Igen. Ha már a zember kölcsönkérte egy kollégájától, és a kedvemért nem vitte vissza azonnal, akkor már elolvastam. Bevallom, én nem olvastam a Harry Potter-sorozatot. Tizedikes voltam, mikor a hype kezdett begyűrűzni a kollégiumba, de már nagylánynak éreztem magam hozzá, és egyébként is, ami népszerű, az mindig gyanús. Utólag kicsit már bánom, mert akkor még fogékonyabb voltam, bár vannak kétségeim azzal kapcsolatban, hogy két Huxley között milyen érzésekkel viseltettem volna a regény(ek) irányában, ha félreteszem az előítéleteimet. Azóta párszor eszembe jutott, egyszer meg is vettem a torrentboltból (I know, I know), de ocsmányul volt tördelve. De a filmeket legalább láttam.
A darab egy korai magyar recenzora nem szerette a színdarabformátumot – én meg nem csesztem fel magam rajta, hogy úgy lesz valaki újságíró, hogy a dráma szót nem ismeri -, meg amúgy is vegyesek voltak az eddig reakciók, így kíváncsi voltam. Egy csomó dologra nem térnék ki, mert nincs szövegszintű összehasonlítási alapom a Harry Potter-univerzum más szövegeivel, és a film meg ugye mindig interpretáció, szóval képes voltam viszonylag független szövegként olvasni ezt a totálisan, teljesen felesleges és buta darabot.
Állítólag ezt így, ami a könyben van, nem Rowling írta. Vagy nem csak. De eredetileg is drámának készült. Nem azért az arisztotelészi húszfillérért, de ki gondolta, hogy ez így ebben a formában színpadra vihető? Ki az a hülye, aki szerint egy színházi előadásba beleférnek ezek a rövid, egymástól nagyon távol játszódó jelenetek, melyeknek egy része semmit nem tesz hozzá a sztorihoz, csak bedob valami közhelyes, kettéágazó csigalépcsős metaforát a barátság válságáról? Aki összeszerkesztette ezt a szöveget, nem tudom, ki volt, de menjen a fenébe, vagy mondja meg az igazat: ez egy nagyon sovány filmforgatókönyv, és láthatóan annak is szánták. Hagyjuk már ezt a dumát a színházzal. Mert színdarabnak ez egy darab szar, pardon my french.
Amennyi elképzelésem a szereplőkről van a mozifilmek alapján, feltételezve azt, hogy a könyvekben is érző-gondolkodó és intelligens karakterek vannak, akik mostanra felnőttek elvileg, azok alapján szinte az összes ismert karaktert kivasalja és a szemétbe dobja. Problémáik nem hitelesek, nem szerethetőek. A két kamasz főhős kémiája legalább erős, de érteni őket sem értjük.
Ha előveszem a legnagyobb jóindulatomat; ez a szövel azért született, hogy legyen. Mármint vissza lehessen idézni ezt a sokak által szeretett, meghitt világot, ahol ugyan áldozatok árán, de végül a jó győzött. Ez a meghitt, sokszínű világ itt villanásnyi színekben kíván manifesztálódni, bedobnak régi, akár halott szereplőket is, és azt az illúziót kelti, hogy megtudhatunk még valamit. De nem derül ki semmi.
A nagy problémák meg. A “de mi van az áldozatokkal”-témáról már igen sok bőrt lehúzott az irodalom és a filmművészet, ám kétségkívül mély és nagyon emberi probléma. De ennek a negyvenéves Harry Potternek nem hiszem el. A többieket meg nem érdekli. Van két kamasz főhős, akik kamaszok. Az egyik egy ütnivaló, hisztis. A másik meg cuki felszínes, akit láthatóan nem üt agyon, hogy meghal az anyja. Király.