Ez a kritika csak félig a könyvnek szól, félig, vagy talán nagyobbrészt egy jelenségnek. És a végtelen, feneketlen cinizmus hangja fog szólni belőle. Mindjárt meg is keresem, hol lehet a kommentelést letiltani, mert nem leszek kíváncsi a reakciójára senkinek, aki nő létemre hímsovinizmussal, szexizmussal, nőietlenséggel meg miegyébbel vádol.
A könyvet magamtól sosem vettem volna meg, mert meg újabban nem vagyok kibékülve a Kalligram megjelenéseivel, kevesebb időm van olvasni, a fülszöveg sem érdekelt. Mivel megtiszteltek azzal, hogy egy kisebb irodalmi díj bizottságának tagja vagyok – ne gondoljatok semmi óriásira – megvettem ofisöl e-ben, és miután kidühöngtem magam azon, hogy a könyv rosszul van kódolva, egy sima lapozás visszadob a könyv elejére, a fejezetek közt nem lehet lépkedni… szóval még jó, hogy fizettem érte, megérte, tényleg, szóval utána megállapítottam, hogy itt bajok lesznek.
A címmel ellentétben nem több, hanem csak az egyik lányról szól a történet, a másik, az iker amolyan biodíszlet, aki ellenpontozza főhősnőnk, pontosabban az omnipotens narrátor mitizáló történetszövését, mely nehezen tagadhatná le, hogy mennyire személyes. Hogy ne csak ideköpjem ezt a szót; a mitizáló az én olvasatomban arra a jelenségre utal, melyben a narráció a (legtöbbször női) főhős képességeit, tulajdonságait, jelentőségét felnagyítja, átszövi alakját a női lét misztikumával. Már-már telepatikus képességek, az intuíció titokzatos, férfiak által nem érthető ereje, az érzékek finomsága, végtelen szépség. Tudjátok, amikor az eper nem simán eperízű, hanem. És mint ahogy a fejősévákban mindenki újságíró meg divatszerkesztő, úgy itt általában grafikus, köcsögfestő, kézműveslekvárfőző vagy valami hasonló tündérszakmával rendelkező főhősökkel találkozhatunk. Nyilván ezek sokkal izgalmasabbak, mint mondjuk könyvelőnek vagy idegroncs pedagógusnak lenni.
Szóval a főhősnőnk, Szterke, ilyen. Meg persze nagyon esendő, és miután tizenötször a “kikaparták a méhemből a gyermekemet” fordulattal elmondatik, hogy abortusz, mert az minden női könyvbe kell, ha szomorú az a könyv, kiderül az is, hogy bár elvileg okos, nem tökéletes, de átlagviszonylatban igen jónak számító családból származik, nagyon szép, nagyon tehetséges, nagyon érzékeny, szóval kiderül, hogy tökéletesen akarattalan. Nem azért, mert belekeveredik egy bántalmazó kapcsolatba, hanem azért, mert sokadjára is megteszi, sodródik a nagy büdös élet árjával, magát meg nem becsüli, döntéseket nem hoz. Ha hoz is, kettő percig tart, utána már lép is bele a másik pocsolyába. Értem én, ilyen is van, tragikus.
Aztán fel lesz vonultatva az összes klisé. Idősebb férfi szeretője, a család tragikus káeurópai sorsa, a komonizmus értelmiségnyomorítása, a nővé válás lépéseinek misztikussá emelése, utazás Olaszba, panelvilág, gangos lakás, piros zománcosban rotyogó paprikáskrumplit főző, de valójában konyhaművész nő, stb.
A könyv negyedénél egyébként elkezdtem élvezni a szöveget. Ez az eddigiekből nem derülhetett ki. A kedvesen-esetlenül befejezetlenmondatos-túlburjánzóhasonlatos modorosságoktól eltekintve ennek a regénynek ez az ereje. A nyelv. Ahogy haladunk valamiféle nem-végkifejlet felé, a szöveg szépsége egyre inkább nem képes sajnos elleplezni, hogy egy életképtelen nőről olvasunk, akinek nincs ereje a kezébe venni a saját sorsát. És ebből trilógia lesz, te jó isten. Ezt csak az mentheti meg, ha a következő könyv központi alakja az ikertestvér lesz, aki egyesek szerint nem létezik, de ebben én nem vagyok biztos.