A képlékenyek – Rakovszky Zsuzsa: Célia

Címkék

Célia, Magvető, Rakovszky Zsuzsa, szépirodalom

Vártam ezt a könyvet. Jó esetben vannak az embernek kedvenc kortárs magyar írói, és nálam Rakovszky Zsuzsa ilyen. Az elmúlt hónapokban egyébként alig olvastam. Erre megvannak a sajátos kifogásaim, de az igazság az, hogy nem volt kedvem, pont kitöltött mindent a munka-edzés-alvás hármassága. Sajnos az első mostanában a másik rovására megy. Jött és ment a Könyvfesztivál, ahol azért vettem is dolgokat (Rabelais Pantagrueljének Harmadkönyve még mindig a várólistán), de csak megszokásból. Az olvasási kedvemet egészen konkrétan az új Linn Ullmann és az új Szív Ernő/Darvasi-kötet hozta vissza. Jelenleg a létezés állapotában van, mármint az olvasási kedvem.

A lehetőségeimhez képest igen gyorsan csúszott a Célia. Rakovszky Zsuzsa prózája, ha nem archaizál, nagyon gördülékeny, ezúttal egyetlen belső monológ, melyben egyszerre valósul meg egy visszaemlékező elbeszélés és a főszereplő cinikus világreflexiója. Elvileg családregényt olvasunk, de egy idő után sokkal inkább tűnt ürügynek, valami laza összekapcsoló erőnek három olyan szereplő között, akiket az egyéniségük és világlátásuk elmosódottsága, bizonytalansága – a címben úgy írtam, képlényekségük – határoz meg. Jobb sorsa érdemes típuskarakterek egy lehangoló, a kétezres évek közhelyszótáraiból építkező világban; valóságshow-k, plázák foodcourtjai, az ezoterikus-szektás üzletág épülése, a középszintű vállalkozóréteg lelki-szellemi tunyasága.

A regény szerethetetlen fő- és mellékszereplőinek üres léte ezekben az üres terekben egyszerre kelt undort és egyszerre gerjeszti a belül lakó idealistát. Nem, ez nem a te valóságod. Nem, ez azoké. Nem mondom egyébként, hogy helyenként nem erőltetett és túlzó mind a szereplők, mind a teremtett világ zsúfolt, autóillatosító-szagú, csömört és ellenkezést kiváltó jellege. Vagy hogy nem találom végtelenül lehangolónak, hogy ez a férfiatlan (hány ilyet ismertem!) fél-Mersault főszereplő minden lehetséges kapcsolódási pontját elunatkozza-elközömbösködi a többi emberhez. Volt egy kis mazochizmus ebben az olvasásban, azt elismerem. Faltam az oldalakat, mert még úgy is intelligensek voltak, hogy maguk a szereplők nem.

A család lenne a történet nagy, központi, megtartó eleme, de pont a családszerűség, a kötődés hiánya az, ami mindent átsző, legyen az az apa-lánya viszony vagy egy párkapcsolat. Jellemző módon az egyik legerősebb érzelem egy teljesen tárgyias és üres szexuális vágy. A család-motívum ügyes végigjátszása is megfigyelhető a történetben; a regény első oldalaim a főhös elveszíti családját (meghal az édesanyja), talál vagy találni vél egy másikat, ahol ő apa és fiú szerepében működhetne (de nem működik), majd a sztoriban visszatér, kifacsart módon, igaz, a történet a kezdetekhez. Mindegyik családforma diszfunkcionális, de egy ilyen társadalomban milyen lenne?

Mások írták, hogy a könyv valódi főszereplője a nem narráló, csak időnként felbukkanó Célia – mert végülis amellett, hogy köré szerveződik a sztori, ő az, aki nem elégszik meg a regény világának látszatvalóságával. Hogy aztán végül ő, az ígéretes, a nagy útkeresésében ugyanolyan rossz utat válasszon, mint a szülei.

Nem fekete, nem fehér – Rakovszky Zsuzsa: Fortepan

Címkék

Fortepan, Magvető, Rakovszky Zsuzsa, vers

A Visszaút az időben kötet olvasása eléggé mély nyomokat hagyott bennem, és ezekkel kellett megbirkóznia ennek a kis vékonynak itt. A benyomásaim nagyon vegyesek. Több nagyon komoly darab is található a két részre osztott kötet versei közül, de pont az első néhánynál csak felhúztam a szemöldökömet. Rakovszky Zsuzsa verseit azért nem tudom hova tenni, mert egyrészt ő az én fejemben inkább prózaíró (bár nagyon költőiek a szövegei), másrészt pedig egyszerre eredeti és nem az. A jellegzetesen tárgyias lírán időnként átüt valamiféle, számomra az amatőr költők sajátjaként felfogható retorizáltság, itt-ott közhelyesség. Túl sok a költői kérdés. Áthallások, Kosztolányi-íz.
A címből adódik az a probléma, hogy a rögzített pillanatképek által keltett benyomások rögzítései részben ezek a versek – csakhogy ezek a képek valószínűleg ebben a formában nem léteznek. Ez persze nekem nem olyan nagy probléma – csak csapongok.

A költő képi világa és szövegformálása nem sokat változott az előzőek óta, de a témái sem; talán kissé személyesebbek lettek a versek képei. Vagyis személyesebbnek hatnak. Bocsánat. Ráadásul úgy, hogy egy korszakéi, mindenkiéi (Csak egy személy). Az enyéim is, pedig még csak harminc vagyok (ezt is a könyvben olvastam, de amúgy igaz). Csontig hatol némelyik.
És amiről valójában nem szeretnék beszélni, hogy van néhány Rakovszky-vers, melyek nem csak a szívemet, hanem a fél érrendszeremet is kitépik a helyéről. Az öregkorról, fonnyadásról, arról a magányról, mely majd a rácsos ágyon vár, alattam rosszabb esetben felnőttpelenka. Néha gondolok erre, pedig magától a haláltól egyelőre nem félek. Ettől igen.

Széthullásregény – Rakovszky Zsuzsa: Szilánkok

Címkék

Magvető, Rakovszky Zsuzsa, szépirodalom, Szilánkok

Még élek, köszönöm kérdésed. Olvastam könyveket is a kimaradt hónapok alatt. Újraolvastam a Hyperion Cantost, elolvastam a Korbácsot Barkertől, megvolt az első Haldokló föld-kötet Vance-től, a Kukoricza Csurgó Csabától, A szigetvilág varázslója, Karin Tidbeck Jagannath-ja, és még az Alekszandra is Gyacsenkóéktól.

Nade. A Szilánkokat már tavaly a Könyvhéten megvettem, de fizikai paraméterei miatt sosem éreztem nagy indíttatást betenni reggelente a táskámba. Most, hogy úgy döntöttem, nem engedek a könyvkiadói másodállás olvasásromboló erejének, és a reggeli egyórás aerob közben remekül lehet olvasni, berúgom a kortárs szépirodalom meg a blog motorját. Némi képzavarral.

A Szilánkok a századelős nosztalgia ködös-krúdys-gordonkás-szépiaszínű fényébe vont illúzióinak finom hangú, de annál kegyetlenebb dekonstrukciója. A cím kissé direkt utalása a regényszöveg és a cselekmény töredékességérhez tapad még az összetört üveg széthullásának képe, a többé-össze-nem-állíthatóság. A véglegesség. Ez ilyen illúzióvesztős könyv, mind ideológiai, mind lélektani értelemben. A regényben bemutatott generáció már nem hordozta az az egész-séget (bocsánat az ezoterikus sámántáltosos megfogalmazásért), amit a regényben Balkay és a lánytestvére képviseltek, akikben Emma fel is ismerte, magából pedig hiányolta ezt a tulajdonságot.

Néhány lázas év pártatlan leírása ez, és a néhány nagggyondrámai, néhány nagyon kidolgozatlan és néhány nagyon funkciótlan cselekménymegoldás ellenére is számos erénye van ennek a könyvnek. Először is: semmi posztmodern húzás, hacsak a fejezetek műfaji sokszínűségét nem erőltetjük bele ebbe a skatulyába. Másodszor: igenis merek ilyen relatív fogalmakkal dobálózni – Rakovszky szépen ír. Harmadszor: valaki írta, hogy olyasmi, mint Babitstól a Halálfiai. Kicsit erőltetett analógia, de valahol megállja a helyét.

Apróság, de nem tudom eldönteni, Rakovszky nem mer vagy nem akar a húszas évek elejének nagy traumájáról írni. Arról, tudjátok. A szilánkosodás következménye? Vagy a szilánkosodás nagy folyamatában egyetlen puszta esemény? Vagy a szereplők zárt világába nem fért bele? Vagy csak egy tál forró kása?

Félig ember, félig állat – Rakovszky Zsuzsa: A kígyó árnyéka

Címkék

A kígyó árnyéka, Magvető, Rakovszky Zsuzsa, szépirodalom

Mikor tegnap este befejeztem ezt a könyvet, még nem tudtam beszélni róla. Az utolsó oldalakra többnyire összeáll valami koherens kép a fejemben, és csak úgy borul a billentyűzetre. Ez itt egy nehéz könyv, annyira nem, mint a Kő hull apadó kútba, de majdnem.

Margócsy István ebben a cikkében az imént emlegetett Szilágyi-regénnyel és Németh László Iszonyával állítja párhuzamba a regényt – az előbbivel egyet is tudok érteni, bár ott a narráció jóval sokrétűbb, de tény, hogy mindkettő nyelvezete komoly kihívást jelent. Nekem még beugrott Árva Bethlen Kata önéletírása is, de itt a hősnő huszadannyira sem sajnáltatja magát, mint Kata, pedig legalább annyit Orsolya is kapott az élettől, mint az a sápatag asszony. Adott tehát egy durva lélektani regény félig archaikus, félig modern nyelvezettel, amely félig-meddig memoárirodalom hagyományába kapaszkodik, félig-meddig pedig magányosan áll újabb kori irodalomtörténetünkben. Az elején fennakadtam azon, hogy hát ez hol 17. századi nyelv, még akkor is, ha kimondatlanul is fordításról van szó. És persze Orsolyáról sem derül ki, hogy bármikor megtanult/megtanították volna írni. Ezt az érvemet azonban hamar feladtam, hiszen nem is 17. századi autentikus szövegként olvastam, és szerintem nem is kívánta azt a benyomást kelteni a szöveg, hogy úgy olvasandó.

A regény szövegét minden irányból átszövi a tűzmotívum, egy kicsit direkten, de nem zavaróan. Az az olvasat azonban, amely a szenvedély irányából értelmezi a könyvet, azért idegen nekem, mert Orsolya inkább tűnik a maga analitikusának, mint szenvedélyes személynek. Ez talán a visszaemlékező pozíció távolsága miatt van így. A regény képi világa azonban tüzestül-pipacsostul-vörös hajastul valami elképesztően szép – mégsem von magához. Talán a Szent Iván-éji jelenet mégis. Az csodálatos – fogalmazta meg a posztoló szakszerűen. A könyv motívumrendszere amúgy megérne egy misét, de ez inkább egy szövegelemzés tárgya, mint egy blogposzté.

Ami miatt a leginkább szerettem a könyvet, az az elbeszélő önmeghatározására tett kísérletek sokasága. A gond az, hogy ez az önmeghatározás mindig máshoz/másokhoz képest történik; az elején az anyához, aztán a mostohához (milyen jó ez az azonos névvel való játék, és a fejfa, amin a főhős neve szerepel, a sírban meg addigi élete), a városiakhoz, a maga árnyékához, és így tovább. A panteizmus egyfajta megoldást jelenthetne erre a problémára, de Orsolya csak látszólag fordul a természet felé; inkább a feledés (a bajokról való megfeledkezés) eszközének tűnik, mint a megismerésének. Egy bizonyos pontnál mélyebbre viszont már nem megy a maga definiálásában, részben a nyelv elégtelenségei (pl. vannak dolgok, amelyeket nem képes kifejezni vagy visszaemlékezni rájuk), részben a szinte teljesen hiányzó emberismerete miatt. Mindez leginkább az apával való kapcsolatban látszik; közös pokolban, bántalmazásban, vérfertőzésben évekig, de sosem reflektál az apa személyiségtorzulására. Mindez egy feminista olvasatot is felvet, de ehhez nem vagyok elég tájékozott a témában.

Úgy érzem, ezt a könyvet valamikor újra fogom még olvasni, és akkorra már el tudok vonatkoztatni a fentebb emlegetett problémáimtól. Orsolya szavai egyébként remekül rímelnek a Rakovszky-versek lírai énjeinek szavaira; közös bennük az a kizárólag befelé forduló, maga és a világ közé falat húzó attitűd. Sajnos azonban itt nem érzem azt a személyességet, amit mondjuk a szerző lírai vagy más prózai írásában. Még akkor sem, ha memoár.

Rakovszky Zsuzsa: A Hold a hetedik házban

Címkék

A Hold a hetedik házban, Magvető, Rakovszky Zsuzsa, szépirodalom

Néha, néhol az volt az érzésem, hogy Rakovszky Háy János nőben. A történetek hősei ugyanis pont annyira banális élethelyzetekben jelennek meg előttünk, és pont annyira lehangoló mindnek a vége, mint Háynál. A véletlen c. novella egyik hősnője fakad ki egyszer így:

„Ti sosem érzitek úgy, mintha lenne valami, nem is tudom, valamiféle erő…amelyik direkte, gonoszságból úgy intézi a dolgokat, hogy nekünk sose sikerüljön semmi? Hogy mindig minden a legrosszabbul alakuljon?”

Ráadásul minden élethelyzet akkora ordas nagy közhely, annyira prózai, hogy tanítani kellene. Mint a Mélygarázsban (amit én csak szeretni tudok sokakkal ellentétben). Ellenben sajnos nem elvitatható ezek hitelessége. A kamaszodó lány pont így gyűlöli magát (mennyire magamra ismertem Johannában), a felnőtt nők pont ilyen döntéseket hoznak, az öregek pedig pont így mennek tönkre. Különösen az öregségel kapcsolatos novellák ütöttek meg, nyilván személyes okokból.

Összességében minden lehúzóereje ellenére szerettem ezt a kötetet. Gyakran zavart azonban az E/1-es narráció, mert ott, ahol erős érzelmi hatások érnék az elbeszélőt, mégsem venni észre rajta semmit. Ezen túl kissé egyszerű megoldásnak tartom a naplóbegyzések teljes, szövegszerű átemelését a történetbe – különösen, ha az elbeszélő/olvasó amúgy nem reflektál rá, csak cinikus félmondatokban megjegyzéseket tesz.

Rakovszky Zsuzsa: A hullócsillag éve

Címkék

A hullócsillag éve, Magvető, Rakovszky Zsuzsa, szépirodalom

Töredelmesen bevallom, fogalmam sem volt, hogy van egy ilyen jól író költőnőnk. Prózabarát vagyok, ezért talán megbocsájt majd az égi intellektuális ítélőszék.

Nagyon szépnek éreztem sokszor ezt a könyvet, de néha utáltam is. Hülye felnőttek. Hülye, életüket elcsesző, undorító felnőttek. Hülye Flóra, hülye Feri. Bartha naplórészletei kizökkentettek a csendes folyású, ronda, de a maga módján szép E/3-as elbeszélésből. Nem szerettem ezt a gyáva, szánalmas karaktert. Érezni vélem mögötte a kiegyensúlyozatlan lelkivilágú, kínlódó, sodródó értelmiségit, aki ugye ott van rengeteg korrajzban, de egy cseppet sem vált ettől szerethetőbbé.

A gyermek Piroska nézőpontja viszont csodálatos – még úgy is, hogy az undor és a rettegés dominál benne. Berántott. Ennek ellenére nem érzem, hogy a regény kifordította volna sarkából a világegyetememet (vagy csak túl ellenálló vagyok). Mindenképpen fogok Rakovszky Zsuzsától mást is olvasni – én ismerni akarom ezt az írónőt.