Címkék
Dan Simmons a ma is élő legnépszerűbb science fiction-szerzők egyike. Neve a hazai olvasók körében elsősorban a Hyperion Cantos kapcsán ismert, amely már több magyar kiadást is megért. Az itt tárgyalt két regény jelenleg nem létezik magyar nyelven, bár az Ilium 2003-ban, az Olympos 2005-ben jelent meg. Műfaját tekintve a „duológia” amolyan literary/science fiction, nagyszabású űropera és ókori irodalmi parafrázis, mely alapvető humán kérdésekkel foglalkozik: miben áll az emberi lét? különbözik-e a poszthumán lét az azt megelőlegezőtől? milyen társadalmat eredményezhet egy szabályozott és korlátozott, de erőszak- és erőfeszítés-mentes élet? hol van ebben a kérdéskörben helye a műveltségnek, az irodalomnak? Nem ismeretlen kérdések ezek a fikciós irodalomban, a megvalósítás azonban egészen egyedi.
A cselekményről röviden
A Naprendszer távoli jövőjében indul a cselekmény, amely kezdetben három szálon fut, és három helyszínen indul: Trójában, valahol a történelem utáni Földön és a Jupiter holdjain.
A szokatlan hangvételű invokáció után egyenesen az Iliász cselekményébe csöppenünk egy Hockenberry nevű narrátor nézőpontján keresztül, akinek társaival együtt az a feladata, hogy megfigyeljék a görög és trójai táborokban zajló eseményeket, és jelentsék azokat az olümposzi isteneknek, akik nem ismerik a háború kimenetelét. Nem árulok el nagy titkot azzal, hogy ebben a világban szó sincs varázslatról, van helyette nano- meg kvantumtechnológia – a harcmezőn küzdő héroszok azonban valódiak. Hockenberry egyébként Iliász-kutató volt valamikor előző életében, tudása nélkülözhetetlen – és ő lesz az a szereplő, aki belekeveredik az olümposziak egyik cselszövésébe, majd elindít egy olyan lavinát, amely a homéroszi háborúnál sokkal nagyobb léptékű problémákat okoz.
A Földön kevés ember él, akik boldog henyéléssel töltik napjaikat. Egy gyakorlatilag erkölcsiség- és kötelezettségmentes társadalmat ismerhetünk meg, 1400 évvel egy sorsfordító esemény a „Végső Fax” után. Ötször húsz évig élnek ezek az emberek, akik minden húsz éves forduló végén faxterminálok segítségével eljutnak („teleportálnak”) valahova, ahol fiatalító tartályokban karbantartást végeznek rajtuk, és az ötödik húszas végén – legalábbis elképzeléseik szerint – elköltöznek a poszthumánokhoz az égbolton szabad szemmel is látható két orbitális gyűrű egyikére. Kiszolgálóik a szervitoroknak nevezett robotok, illetve az ismeretlen eredetű vojnixok, amelyek főleg védelmi célokat látnak el, ugyanis az elszaporodott őshüllők igen veszélyesek tudnak lenni. Néhány fiatal, a puhány Daeman, a gyönyörű Ada és a talpraesett Hannah megismerkedik egy – ebben a társadalomban példátlan módon – olvasni tudó öregemberrel, Harmannal, kilépnek komfortzónájukból, és egyre több nyugtalanító dolgot tudnak meg történelmükről és életük valódi körülményeiről, és az újból kiskorúvá vált emberiség elindul a felnőtté válás útján.
A harmadik szál a moravecek szála. A moravecek félig organikus robotok, akik a Jupiter holdjain és gyűrűjén élnek, és valamikori megalkotóik beléjük kódolták az emberi kultúra iránti érdeklődést – a cselekmény idejére gyakorlatilag ők a műveltség egyedüli hordozói. Mindegyik fajtájuk sajátos feladatokra és munkakörülményekre szakosodott. Az egyik főhős egy Mahnmut nevű robot, aki nagyrészt a Jupiter Európa nevű holdján végez mélytengeri merüléseket a Fekete Hölgy (Shakespeare szonettjei után) nevű hajójával, és időnként rádión társalog egy Orphu nevű barátjával, aki nagy Proust-rajongó. A Marson észlelt különös és veszélyes kvantumtevékenység miatt expedíció indul a bolygóra, amelynek Mahnmut is tagja lesz.
Közben megjelennek sehova sem sorolható lények: fotoszintetizáló, klorofiltestű kis zöld emberkék, Prospero és Ariel mint földi funkciók avatárjai (Shakespeare: A vihar c. drámájából), Kalibán, és az ő rosszindulatú, sötét istensége, Setebos.
A regényduó gyakorlatilag utaztatóregény, de nemcsak térben, hanem időben is, emellett pedig eposzparafrázis, az Iliászé és bizonyos értelemben az Odüsszeiáé is.
A nyerő dramaturgia és a nagy marok esete
A két regény felépítése nagyban hasonló, ugyanazzal a megoldással dolgozik; a fejezetek pont annyira hosszúak vagy rövidek, míg elérnek a meglepő fordulatig (amelyek néha annyira nem meglepőek), majd helyszín- és cseleményszálváltás következik. Ilyen módon az Ilium igen jól fenntartja a feszültséget és az érdeklődést. De mivel ennek a módszernek megvannak a maga korlátai, az Olympos szerteágazóbb cselekménye és több helyszíne miatt kissé meggyengül mindez a második kötetben. Bár bizonyos szálakat időnként pihentet, egy pont után egyenetlenné válik és szétcsúszik a cselekmény; a könyv emiatt eléggé hullámzó színvonalú. Mivel az Iliumban kevés kérdésünkre kapunk választ, a javának az Olymposban kell elhangzania. A válaszok és megoldások közül jó néhány eléggé esetlegesnek tűnik, néhányukra pedig a figyelmesebb olvasó előre tudta a választ, de azért bőven tartogat meglepetéseket is a második kötet.
A dramaturgia voltaképpen nem túl változatos; egy nagyobb tudású vagy magasabb fejlettségi fokú szereplő elmondja vagy odaadja az alacsonyabb fejlettségi fokúnak, amit el kell mondani vagy oda kell adni. Sok esetben csak hozzásegíti őt az elérendő dologhoz elrablással, egy-egy elejtett mondattal vagy manipulációval. Mivel a szereplők között képességekben és tudásban igen nagy különbségek vannak, illetve az ismeretek jelentős része a legtöbb szereplők számára egyszerűen nem hozzáférhetők a történelmi ismeretek és emlékezet vagy akár az olvasás hiánya miatt, ez persze nem is lehet másként.
Aki ismeri Hésziodosznak a Munkák és napokban olvasható leírását a világkorszakokról, könnyedén rájöhet, hogy a szereplők csoportjai nagyjából megfeleltethetők ezeknek fejlettségük vagy erkölcsiségük alapján. Az aranykort képviselik az olümposzi poszthumánok, akik tulajdonképpen nem vágynak semmire. Az ezüstkort képviselik az H. G. Wells: Az időgépe után eloiknak nevezett földi, génmanipulált, gondtalanul élő emberek. A rézkort, annak technikai jellegét a moravecek jelenthetik, ha arra gondolunk, hogy testileg milyenek. A heroikus kor szereplői egyértelműen Trója alatt harcoló görög és trójai héroszok, akik közül páran rendelkeznek az istenek adományaival – némi nanotechnológiai előnnyel – a többiekkel szemben. A vaskor emberei pedig azok, akik semmilyen technikai előnnyel nem rendelkeznek.
Az irodalom különös szerepe
Mint már a Hyperion Cantosnál tapasztalhatták az olvasók, Simmons előszeretettel von be szövegeibe más irodalmi műveket, legyen szó akár a regény szerkezetéről (Chaucer Canterbury meséinek felépítése a Hyperionban), karakterekről (John Keats szintén a Hyperionban, vagy a homéroszi hősök az Iliumban), vagy ennél magasabb szintekről; az Iliumban és az Olymposban a hivatkozott irodalmi művek cselekményformáló megjelenésén túl az irodalom különböző funkciókat tölt be.
Természetesen a homéroszi eposzok képezik a trójai szál alapját, és az ebből kölcsönzött hősök, mint Achilles vagy Odüsszeusz kilépnek saját irodalmi világukból, és Simmonsnál új értelmezést nyernek; Achilles érzelmi okok miatt részt vállal az istenek elleni küzdelemben, Odüsszeuszt pedig egészen sajátos, új oldaláról ismerhetjük meg. Igen fontos szerepet játszik a cselekményben még A vihar szereplőinek egy része is; az Iliumban és az Olymposban a shakespeare-i szféra beszivárog a nem-irodalmi világba, és történelemalakító tényezővé válik.
Viszont az Ilium és az Olympos nem egyszerű irodalmi fikció scifibe oltva; az irodalom egyrészt az humanitás jelképe (ismerni és olvasni őket az „embernek lenni” gondolat része), másrészt felülírhatják az adott szereplő hagyományos értelmezését (pl. Odüsszeusz vagy Prospero esetében), harmadrészt pedig értelmező funkciója lesz; részben az önértelmezésé az irodalmi művek horizontján keresztül, részben pedig a cselekmény különböző felfejtendő elemeinek értelmezéséhez járulnak hozzá. Ilyen elem például Setebos kiléte. Shakespeare-nél csak annyit tudunk meg róla, hogy Kalibán istene, kegyetlen és gonosz. Abban, hogy egyáltalán felismerjék őt, Robert Browning költeménye (Caliban upon Setebos, Or, Natural Theology on the Island) ad segítséget. Kalibán egyébként a regények több pontján is önmagát idézi Browningtól, így a költemény a karakter alakján keresztül folyamatos párbeszédben marad a regényszöveggel, igazolva ezzel a regény „valóságának” és az irodalmi valóságnak az összemosódását, amely a kor technológiájával megfejelve tulajdonképpen a gondot okozta.
Ez leginkább a moraveceknél fedezhető fel; Mahnmut éveket szentelt Shakespeare szonettjeinek, és azon belül is a lírai én meghatározásának, Orphu pedig Proust regényein keresztül közelíti meg egyrészt a humanitás kérdését, másrészt az idő és tér problematikáját. Orphu lesz az, aki kimondja majd, hogy James Joyce és Marcel Proust géniusza segítette világra a 20. és 21. századot:
„Joyce and Proust together for me as two facets of a single consciousness. A singularity of human genius and insight.”
Másrészt szerinte Joyce és Proust foglalkozott úgy az idő és tér, a tudat és észlelés kérdéseivel, hogy lerakták az alapjait a poszthumán lét felé haladó emberiség dimenziók közti utazásainak, amely először az irodalmi terekben tűnt megvalósíthatónak, hiszen az ábrázoló művész zsenijének köszönhető az új irodalmi világok létrejötte – azaz az emberi tudat lehet a legegyszerűbben elérhető kapu. Proust Renoir-t hozza fel példának, és Simmons többször is idézi ezt a bekezdést (magyarul Az eltűnt idő nyomában regényciklusának a Guermantes-ék című kötetében olvasható):
„When it is at an end the practitioner says to us: ‘Now look!’ And, lo and behold, the world around us (which was not created once and for all, but is created afresh as often as an original artist is born) appears to us entirely different from the old world, but perfectly clear. Women pass in the street, different from those we formerly saw, because they are Renoirs, those Renoirs we persistently refused to see as women. The carriages, too, are Renoirs, and the water, and the sky; we feel tempted to go for a walk in the forest which is identical with the one which when we first saw it looked like anything in the world except a forest, like for instance a tapestry of innumerable hues but lacking precisely the hues peculiar to forests. Such is the new and perishable universe which has just been created.”
Proust azt is kiemeli ugyanitt, Orphu pedig hangsúlyozza, hogy az efféle teremtés végeredménye nem mindig kellemes. Ebben a jelenetben a moravec kapitány metafizikai szemétnek nevezi az okfejtést, ugyanakkor beismerik, hogy az általuk nonszensznek minősített eseményekre ez lehet az egyetlen ésszerű magyarázat; a legnagyobb gondot ugyanis a világok kvantumszintű anomáliája jelenti, az egésznek a hátterében pedig részben a homéroszosdit játszó poszthumánok, részben a felbukkanó Setebos áll.
Az olümposziak életét élő „irodalom utáni” poszthumánok, akik nem ismerik az irodalmi mű, az Iliász cselekményét, „irodalmi” humánokat, mint például Hockenberryt, alkalmaznak megfigyelésre, de távolabbi céljuk tulajdonképpen a lejegyzés; gyakorlatilag nem csak újra akarják játszani, hanem újra is akarják írni, íratni az Iliászt. Az maguk hatalmától eltelt istenek nem véletlenül választhatták a héroszok korát, ám maguk is hübriszt (az istenek ellen elkövetett bűn, legtöbbször az istenek hatalmának és szabályainak semmibe vétele) követnek el elbizakodottságukban, ugyanis megtagadják azoknak a nagyobb erőknek az uralmát, amelyeknek a csúcsán A Csendes (The Quiet) nevű titokzatos istenség áll. Ilyen módon az eposzi világ szabályrendszere és valószínűsége kifordul önmagából, és tragédiához vezet.
Kritikai megjegyzések
Visszatérve a megoldásokra, a spoilerveszély miatt konkrétumok nélkül; a regényekről szóló recenziók és kritikák egy része az első kötetet az egekig magasztalja – én is ezt tartom kidolgozottabbnak – a második kötetet azonban komolyabb kritikával illeti, elsősorban a lezárás miatt. Az Olympos szerintem túl sokat akart, és a sok kisebb, zseniális fordulat mellett a 900 oldalasra duzzadó kötet mellett nem akart egy harmadik is lenni. Épp ezért úgy tűnhet, hogy sok szálat hirtelen varr el. Bár a végére kerek lesz a történet, maradhat némi hiányérzetünk; ennél valami monumentálisabbat vártunk, gigantomakhiát, ha már az első kötetben Simmons bizonyította, ilyet is tud. Az Ilium színvonalában és okosságában versenyezhet a Hyperionokkal.
A másik probléma, hogy bizonyos szereplők motivációja és létének célja nem világos. Az Iliumban is jelen lévők közül van, aki bizonytalanná és motiválatlanná válik, vagy szerepet téveszt, kicsit kevésbé szerethető lesz. Ez még akár magyarázható is lehet, hiszen más válik hangsúlyossá, kell a tér másnak és másoknak, viszont az Olymposban behozott új karakterek közül kevesebb is elég lett volna, kevesebb hűhóval és zavarba ejtő megoldással körülöttük.
Ami a hibái mellett abszolút szerethetővé és kötelezővé teszi az Iliumot és Olympost, az a végig jelen lévő önirónia és humor. Látszik, hogy a szereplők nem veszik halálosan komolyan magukat, megjegyzéseik, tévedéseik, önkritikájuk élővé és emberivé teszi őket – vicces módon a moravecekre ez különösen igaz. Simmons humora néhol kissé vaskos, sőt, akadnak olyan részek is, amelyek egészen kínosak, de ezzel együtt válik kerekké a kép: ez itt nem egy hőseposz.
Reméljük, az ősszel megjelenő Endymion felemelkedése után az Agave kiadó fontolóra veszi az Ilium és Olympos magyar nyelvű kiadását; Dan Simmons, a literary fiction és a science fiction rajongói számára egyaránt méltó és érdekes olvasmány lehet.