A teljesen felesleges – J.K. Rowling (és mások): Harry Potter and the Cursed Child

Címkék

angolul, fantasy, Harry Potter and the Cursed Child, J.K.Rowling

Igen. Ha már a zember kölcsönkérte egy kollégájától, és a kedvemért nem vitte vissza azonnal, akkor már elolvastam. Bevallom, én nem olvastam a Harry Potter-sorozatot. Tizedikes voltam, mikor a hype kezdett begyűrűzni a kollégiumba, de már nagylánynak éreztem magam hozzá, és egyébként is, ami népszerű, az mindig gyanús. Utólag kicsit már bánom, mert akkor még fogékonyabb voltam, bár vannak kétségeim azzal kapcsolatban, hogy két Huxley között milyen érzésekkel viseltettem volna a regény(ek) irányában, ha félreteszem az előítéleteimet. Azóta párszor eszembe jutott, egyszer meg is vettem a torrentboltból (I know, I know), de ocsmányul volt tördelve. De a filmeket legalább láttam.

A darab egy korai magyar recenzora nem szerette a színdarabformátumot – én meg nem csesztem fel magam rajta, hogy úgy lesz valaki újságíró, hogy a dráma szót nem ismeri -, meg amúgy is vegyesek voltak az eddig reakciók, így kíváncsi voltam. Egy csomó dologra nem térnék ki, mert nincs szövegszintű összehasonlítási alapom a Harry Potter-univerzum más szövegeivel, és a film meg ugye mindig interpretáció, szóval képes voltam viszonylag független szövegként olvasni ezt a totálisan, teljesen felesleges és buta darabot.

Állítólag ezt így, ami a könyben van, nem Rowling írta. Vagy nem csak. De eredetileg is drámának készült. Nem azért az arisztotelészi húszfillérért, de ki gondolta, hogy ez így ebben a formában színpadra vihető? Ki az a hülye, aki szerint egy színházi előadásba beleférnek ezek a rövid, egymástól nagyon távol játszódó jelenetek, melyeknek egy része semmit nem tesz hozzá a sztorihoz, csak bedob valami közhelyes, kettéágazó csigalépcsős metaforát a barátság válságáról? Aki összeszerkesztette ezt a szöveget, nem tudom, ki volt, de menjen a fenébe, vagy mondja meg az igazat: ez egy nagyon sovány filmforgatókönyv, és láthatóan annak is szánták. Hagyjuk már ezt a dumát a színházzal. Mert színdarabnak ez egy darab szar, pardon my french.

Amennyi elképzelésem a szereplőkről van a mozifilmek alapján, feltételezve azt, hogy a könyvekben is érző-gondolkodó és intelligens karakterek vannak, akik mostanra felnőttek elvileg, azok alapján szinte az összes ismert karaktert kivasalja és a szemétbe dobja. Problémáik nem hitelesek, nem szerethetőek. A két kamasz főhős kémiája legalább erős, de érteni őket sem értjük.

Ha előveszem a legnagyobb jóindulatomat; ez a szövel azért született, hogy legyen. Mármint vissza lehessen idézni ezt a sokak által szeretett, meghitt világot, ahol ugyan áldozatok árán, de végül a jó győzött. Ez a meghitt, sokszínű világ itt villanásnyi színekben kíván manifesztálódni, bedobnak régi, akár halott szereplőket is, és azt az illúziót kelti, hogy megtudhatunk még valamit. De nem derül ki semmi.

A nagy problémák meg. A “de mi van az áldozatokkal”-témáról már igen sok bőrt lehúzott az irodalom és a filmművészet, ám kétségkívül mély és nagyon emberi probléma. De ennek a negyvenéves Harry Potternek nem hiszem el. A többieket meg nem érdekli. Van két kamasz főhős, akik kamaszok. Az egyik egy ütnivaló, hisztis. A másik meg cuki felszínes, akit láthatóan nem üt agyon, hogy meghal az anyja. Király.

A sehová sem vezető út – Ali Shaw: The Trees

Haragszom magamra, de haragszom erre a könyvre is. Hagytam, hogy a gordzsösz rókás hardcover felkeltse az érdeklődésemet még Londonban, majd hagytam, hogy az előjegyzéses olcsósága az amazonon elcsábítson, végül pedig hogy nem töröltem az egészet a fenébe az első olyan gondolatkor, hogy talán mégsem annyira jó ez a könyv, mint amennyire. Furcsa ez az egész jelenség az olvasói elvárásokkal; de ha ezeket félreteszem, a következők maradnak:

A történet szerint Angliában hirtelen mindent ellepnek a fák, rengetegen halnak meg, megsemmisül minden villanyvezeték, internet, és persze a legtöbb ház is. Ebből a posztapokaliptikus helyzetből rengeteg dolgot ki lehetne hozni. Például kiderülnének az okok. Az emberek harcolnának. Vagy az emberek megtanulnak alkalmazkodni az új körülményekhez. Vagy én nem vagyok elég okos ehhez a könyvhöz, vagy tényleg hiányzik ez az információ a szövegből, de baromira nem derül ki, mi okozta ezt az egészet. Alienek? A természet visszavág? Fantasy ez? Scifi? De ha már elhitetjük magunkkal, hogy végeredményében nem fontos, a természet fantaszikus kegyetlensége és szépsége miért foglalta vissza magának a Földet – mert mint egy utalásból kiderül, mindenhol hasonlóképp történt -, akkor sem azzal az érzéssel tesszük le a könyvet, hogy na, legalább izgalmas volt.

500 oldal. 500 oldal tele buta és sehova sem vezető párbeszédekkel, az aljnövényzet és a csúszómászók bő lére eresztett leírásával. Olyan hősökkel, akikkel történnek dolgok, de akiről valami motivációt feltételeznénk, 60 oldal múlva már másképp gondolja, vagy nem gondolja sehogy. Egy kétharmada vagy fele ilyen hosszúságú szöveg, kevesebb mentek-mentek az erdőben, majd láttak valami őskori szőrös egyszarvú állatot, amelyről a végéig nem derül ki, hogy bukkantak fel a semmiből. Kevesebb moralizálás a vegánságon, bosszúálláson, a megmaradt emberek széthullásán.

A pozitív értékelések kiemelték a karakterek, különösen a főszereplő jól felépített jellemfejlődését. A vegán hippi nő embert öl, majd ezen siránkozik, majd megint megöl valakit. A japán szupernindzsatarzan kamaszlány, aki osztálykiránduláson volt, és felnevelt egy kisrókát, amit bölcsen kinyír a szerző az utolsó fejezetekben. A netfüggő kamasz, aki már nem lesz netfüggő, megtesz mindent a szeretteiért, de a gonosz bácsi csúnyán megkínozza.

És a főhős, akinél szánalmasabb, szerethetetlenebb balfasz főhőst még életemben nem olvastam, aki kitalálja, hogy elmegy Írországba a feleségéért, akivel már amúgy egy rakás szar volt a házasságuk, majd rájön útközben, hogy nem is akar odamenni, de azért odamegy, megbeszélik, hogy már azelőtt is szar volt a házasságuk, majd pedig magára vállal valamiféle megmentőszerepet, és eggyé válik a természettel? azzal az aliennel, aki a kataklizmát okozta? fává változik? Komolyan, egy büdös szót nem fogtam fel a végéből, pedig már elolvastam három Holdstock-regényt angolul, csak hogy az erdő-tematikánál maradjunk, és kevés zavarosabb, allegorikusabb és elvontabb szöveget láttam még, mint azok voltak. Az életben maradt többi főhősök meg életben maradnak, a szétégetett és szétvagdosott kezek-lábak meggyógyulnak, ketten pedig elhajóznak Írországból egy nyomorult csónakkal JAPÁNBA.

Atya. Úr. Isten.