Az utolsó – Iain M. Banks: Hidrogén szonáta

Címkék

Agave, Hidrogén szonáta, Iain M. Banks, scifi

Rettentő katartikus élmény volt kézbe venni az utolsó, még nem olvasott Kultúra-regényt, aminek a magyar megjelenését direkt kivártam. Nem annyira katartikus élmény volt bezárni. Na jó, egy kicsit. De csak az utolsóság miatt. Végülis Banks az egyik kedvenc scifi-szerzőm. De egy kicsit csalódás is ez a regény.

Sok felesleges cselekményszál, zavaros politikai szálak, felesleges szereplők, sótlan Kultúra-hajók és nem különösebben csavaros megoldások. Olyan egynek jó. Vártam valami fordulatot, vagy valamit olyat, hogy az egyik szereplőről kiderül, hogy. Nem derült ki. Hiányérzetet hagyott. Vártam, hogy jelentősége lesz a címben szereplő zeneműnek. A zenész főhősnek, vagy az összecsengő számoknak. Hogy kiderül valami titok a szublimációról. Nem történt ilyen.

Van azért benne szépség. Izgalmas akciójelenetek. Vicces hajónevek. Új fajok, orbitálok. Űropera. Csak túl sokat vártam. Valami katartikusat.

Reklámok

Olyan első – China Miéville: Patkánykirály

Címkék

Agave, China Miéville, fantasy, Patkánykirály

Igen, még mindig adós vagyok az Armadáról szóló poszttal. Viszont a Patkánykirály még szinte meleg volt a nyomdától, mikor felvettem az asztalról, és nem annyira súlyos olvasmányként bele is kezdtem még a hétvégén. A King Rat Miéville első regénye volt, és ez többféle szempontból is befolyásolta az olvasást. Egyfelől felismerhetőek benne azok a jellegzetes történetelemek és karakterek, melyek mondjuk a Krakenben is megvoltak. (Azt ugye előbb olvashatta a hazai olvasóközönség magyarul.)

A regény amolyan proto-urban fantasy, és mint ilyen, óhatatlanul is ki lesz téve a zsáner ismerői körében Gaiman Neverwhere-jével (magyarul Sosehol címen jelent meg) való összehasonlításnak. Sok a hasonlóság: alternatív-mágikus London, helyi kisistenek, a kívülálló hős beavattatása, alvilági alakok. Bár a Patkánykirályt két évvel a Neverwhere után adták ki, nem igazán érheti az utánzás vádja. Miéville már első regényében is sokkal sötétebb világot és elbeszélői hangot teremt, a Gaiman-i játékosságnak (igen, az, még ha történnek is csúf dolgok) itt nyoma sincs.

Másfelől a Patkánykirály irodalmi parafrázis, a hamelni patkányfogó meséjének címadó hőse e regény főgonosza lesz, ugyanis a nézpont megfordul; alulnézetből, a patkányok oldaláról szurkolhatunk, hogy ez a démoni garabonciás ne követhesse el elképzelhetetnek tetteit. Ahogy később a Perdidoban, a szöveg az esztétikumot is alulról ragadja meg, az undorítót téve elsődleges – ha nem is értékké, de – viszonyítási ponttá, a várostest pedig uralja a narratívát, még ha nem is mindig elég konkrétan vagy felismerhetően jelöli a helyszíneket.

Ügyes ötlet viszont a patkányfogó zenéjének és a kilencvenes évek elektro szcénájának összemosása. Bár talán a rave jobban tarolt az évtized elején, mint a drum and bass – de ebben végtelenül dilettáns vagyok, ne is hallgassatok rám.

Ami miatt nem lesz ez a kedvenc Miéville-em, az az, hogy nem tud vonzóvá válni az alulnézetes perspektíva ellenére sem az a világ, amelyet bemutat. De nekem egyébként is a barokkos esztéta-regény (Perdido) és a hermeneutikus scifi (Konzulváros) jött be, amely talán nem a legegyértelműbb választás a mind közül.

A páros számú Kultúra-kötet – Iain M. Banks: Közelkép

Címkék

Agave, Iain M. Banks, Közelkép, scifi

Hiányzott Banks. Az idei év egyik nagy projektje a Kultúra-sorozat elolvasása volt, de az Anyag környékére annyira besokalltam, hogy angolul már nem álltam neki a Surface Detail-nek és a The Hydrogen Sonata-nak. Az utóbbi időben kicsit sok lett a kortárs szépirodalom, ráadásul mind meg akarta fejteni a világmindenség meg minden titkát.

Van egy olyan elméletem, hogy Banks Kultúra-sorozatának a páros számú részei a jó könyvek, a páratlanok annyira nem. A játékmester, ami a második a megírási sorban, remek volt. A Holtpontot imádtam (bár nem mindenki ért velem egyet abban, mennyire jó könyv), a Nézz a szélbe pedig mindenen felül állt. Az Emlékezz Phlebasra nagyon elsőkönyves ízű, ráadásul túlírt, a Fegyver a kézbent gyűlöltem, a tré fordítás miatt, és mert angolul sem érte meg a rá fordított időt. Az Ellentétek számomra túl egyszerű és túl fantasy, az Anyag pedig a remek alapötleteket nem használta ki, a dramaturgiája pedig pocsék volt.

A Surface Detail-ről is mondták már, hogy annyira nem nagy szám (ugye, Szabi), de nekem nagyon betalált. Szerkezetére nézve viszonylag egyszerű könyvről van szó, melyben nagyjából öt történetszál és nézőpontkarakter ér össze a végső megoldásban. A lassan összeálló történetben a szöveg viszonylag gyors váltásokkal dolgozott, és ezúttal kevesebb lett a líra, mint némelyik kötetben.

Az előző könyvekben már többször emlegetett Sublime mellett talán a hatodik kötetben (Nézz a szélbe) előkerült egy afféle virtuális mennyország, ahol a testileg halott élőlények személyiséglenyomata tovább élhet. Ahol menny van, ott pokolnak is lennie kell, és erről szól a Közelkép. A humánum jegyében virtuális háborút hívnak a menny- és pokolpártiak, melynek középpontjában a holtak jogai és a virtuális poklok kegyetlensége áll. Az egyik történetszál épp egy ilyenben játszódik, és az első ilyen fejezetnél kis híján rosszul lettem, mert nem tudtam fejben elhelyezni a dolgot. A társadalmak egyetemes érdekei mellett több személyes szál is helyet kap a regényben, az egyik nézőpontkarakter, Lededje szála, és az egyik kedvencem lett.

Bár a regény nem nélkülözi a humort, kissé komorabbra sikerült, mint korábbi Kultúra-könyvek. Kimaradnak a vicces sidekick drónok, de bizonyos hajóelmék egészen szórakoztatóra sikerültek; ezek közül kiemelkedik Lededje és az Erkölcsi hulla avatárjának sok párbeszéde, ahol a szereplők közt remek kémia van. Egy korábbi regény hősét is viszontlátjuk, de nem lőném le a poént – ha már magamnak sikerült, mert véletlenül kinyitottam az utolsó oldalnál, és megakadt a szemem a néven.

Az összeesküvéses, üzleti és politikai szálak kissé zavarosak, a Kultúra pedig ezúttal mellékszerepet játszik a történetben, legalabbis nem ők játsszák a bábjátékos szerepét, emiatt pedig kissé elsikkad a korábbi kötetekben megszokott tematika, azaz a Kultúra szerepének bemutatása pozitív és negatív oldalról is külső és belső nézőpontokból. Ez persze nem feltétlenül baj.

A Közelkép összességében egy izgalmas regény sok akcióval, nem mindenhol váratlan fordulatokkal (de ahol váratlan, ott jó nagyot szól), itt-ott irodalmi közhelyekkel (pl. a bosszúdráma fordulatai). A könyv hosszát nem kifogásoltam, olvastam volna még, de bizonyára lesznek olyanok, akik szerint vághattak volna a szövegen itt-ott. Az viszont biztos, hogy a Kultúra-sorozat sok részében (és a sorozat előrehaladtával erősödő mértékben) jelen lévő metafizikusság itt háttérbe szorult, még akkor is, ha a menny és a pokol kérdése jellegzetesen ilyen téma. Még nem döntöttem a The Hydrogen Sonata angol olvasásáról, de talán nem várom meg vele a magyar megjelenést mégsem.

Mindig jelen – Brandon Hackett: Az időutazás napja

Címkék

Agave, Az időutazás napja, Brandon Hackett, scifi

Vége lett a tanévnek, jártunk Párizsban, és újra vidéki lettem. Lesz néhány pótlóposzt, például a Lovasi-könyvről, meg pár nap múlva egy újabb Barzakról, amit még a repülőn kezdtem el olvasni. Feltankoltam recenziósokkal, még júliusban lesz itt róluk szó, meg majd egyszer a KönyvesBlogon is. Az időutazás napját még július elején kezdtem el, és csak papír volta miatt nem vittem magammal az útra.

Mindig izgalmas, ha olyan könyvet olvasol, amelynek ismered a szerzőjét. Egyúttal kellemetlen is, mert mi van, ha rossz. Ez esetben ezt az utóbbi tényezőt kiiktathatjuk, még akkor is, ha szerintem ez a könyv nem nekem íródott. Az időutazás, és az általa felvetett elméleti problémák, valamint annak különböző felfogásai sok írót és filmest foglalkoztattak már. Bevallom, kicsit kevés vagyok a regény ilyen vonalának megítéléséhez, de a maguk keretein belül logikusnak tűnő okfejtések ültek.

Többen kifogásoltak bizonyos “kényelmi megoldásokat”, azaz olyan eszközöket a történetben, mellyel rengeteg felmerülő kérdést le lehet csapni. Ez engem nem zavart, tekintve, hogy nem egy kötetenként 900 oldalas űroperasorozatról beszélünk, ahol bőven van tér ilyenek kifejtésére. Szerintem ennek a sztorinak rosszat is tett volna a háromszáznál sokkal több oldal, merthogy ez egy akcióregény. Itt térnék ki arra, hogy ez nem az én világom, mégis örültem a végén a belezésnek, mert sikerült kilépni a már-már lelkizőssé váló, de ezen felül ártatlan szövegatmoszférából. A történet hősei nem túl összetettek, de valódi dilemmáik vannak. És bár karakterük a legkevésbé sem rózsaszín, az ábrázolás megmarad a mindentudó elbeszélős regények beszédmódjánál, minden “meg van magyarázva”, így nem sok teret hagy az olvasónak a motivációk felfejtésére még a Rebeca-szál esetén sem, pedig azt érezhetően bújtatja jó ideig a szöveg.

A regény olvasása a gyakori helyszín-, idő- és nézőpontváltások miatt tömény élmény lesz, nem könnyen letehető. Ez bók is. A nézőpontfejezeteken belüli kisebb, idő alapján történő tagolást nem értem abban az esetben, ahol nem változik a cselekmény helyszíne és ideje, ugyanakkor ez nagyjából említésre sem méltó nemprobléma. Az egyetlen komoly kritikai megjegyzésem a narráció jelen idejűségére vonatkozik mindkét fő nézőpontkarakter esetében, de az ilyen általában is zavarni szokott a könyvekben: kinek narrál ilyenkor a narrátor? Ha visszaemlékező pozíciót vesz fel az elbeszélő, akkor ott az események, benyomások effektíve elbeszélése történik az olvasó felé. Jobb érzéssel olvasok egy hasonló mértékig belemenős, omnipotens külső elbeszélős történetet, hiszen az is lehetővé tenné a szereplők problémáinak, érzéseinek bemutatását. Ugyanakkor persze pontosan a történet összetett időviszonyai és az egymással párhuzamosan létező én-ek sokasága miatt ad valamiféle autentikusságot a két fő nézőpontkarakternek, tehát minden jól van úgy, ahogy van.

A regény zárlatából egyértelmű, hogy tulajdonképpen egyik nagy probléma sem oldódott meg, a világ végének közeledte pedig pláne nem, és az utoló oldalakkal csak még bonyolultabbá válik, valami nagy disznóság közeledtét vetíve előre. Épp ezért a kissé szájízű, de happynek látszó end mégsem annyira happy. És ami a legjobb: az időutazás globális problémaként való felfogása a megszokott időutazós sztorik szűk kereteinél jóval nagyobb ívű gondolkodásra utal a szerző részéről.

Sokat markol – Kim Stanley Robinson: 2312

Címkék

2312, Agave, Kim Stanley Robinson, scifi

Se olvasni, se írni nem igazán volt időm mostanában. Belekezdtem könyvekbe, félbehagytam őket, majd máshova kaptam. A heti edzések mellett valahogy visszaszorult az olvasás is, holott nem egyidőben művelném őket. Amellett, hogy a 2312 elég hosszú könyv, valahogy nem is motivált eléggé. A fiúm szerint Kim Stanley Robinson a világ legunalmasabb scifiszerzője, a Rizs és só évei pedig engem sem hozott lázba a könyvtárban, a 2312 esetében bedőltem a marketingnek. Azt azért nem mondanám, hogy kár volt.

A pénteki sfmagos sörözésen azt mondtam, hogy a könyv jó is meg nem is. Azért jó, mert szép, részletes, olyan problémákat és olyan szinten boncolgat, amelyek szerintem tényleg az emberiség valamikori jövőjét jelenthetik. A sokak által szidott listák és epizódszerű rövid fejezetek szövegtöredékekkel és “kvantumséta” című részek szerintem kimondottan sokat dobnak a szöveg értékén. Ez a töredékesség, a központozás időnkénti hiánya, és a gyakran líraiba hajló nyelv itt-ott elfeledtette velem, hogy dramaturgiailag mekkora nulla maga a történet, amely ezeken kívül zajlik.

A Naprendszerben ide-oda utazgató szereplők gyakran látszólag csak ürügyet szolgáltatnak a világleíráshoz, amely bizonyos könyveknél nem zavarna annyira. De ez a sokszáz oldal egy nagy történelmi fordulatról beszél, és így talán jogos az elvárás az olvasó részéről, hogy szó is legyen arról a bizonyos eseményről vagy eseménysorozatról. A fő storyline vége azonban az érdektelenség és kidolgozatlanság fekete lyukába hull, jelentéktelenné válik, holott (nem akarok spoilerezni) nem olyan kicsi dologról van szó. Sajnos ezt a nagyon alapvető problémát a történettel nem tudja ellensúlyozni a gazdag szövésű utalásrendszer, mely a science fiction irodalmának más alkotóit is bevonja a játékba (pl. a különböző nemi variációkkal kapcsolatban említi az ursulitákat, amely egyértelmű utalás Ursule Le Guin A sötétség balkeze című regényének gender-sex problematikájára). Az intertextuális és posztmodern szövegjáték egy olyan regényszörnyet hoz létre, mely szép, tele van emlékezetes képekkel, de szappanbuborékként pukkan széjjel a végén.

Vegyeske

Címkék

Agave, Catherynne M. Valente, Delta Vision, Gabo, Gudbergur Bergsson, Iain M. Banks, Jon Fosse, Jostein Gaarder, Kőrösi Zoltán, Libri, Maurice Blanchot, megjelenések, Mitágó-erdő, Moskát Anita

Bármennyire igyekszem, nem bírom észben tartani az érdekesebb új vagy idénre ígért megjelenéseket. Scifi- és fantasyfronton az sfmag gyűjtése alapján azt mondom, nem rossz, nem rossz. 

Először is, lesz új Banks, a Surface detail. Szabi szerint nem annyira jó, de magyarul elolvasom, már csak becsületből. is.

Másodszor, lesz új Valente. A lány, aki Tündérföld alá zuhant és a tivornya élére állt. Az első részről nem írtam tavaly, pedig egy misét megért volna. Egy Arany Belterj-díjas főhajtás a fordítónak, Kleinheincz Csillának.

Harmadszor, bár szerintem ez nem fog bekövetkezni, de ígérik Gene Wolfe-tól a Book of the New Sun negyedik kötetét (The citadel of the Autarch) magyarul. Rettenetesen durva az eredeti szöveg, sajnos belebuktam a közepén. 

Negyedszer, és itt kicsit könnyezni is kezdtem, lesz újabb Holdstock, újabb Mitágó-regény, a Lavondyss. A Mitágó-erdőről itt írtam. Ezt sem merném angolul bevállalni.

Ötödször, lesz új Rajaniemi, de ebben családi szinten érintett vagyok, úgyhogy nem kimondottan meglepetés.

Hatodszor, megjelenik Moskát Anita első regénye, a Bábel fiai. Ezt a novellát érdemes most elolvasnod, erős.

A Libri nem jelentette be, hogy folytatja A patkány évével elkezdett trilógiát (és nem is szurkolok nekik különösebben), cserébe Szélesi Sándort fognak kiadni. Értem.

Aztán voltam könyvtárban is. Elég zaklatott voltam, de a rosszul kategorizált polcok miatt felgerjedő idegbaj egészen rendberakott a végére. A zsákmány nagyon sznobintellektuálisra, és nagyrészt skandinávra sikerült; Jon Fosse, Jostein Gaarder és Gudbergur Bergsson. Kivettem még Kőrösi Zoltán Magyarkáját meg egy Blanchot-regényt is, akivel még csak elméleti szinten, illetve Németh Marcell előadásain keresztül ismerjük egymást. A fiókkönyvtár Faulkner-kínálata viszont egészen szánalmas, pedig most éppen arra hajtottam.

És akkor lezárva ezt a rendkívül felvágós és ellenszenves posztot, megígérem, hogy nem lesz többet ilyen. Puszi.

Nemistudom – Iain M. Banks: Félemmetes géjpezet

Címkék

Agave, Félemmetes géjpezet, Iain M. Banks, scifi

Ez az olvasás tipikusan annak az esete volt, amikor a zúzós kezdés után rákészülsz, hogy akkor itt most a jelentésrétegek mélye felé kormányozod majd a hermeneutikai kotrót, és agyad eldobod majd az anyag láttán. Aztán ott vagy a végén, az egyetlen durva poént nagyjából már a negyedénél sejtetted, le is mondtál a nagy megfejtésről – aztán a megfejtést olvasva kiszalad az a bizonyos bazmeg.

Én szeretem Bankset, leginkább azért, mert van humora, de mellette egészen súlyos dolgokról is jól ír. Ettől a könyvtől, bár már megsúgták, hogy ne várjak megváltást, mégis sokkal többet, pontosabban mást vártam. Ez egy kalandregény, nem sokkal több. Annak klassz is, ráadásul van benne egy nyelvileg tényleg izgalmas narratív szál, amellyel azért vannak elvi problémáim, de erről majd a végén.

Négy elbeszélőnk van egy olyan távoli földi jövőben, ahol a földlakók gyakorlatilag valamiféle tespedt selejtet képviselnek, a bolygót elhagyó emberek maradékát, akik lusták voltak útra kelni. A világ “szerkezete” ugyanakkor kettős, az objektív/külső/fizikai valóság mellett van a Kód, amely első blikkre a tudatalatti és egy virtuális világ keresztezésének tűnik. Egyesek képesek lemerülni a Kódba, ők a Látók. A négy, egymástól különböző narrátor szálai eleinte még csak nem is érintik egymást, majd megtörténik a nagy összefonódás, megoldják a problémát, és a világ újra megmenekült, hála a Pindúr Pandúroknak.

A nagy metafizikai mizut azért kívánta belelátni az agyam, mert a technológia ügyesen be van csomagolva egy réteg transzcendenciába. Rengeteg vallási vonatkozása van egyébként a szövegnek a buddhizmustól a kereszténységig. Ami az egészből kijön, az egy humoros, (ön)ironikus krízismegoldós sztori.

Sokan emlegetik a regény kapcsán a Latra nevű elbeszélőt, aki az eredetiben rövidítésekkel teletűzdelt skót dialektusban beszél/ír. Ez a rövidítősdi arra utal, hogy ez lejegyzett sztori, és nem szóban elmesélt történet lenne a részéről, és ez felveti az a problémát, hogy akkor pontosan mi is ez a szöveg az E/3-as, omnipotens elbeszélős szálak mellett. Mindezt a nyelviséget nagyjából lehetetlen volt a magyar fordításban visszaadni, ezért olyan, mint diszgráfiabajnok (ez nem volt PC, bocsánat) félfonetikus, erősen központozáshiányos írása. Ha hangosan olvasnám, akkor sem feltétlenül jönne át a nyelvváltozat jellege. Ehhez sajnos az eredeti kellett volna, de azt meg olvassa az, aki elég türelmes az internetnyelvhez.

A poszthumán háború – Roger Zelazny: A Fény Ura

Címkék

A Fény Ura, Agave, Roger Zelazny, scifi

Ez a kötet, mint ahogy a Vogt is, az Agave scifi-klasszikusainak szentelt sorozatának része, amely, mint ahogyan az várható volt, be is bukott két kötet után. Legalábbis egy ideje nem jelent meg a sorozatban semmi. Szerintem jól tettem, hogy nem ezzel kezdtem, mert akkor a Nulla-A által okozott csalódás dominálna, nem pedig az a lelkesedés, amit két napja produkálok Zelazny regényével kapcsolatban.

1967-ben adták ki A Fény Urát, melyből azonnal alapmű lett, szinte teljesen biztos vagyok benne, hogy Simmons Iliumának egyik legfőbb ihletője volt. Jelentősége és népszerűsége vitathatatlan, és emellett szerencsére jól öregedett a könyv – ha nem tudnám, hogy nem mai darab, fel sem tűnne. Egy bolygón, mely már nem a Föld, humanoid lények (vagy emberek) a földi társadalmak ókori-középkori szintjén élnek, tőlük elkülönülve pedig istenek uralkodnak a Mennyben. Az istenek, pontosabban azok a poszthumán lények, akik a hindu mitológiai szereplők szerepébe bújtak, megtagadják a kasztrendszerben élő lakosságtól a technológia adományát. A reinkarnációról idő közben kiderül, hogy technika kérdése, az istenek gépeket működtetnek, az emberek pedig újra és újra feltalálják a könyvnyomtatást, de örülni neki sosem tudnak, mert az istenek még nem találják késznek az emberiséget a használatára. Ezzel a technológiai diktatúrával száll szembe Sam, akit sok néven ismernek, de leginkább Buddhaként. Valódi kiléte nem ismert, Buddha szerepét bevallottan csak fölvette, de tanait elterjesztette a bolygón, ahol még létezik mágia.

1967-ben csak úgy tombolt a buddhizmus meg a keleti filozófiák divatja a nyugati kultúrában. Zelaznyt én ennek a trendnek a képviselőjeként látom, aki viszont alaposan ismeri a hindu mitológiát és annak nyelvezetét. Bár a regény dramaturgiája kissé egyszerű (eposzi in medias res nagyon hosszú visszaemlékező résszel), és szerintem jóval hosszabb és összetettebb történet is kihozható lett volna belőle, a mítoszok nyelvezetének ötvözése egy scifi-kalandregénnyel igen sikeres volt. Ahogy az Iliumban is, itt sem dörgöli a szerző az olvasó arcába, hogy a deus ex machina valójában nanotechnológia (bár itt még inkább csak bonyolult fegyverekről beszélhetünk és a tudat új testbe költöztetését és a testnövesztést lehetővé tevő biológiai-neurológiai ismeretekről). A humorral, iróniával átszőtt történet a mítoszi nyelvvel inkább a régi irodalom hagyományaihoz köti a szöveget, mint a modern szórakoztató irodalomhoz.

A regény nyilvánvalóan nem tör a nagy filozófiai regények babérjaira, de a társadalmi haladás mikéntjét és az ezt akadályozó hatalmak és a köznép viszonyát igen érzékenyen közelíti meg. A szöveg vallási vonatkozásai is érdekesek; a kereszténységről Nirriti és zombihadserege formájában nyilatkozni szerintem kissé durva is, de ezt csak mellékesen jegyezném meg. Mint ahogy azt is, hogy mostanság sokat fanyalogtam Pék Zoltán fordításai miatt, de ez itt most nagyon jól sikerült.

A fenti kép innen van.

 

A szemantika házassága a pulppal – A.E. von Vogt: A nulla-A világa

Címkék

A nulla-A világa, A.E. von Vogt, Agave, scifi

Amikor a végzősökkel eljutunk az ún. általános nyelvészet témaköréig, és nekiállunk nyelv és gondolkodás viszonyáról és az ezzel kapcsolatos különböző elméletekről beszélni, a fakó szemek még fakóbbak lesznek; emberek ezzel tényleg foglalkoznak, kérdik. Bevallom, én sem emiatt nyúltam ehhez a könyvhöz – viszont ez tartotta fenn érdeklődésemet ebben a meglehetősen száraznak mondható szövegben.

A történet elég zavaros, és nagyon érződik rajta a science fiction hajnalának minden, a mai olvasó számára már megmosolyogtató tulajdonsága. Tehát űroperai komplexitást ne várjon senki, de kemény agymunkára számítson, mert a gyorsan pörgő cselekmény nem mindenütt tűnik motiváltnak és következetesnek, és a helyzetet csak tovább rontja az a hulladék fordítás, amit a regény kapott. Már bocsánat, de milyen mondat pl. ez: “Egyéni gépezetek nem lendíthetik az egyensúlyt a tudomány összegyűjtött eredményei ellen” vagy “Hegycsúcsokat vasaltak le, hogy legyen körülötte tér és kertek“?

A főhős, Gilbert Gosseyn zavaros fejjel ébred, de hamar kiderül, hogy emlékei életéről nem valósak. Gosseyn ún. nulla-A, ami a Földön-Vénuszon uralkodó két kognitív-szemantikai irányzat közül az egyik, lényege, hogy az arisztotelészi logikával szemben elveti a kéttagú igaz-hamis elvét. A fekete-fehéret úgymond. Tehát nem csak ez a két logikai minőség létezik, és ezért az azonosság kérdését is másképp közelíti meg, mint a hagyományos logika. A város munkaerő-áramlását irányító Gépezet, néhány vezető és tudósok körül bonyolódó cselekmény kibontakozása során eljutunk a Vénuszra is, a főhős rejtett képességeket fedez föl magában, meghal és mégsem, illetve bekerül a képbe egy intergalaktikus birodalom is.

Természetesen van itt végzetasszonya, gonosz(nak tűnő) tudós, szuperképességekre ébredő főhős, aki azonos is magával meg nem is, politikai játszmák, ügynökösdi. Összességében ha nem lenne ennyire csapongó a történet, és a folyamatosan önértelmező hős mellé némi feszültségkeltést is kapnánk, egészen izgalmas lehetne. Amiért nem hajítottam a sarokba ezen ok és a fordítás miatt, az az, hogy ez a tudományos-fantasztikus regény olyan mélyen bujkáló nyelvész-szuperképességet ébresztett fel bennem is, hogy muszáj volt ezt az elméletet még ízlelgetni kicsit. És végig kitartott. Itt van egyébként egy okos cikk erről és a könyvről, ha valakit szakszerűbben is izgatna a dolog.

Besült bomba – Iain Banks: A darázsgyár

Címkék

A darázsgyár, Agave, Iain Banks, szépirodalom

Egy ideje már rakosgattam a  képzeletbeli várólistán, egyre hátrébb és hátrébb. Mert durva, nyomasztó, meg ehhez hasonlók. Ráadásul szerepel az Independent listáján, mint a legjobb 100 regény egyike – a nem tudom milyen halmazból. De elég szűk halmaz lehetett. Ez a könyv nem jó.

Vannak persze erősségei. Ilyenek, mint a leírások naturalisztikus pontossága vagy az atmoszférateremtés, ami egyébként is elég jól megy Banksnek. A regény durvasága vagy undorítósága kétségtelen, annyira azonban mégsem botrányos, mint amilyenről a beszámolók jó része szólt. Agresszió persze van benne, jó sok. Állatkínzás, az erkölcsi kétségek teljes hiánya, pszichózis, minden ami jó nagyot durranhatott a nyolcvanas években. Ez ugyanis egy első regény, annak minden otrombaságával.

A főhős morális fogyatékossága elvi szinten természetesen a család elfajzottságára és mindenféle gyerekkori megrázkódtatásokra vezethető vissza. Elvi szinten, mert gyakorlatilag elég gyenge lábakon áll, különösen az a tudat alá kényszerített trauma, amely a főhőst érte. A cselekmény lassú, bár ez itt egyáltalán nem hiba, mégiscsak kell némi tér ahhoz, hogy az olvasó beavatást nyerjen a főhős múltjába és jelenébe, de ettől függetlenül nem látszik cselekedeteinek motivációja. 

De az a vég, csak azt tudnám feledni. Csak kiszaladt a számon egy szolid borsodias bazmeg, mikor elértem a Nagy Csattanóig, amelynek közeledte várható volt… de nem így. Ráadásul a főszereplő narrátor csak alig-alig merészkedett az önreflexió sűrű erdejébe, és most egyszerre önjelölt pszichológusként, a végső ráismerés megrázkódtatása ellenére szinte rezzenéstelen arccal bölcselkedik magáról. 

Iain Banks nekem egyelőre az M. betűs Banks marad, scifiszerzőként.