befejezted a New York trilógiát, ez is jöhet. A Tükörváros a New York trilógia első történetének, a City of glass-nek (Üvegváros) a képregényváltozata, amelyet 1994-ben adtak ki, és rögtön két képregénydíjat is nyert. Eredetileg Austernek kellett volna írnia egy teljesen új forgatókönyvet, de ő egy régebbi szöveget javasolt, és e rejtélyes történet mellett döntöttek.

A történet minden részletében megegyezik az Üvegvároséval (lásd az előző posztot), de persze nyilván kevesebb a szöveg. A minimalista, sok helyütt expresszionista vizualitással megrajzolt, de alapvetően hagyományos látványvilágot követő képsorok nem írják fölül a már olvasott történetet, de a szöveg sűrítése azt eredményezte, hogy sokkal…megrendítőbb? Csak az esszencia marad meg, az pedig nagyon erős. Ráadásul a fekete-fehér New York nagyon noir-os, még ha sok is benne a fehér – ez pedig jótékonyan hat azoknál a részeknél, ahol a detektívtéma erős. A történet zárásánál, ahol az immár önmagától is megfosztott főhős megtér az isteni nyelvhez és elnyeli a sötétség, az nagyon szép.

A tökéletes meta-pillanat

Címkék

Alexandra, meta, Paul Auster

Amikor Paul Austerről és egy ismerős sztorijáról beszélgettek (egy emberről, aki Austert olvas a metrón, épp annál a résznél jár, ahol a főhős a saját regényét látja valaki kezében – majd átnéz a túloldalra, és a szemben lévő üléssoron valaki ugyanazt a könyvet olvassa, mint ő), majd megálltok a könyváruház előtt:

– megnézem, nem írt-e már az Alexandra, hogy átvehetem a könyveket (Austert).

A kezedben megcsörren a mobil, sms érkezik, hogy de, most átveheted.

Ne írj le – Paul Auster: New York trilógia

Címkék

Európa, New York trilógia, Paul Auster, szépirodalom

Születésnapi ajándék volt. Egy könyvesbolti ténfergés alkalmával mutattam rá valamelyik Auster-kötetre, hogy ez jó-e? Ő azt mondta, igen. Neki a New York trilógia nagyon. Illetve az első és a harmadik történet. Vártam vele, mert valamiért ódzkodom a detektívsztoriktól. Aztán volt ez a végső dolgos, rettenetesen rossz Auster, és muszáj volt elkezdeni ezt. Az egyszerűség kedvéért a három történetről háromban.

Üvegváros

Hű, hogy ez mennyire okos szöveg volt. Egy író, aki detektívsztorikat ír álnéven, majd kap egy hívást, ahol egy detektívet keresnek; eljátssza ennek a detektívet, majd felkeresi őt, aki…egy író, Paul Auster. Kevésbé egyértelműen a történet egy metafizikai-nyelvelméleti keretbe ágyazott nyomozástörténetnek álcázott sztori egy saját szövegébe íródó íróról, akinek identitása lépésről lépésre, sorról sorra oldódik-osztódik fel saját és mások alteregóiban, míg végül teljesen eltűnik. Azt nem mondanám, hogy meghal. Bizsergetően játszik a Cervantes-i szerző-közreadó problémával (annyira jól, hogy újra kellene olvasnom), és rengeteg okos elméleti rész van benne.

Kísértetek

Ez a rész tetszett a legkevésbé, ugyanakkor belátom célját is; a lehető legáltalánosabbá szűkített regényvázlat, ahol a szereplők nevének elvételével (oké, színek a vezetéknevek) kiüresítette őket magukat is. A megfigyelőről kiderült, hogy megfigyelt, és a középpontban itt is egy regény áll. A téma az előző sztorihoz hasonlóan itt is a szubjektum átírhatósága (szó szerint), illetve az identitás hiánya. Mikorra leírtam ezt a mondatot, rájöttem arra, hogy eddig mindkét sztori arról szólt, hogy a regény szereplői eleve szubjektum nélküliek, csak valamilyen írásfolyamat (írnak vagy írják őket) által tudják megszerezni ezt. Nyilván nem sikerül. Ami viszont zavar ebben a sztoriban, hogy úgy érzem, csak szórakozik velem, pont mint David Lynch. A másik kettőnél nem volt ilyen benyomásom.

A bezárt szoba

Úgy is mondhatnám, hogy a végső csapás a fejemre a logikai útvesztőben. Az első történet közreadója és a második könyv szerzője ennek a szövegnek az egyes szám első személyű elbeszélője/főhőse; egy régi barátja eltűnik, és fokozatosan ő veszi át a helyét a magánéletében, és lesz írói munkásságának gondozója is. Előkerülnek motívumok és nevek az első történetből – direkt nem mondok személyeket, tudjuk, hogy a szó/név úgysem jelöl semmi határozottat -, amelyek szinte ingerelnek arra, hogy logikai térképet készíts a kötetről. Én csináltam is, de sokkal okosabb nem lettem. A tárgyak, nevek, helyszínek, szövegek átjárhatóak, a középpontban pedig mindenképpen az írás mint olyan áll.
Visszatérve az elbeszélőre/főhősre, szinte végig az volt az érzésem, hogy Fanshawe, a régi barát, ha létezett is, magát szöveggé írta át, így a végére eltűnt. Tulajdonképpen nem derül ki, így történt-e vagy sem, de inkább úgy tűnik, hogy az első két sztori által az irracionális hullámhosszára állított agy túlbonyolította a megoldást. Metaforikus értelemben igaz lehet a feltevésem, ha azt nézzük, hogy befejezte életművét, és mivel a szerző személye a róla leváló szövegek tükrében úgysem érdekes (a sztoriban), ezért fizikai valójában eltűnt, csak a hangja maradt meg.

Ez a játék az összecsengő elemekkel csak azt bizonyítja, hogy a nyelvnek már nincs reprezentálóereje. Állítólag. E dekonstrukciós irány mellett engem sokkal jobban izgat a szubjektumok kérdése ebben a könyvben, de az előbbi is érdekes kérdés.

Molyról átmentve – Paul Auster: A végső dolgok országában

Címkék

A végső dolgok országában, Európa, Paul Auster, szépirodalom

„az útirányt menet közben improvizálta”, írta Auster a 122. oldalon. Szerintem magáról. Eléggé rá voltam indulva erre a könyvre, és ennek fényében igazi dühítő csalódás volt ez a következetlenül összerakott, elnagyolt, logikátlan és ellentmondásokkal teli kis regény. Magyar nyelven olvastam, talán az angol szöveg jobb, de ez a suta, minden bájt nélkülöző, stilisztikai bakikkal terhelt fordítás tovább rontott a történet hibáin. „Sam ideges, öngúnyoló hangon beszélt”; „Mindegyik férfi szakállat, fekete ruhát és kalapot viselt” – nem felháborítan rossz, csak eléggé.

Először is: a regény első oldalain a narrátor közbeszúrja, hogy „folytatta a lány” – ez pedig feltételez egy narrátort, egy keretet, és nem azt előlegezi meg, hogy egy E/1-es visszaemlékezést/levelet kapunk.

Másodszor: a végső dolgok országa egy logikátlanul összerakott ország. A cím és a szöveg első harmada arról beszél, hogy egy olyan világban vagyunk, ahol minden épp véget ér, vagy éppen változékonyságánál fogva tökéletesen kiszámíthatatlan. Egy ilyen anarchisztikus társadalom nem engedhet meg magának kormányzatot, működő hivatalokat és intézményeket, lakkcsizmában járó rendőröket. Ahol az emberek a túlélésért és élelemért küdzenek, ki a halál vesz aranyozott szegélyű bibliát, kék bársonyfüggönyt, öltönyt? Minek? Azt írja, folyamatosan fogy az élelem, de csokoládé van. Belátható időbeli távolságban létezett valamiféle arisztokrácia ezen a helyen, melynek hamar befellegzett – de mi is okozta ezt a társadalmi/mindenféle romlást? Akkor a végső dolgok országa jellegénél fogva a bukás földje, vagy csak valamiféle társadalmi/természeti kataklizma miatt jutottak idáig?

Harmadszor: nem hogy kidolgozott karakterek nincsenek, hanem karakterek sem. Nem értem a motivációkat, mert nem is látszanak. Nincsenek valódi következmények, jellemfejlődés/változás – éveket tölt el az elbeszélő egy ilyen helyen, visszatekintő pozícióból számol be életéről, és ennyi?

Állítólag korai regény. Tudjuk be ennek. De ha fentebbi hibákat azzal próbálnánk magyarázni, hogy a végső dolgok országa szimbólum, akkor sem működik a szöveg.