Mióta készültem erre a könyvre, nos, nem tudom. Különös egybeesés, hogy A nyugtalanok arról a férfiről is szól, aki ott van a három, számomra legfontosabb alkotó között a belső listámon. Aztán rájöttem, hogy ez is olyan könyv, amelyről nem tudok mit írni, mert túl személyes. Oké, tehát itt egy könyv, amely az öreg Ingmar Bergmanról szól meg a lányáról, az író Linn Ullmannról.
Vagyis nem róluk szól, hanem. A narrátorunk egyszerre azonos Bergman lányával és egyszerre konstrukció egy furcsa apa-lánya viszonyban. Az öreg apa pedig szintúgy egyszerre hihető verziója az ismerni vélt művésznek és egyszerre univerzális képe az öregségnek, széthullásnak és enyészetnek, mely még ezen a világon elkezdődik.
Fölösleges lenne leírnom például, hogy mennyire érzékeny, ugyanakkor mennyire szikár próza ez. Mennyire nincs megfogható szervezőelve a kötetnek, mégis tökéletes a ritmusa. Mint ahogy azt is, hogy ha van valami története, akkor az az emlékezés és gyász transzformáló jellegének története.
Az én életemben egyetlen olyan személy van, akire így emlékezem, ahogyan a narrátor az apára; a nagyanyám. A mai napig ott van az álmaimban, napfényes képek kúsznak elő a tudatalattimból róla, aki bizonyára más volt, mint akire én emlékezem, akár gyerekkoromból, akár az utolsó hónapokból.
Így olvasni Bergmanról/nem-Bergmanról szerencsére kicsit sem változtat a fejben élő Bergman-képen, mint ahogy végeredményében Bergman saját könyvei sem változtatnak azon. A szövegben szereplő apakarakter bárki lehetne. Tehát akit az riaszt, hogy nem tud Bergmanról semmit, az nyugodtan félreteheti az aggályait.
Akit azonban Bergman érdekel, az talán csalódni fog. Ez a történet a lány története, és ahogy a Mielőtt elalszolban, itt sem biztos, hogy igaz. A legfontosabb tapasztalat az irodalomról, amit a kölykeimnek átadni próbálok, az az, hogy az irodalom sosem az igazat mondja, miközben mégis. De ezt te, olvasó, már úgyis tudod.