Té előtt és után – Tompa Andrea: Fejtől s lábtól

Címkék

Fejtől s lábtól, Kalligram, szépirodalom, Tompa Andrea

Ennek az olvasásnak az elsődleges motivációja konkrétan ez a cikk volt – bár utólag nem minden állításával értek egyet. De megint lett egy könyv, amelyet tényleg szerettem, így a Pesti barokk meg a Cserna-Szabók után, jóllehet ezeknél sokkal nagyon kihívást jelentett, már ami a nyelviségét és a közeg idegenségét illeti.

A regény humorral, néhol szóviccekkel, de leginkább otthonos hétköznapisággal átszőtt nyelve ugyanis egy olyan regiszterben helyezkedik el, mely időben, archaikusságában és földrajzi térben is igencsak messze van attól, amit megszokhattunk. Arról, hogy volt-e vagy lehetséges-e ez a nyelvváltozat, nem tudnék bizonyossággal nyilatkozni, helyesírása sem teljesen következetes. Szilágyi István regényei ugranak be róla, de a hasonlóságot nem tudom bizonyítani, tehát ezt a szálat itt zárjuk is le. Hogy pontosan mi az, amit olvasunk, szintén kérdéses. Napló vagy memoár, de igazából egyik sem. Inkább olyan, a két szereplő tollából származó szövegmozaikok, melyek töredékesen mesélnek el több évet a végső eseményekig, ahol egyikük kinyilatkoztatja, hogy nincs többé szükség szavakra, mert a beszéd és a nyelv halott, nincs rá többé szükség, mert végleg elmosódtak a határok és a különbségek a két fél közt.

A két szereplő szála – már stílusuk alapján is – igen könnyen elkülöníthető, még ha a regényíró igyekszik is elmosni a két szereplő kilétét. Nevek nincsenek, és erre, különösen a női szereplő esetén rá is játszik a narráció, az egyetemen ugyanis eleve vezetéknéven futnak a női hallgatók, és ösztöndíját is az erre épülő apró csalással szerezheti meg. A regény (orvos)tudomány- és kultúrtörténeti vonatkozásai érdekességükön túl egyfelől a szövegen végigvonuló országtest-allegóriát erősítik, másfelől hitelesítik ezt a közepesen szűk keresztmetszetben gondolkodó korrajzot. Bár a szereplők beszámolnak utazásaikról, élményeikről és találkozásaikról más nemzetiségekkel és társadalmi rétegekkel, ezekről nem derül ki semmilyen biztos vagy egységes, mert ennél sokkal nagyobb léptékben gondolkodik a szöveg.

A nyelv elégtelenségéről és romlásáról sokat lamentáló hősök a Trianon előtti és utáni időszakot sem nevezik néven, hanem csak úgy Té-nek – mint ahogyan az onanizálás is csak O.N. A nem-néven-nevezés gesztusa részben a feldolgozhatatlanságra, részben a tagadás mozzanatára mutat rá. Bár kettejük életmegoldása gyökeresen eltérő még sok más dolgukhoz hasonlóan, ez közös.

A férfi és a nő fejtől s lábtól való együttalvása a külön eltöltött évekre is érvényes. Míg a férfi lassan talál magára, és válik személyiségével együtt nyelve is egyre kifinomultabbá, a már kezdetben is nagyon erős női szereplő a végére (egy fontos esemény bevallásával) végre megadja magát nőiségének, és kissé esendőbbé válik. Az egyikük Kolozsváron akart tanulni, a másikat kényszerítették. Ő megadta magát, a másik lázadt. Világképükből adódóan egészen másként gondolkodnak az irodalomról is; egyikük “igaz” dolgokat szeret olvasni, memoárokat, a másik hajlik Tolsztoj felé. A mindkettőjük életében, ugyan másként, de fontos szerepet játszik az apa is, az anya azonban kevésbé. A szöveg egy részén a sarlatánságnak tartott pszichoanalízissel kapcsolatban megemlíti valamelyikőjük, hogy nem “anyaország” Magyarország, hanem apa, hiszen manapság már az a fontosabbik szereplő a pszichoanalízis után szabadon.

A materialista, a földön két lábon álló, és fokozatosan a kommunista mozgalom felé sodródó nőalak mellé, kihez leginkább a föld illik mint elem, egy idealizmusra hajlamos férfialakot állít, aki a vízhez kötődik, nőies tulajdonságokkal és némi művészi hajlammal is bír. A könyv központi motívuma azonban a beteg testé, mely részeit veszti. Az egyébként sem teljes egység megbomlik, és nem látszik helyreállíthatónak. A “fejét” (fővárosát) vesztett Magyarország végső szétesésének motívuma a cselekményszinten is megjelenik a sebészi beavatkozások jelképes értékű megtagadása által. Csupa olyan kérdésre világít rá ezen túl a könyv, melyek ma is aktuálisak, és olyan nézőpontot mutat az olvasónak, mellyel nem szoktunk ilyen formában találkozni a Trianonnal foglalkozó szépirodalmi művekben. Tetszik ez a viszonylag pátosz nélküli hang, mely elsősorban (ha választani kell), a nő sajátja, aki szívósan alkalmazkodik minden körülményhez.

A regénynek lehetséges egy közepesen erős feminista olvasata is, ami a női szálat illeti – de semmiképpen sem elsődleges a többi kárára. Az írónő első könyvét nem ismerem, és az eddig hallottak alapján nem is vagyok biztos abban, hogy szeretném. Ezt viszont elrakom rosszabb, vagy éppen jobb időkre egy valamikor újraolvasás reményében.