Ja hogy alternatív történelmi(?) regény? – Cserna-Szabó András: Sömmi

Címkék

Cserna-Szabó András, Magvető, Sömmi, szépirodalom

A nagy szürke depresszió masszájában el is feledkeztem róla, hogy Cserna-Szabó meg Darvasi is lóg nekem egy jobb könyvvel, mint az előző volt. Sajnos a szürke sömmi itt ül a szívünkön, és most kivételesen nem az iskola és a diákság, és nem ennek a nagy büdös országnak a sorsa alakulása hozta ide. Elolvastam továbbá Csabai László Száraz évszakját, de sajnos mint ahogy a Szindbád Szibériában, ez sem az én könyvem volt.

A Sömmi meg az a könyv, hogy ugyan nem értem, mi volt az írói intenció, azért nagyon szórakoztató volt a maga borzalmas módján. Stílusra visszavett a Halálcsillag nagyon plasztikusnak és találónak szánt humoros hasonlataiból, de nem vetette el azt – a nyelvjárásias narrációt viszont szerencsére elkerülte. A narrátor szinte mondatvégek és megszakítások nélküli történetmondása már egy visszatekintő pozícióból beszél Rúzsa Sándor végzetéről. Egészen az utolsó fejezetig meg voltam róla győződve, hogy a Rózsa Sándorról élő mendemondák vannak itt eggyé gyúrva, mígnem Kossuth apánk össze nem vonta a szemöldökét, mert ott végképp kilép a sztori a történelmi valóság keretei közül. (Utólag helyesbítenék; igen, össze vannak gyúrva. A Rózsa Sándor-képek.) A szöveg pedig (valaki már említette) hemzseg a vendégszövegektől, ami szerintem csak félig tudatos – mert egy részük egészen biztosan hozzátartozik a korszakról és az Alföldről való kollektív közhelyszótárunkhoz.

(Ma kitöltöttem egy pedagógiai kérdőívet Petőfi tanításáról. Önnek egytől ötig mennyire fontos, hogy hiteles Petőfi-képet adjon át a diákjainak? Rly?)

Anélkül, hogy mélyebbre merülnék, élveztem ezt a könyvet; időnként megakadtam a részletek borzalmasságán, melyeket azért enyhített az elbeszélés könnyedsége, de nem tudnék komoly hibákat felróni neki. Csak azt, hogy nem értem a fentebb leírtat. Mert komplexnek nem elég komplex, agymenésnek meg nem eléggé csak agymenés. Megbocsájtom a Veszett paradicsomot. Ámen.

—

Egyébként hihetetlen, hogy draftban hagytam ezt az értékelést. Közben elolvastam az új Darvasit is. És Sjón új regényét is.

Minél többet gondolkodom ezen a Cserna-Szabó-könyvön, annál kevésbé markánsak az olvasás közben szerzett benyomásaim. Ezt viszont ideteszem:

Szélhámosság – Cserna-Szabó András: Veszett paradicsom

Címkék

Cserna-Szabó András, Magvető, novella, szépirodalom, Veszett paradicsom

Disclaimer: bár majdnem minden Cserna-Szabó-könyvről szóló posztomban volt némi rosszmájúság, én alapvetően kedvelem a szerzőt, és talán a dramaturgiai fogyatékosságokkal küszködő Halálcsillagtól eltekintve a könyveit is szeretem. A Levin körutat is elolvastam már, de talán majd itt kitérek rá.

Kicsit haragszom erre a könyvre. Bizonyára létezik egy olyan megközelítés, mely szerint én egy finnyás kékharisnya vagyok, és közöm sincsen ehhez a fajta irodalomhoz, maradjak a depressziós skandinávoknál és így tovább. De annyira nem hiszem. Szóval haragszom erre a könyvre, mert össze van baszva. Vannak iszonyú jó pillanatai, önmagukban remek novellák, de némelyik olyan, mintha a szarul sikerült palacsintát belecsapnám a serpenyőbe, összetörném, és elnevezném a végén császármorzsának. Holott csak szarul sikerült palacsinta.

Nem találom sem a narratív, sem a tematikus egységet, hacsak nem fogom rá, hogy a totálisan felesleges alcímtől eltekintve vééégülis valami világméretű egzisztenciális válságról szól, mely a huszadik század elején kezdődött, de nem nagyon akar most sem abbamaradni. A női nevekre felfűzött sztorik jelentős része valami totálisan szubjektummentes E/1-es narrátorral oldja meg az elbeszélés problémáját, ami, lássuk be, nagy mennyiségben kissé olcsó megoldás, mint ahogyan a sztorik egy részében elrejtett “nagy csattanók” egy része is. Az Arabella c. novellának a már a címéből egyértelmű volt a poén. Bár ha nem lennék ekkora Krúdy-freak, talán másképp volna.

És itt válik aktuálissá ez a kékharisnya-probléma; ha nem lennék ennyire kötözködő, rosszmájú szemétláda, aki a különleges narratív technikákra és nagy filozófiára izgul, akkor örülhetnék ennek a keserű-abszurd humornak, ennek a huszadik századi nagy tragédiákat is érintő komolyságnak, ennek a sörszagú, kocsma-filozofikus asztalra csapásnak. De valamiért nem örülök. Meg nem örülök annak sem, hogy a nő csak ürügy ennél az András fiúnál.

Azért a Cina című novelláért mondjuk sokmindent megbocsájtok. És a kis zenetörténeti kikacsintásért is, pedig sosem szerettem a Mayhemet.

Elmentem egyébként a kötet bemutatójára, még a hajamat is befontam a tiszteletére, felvettem a fényesre pucolt Martensemet meg a rókamintás ingemet. Nem fértünk be a barátnőmmel, de ittunk helyette két sört.

A boldogság kék malaca – Cserna-Szabó András: Félelem és reszketés Nagyhályogon

Címkék

Cserna-Szabó András, Félelem és reszketés Nagyhályogon, Magvető, szépirodalom

Az eddig olvasottak alapján szerintem a szerzőnek sokkal jobban áll a novella, mint a regény. A megjelenésekben visszafelé haladva ismerkedem Cserna-Szabóval. A Halálcsillag, az utolsó kötet tetszett eddig legkevésbé. De ezért ez nem olyan, mint a metálzenekarok, hogy a demón még jók voltak, aztán elkurvultak.

A Félelem és reszketés Nagyhályogon 15 novelláját többen valamiféle Puszibolt-előzménynek tekintik, és ebben lehet is valami, ha arra gondolunk, hogy egy térben kissé nagyvonalúan, valahol az Alföldön elhelyezett faluról vagy városkáról van szó, és több évtizedet ölelnek fel a történetek, melyekből valamiféle “helyi mitológia” áll össze a végére. Az utóbbi szempontot figyelembe véve a Nagyhályog sokkal inkább nyúl az archetípustár mélyére, mint a Puszibolt, amely az összehasonlításból inkább helytörténetként vagy krónikaként kerül ki.

A novellák egy része parafrázis valamilyen értelemben. A kölök például Oidipusz történetét, a Juliska és Jancsi az ismert Grimm-mesét állítja feje tetejére, a Kék Hold egyszerre emlékeztet valamiféle Münchausen-sztorira és forgatja ki a kék madár szimbolikáját. A hazatérésről bármelyik ördög eszén túljárós sztori, a I.M.P.S.-ről  pedig Pistoli alakja ugrik be. És ott van maga a kötetcím is.

Bár a sztorik önmagukban nagyon sötétek, szereplőik pedig már-már a fantasztikum határát súrolva műveltek, a világ rendje általában helyreáll a végére, persze kisebb-nagyobb áldozatok fejében, legyen az a szereplő saját vagy egy hozzátartozójának halála, csonkítás vagy metamorfózis. Mindez persze azt a benyomást kelti, hogy a boldogulás abban a létmódban, amelyben vannak, nem lehetséges. Ez alól kivétel a Keménykalap és Krumpliorr sztorija – mindig is utáltam a bohócokat.

Mindegyik történetben akad egy jó adag metafizika, és hangneme kevésbé megengedő, mint a Puszibolt esetében, de ez olyan szerencsésen társul a groteszkkel és az abszurddal, hogy nem feltétlenül akarunk a nyeles borotváért nyúlni olvasás közben.

A belső város – Cserna-Szabó András: Puszibolt

Címkék

Cserna-Szabó András, Magvető, Puszibolt, szépirodalom

Arra kellett rájönnöm, hogy nőnek és magyartanárnak is túl profán és vulgáris vagyok, és ez nem csak abban nyilvánul meg, hogy a legnagyobb igazságokat valahogy mindig ott vélem felfedezni a magam életére nézve, ahol véget ér a finomkodás. A lét elviselhetetlen könnyűségével kezdődött ez anno, és bár már egyáltalán nem szeretem azt a könyvet (kár volt újraolvasni, sajnos giccsbe csavarodott másodjára), így maradtam. A gyerekek sem nagyon szokták ezt érteni.

Szóval a sors úgy intézte, hogy egy rukkolás lány, miután megbeszéltük, hogy hol ajándékozom meg, megnézte a kívánságlistámat, és felajánlotta a Pusziboltot mint méltányos cserét. Hát anyám, ilyen könyvre vágytam mostanság.

Túl egyszerű volna azt mondani, hogy a boldogság mibenlétéről szóló novellafüzér. Mivel a puszibolt bezárt, leginkább a boldogság hiánya vezeti a szálakat. Nagyon gyakran volt olyan benyomásom, hogy valamiféle alföldi kisvárosos Bodor Ádám-kötetet olvasok, csak több benne a káromkodás. Ez persze nem igaz, de a Verhovina madaraihoz vagy Darvasi Szerezni egy nőtjéhez hasonlóak időrendben megkavart, lazán kapcsolódó novellák alkotják a könyvet, történetei pedig térben és időben nehezen körülhatárolhatóak, pontosabban ezek a határok meglehetősen tágasak, legalábbis időben; láthatóan több generáció sztorijai ezek az átkostól (bocs) a rendszerváltás utánig. A névadás is emlékeztet a fentebb emlegetett szerzőkre, de Rejtőre talán még inkább.

Az elbeszélő, aki időnként E/1-ben beszél, és részt vesz az eseményekben, kissé talányos. Az elején Móicz Móricra, a pornográf íróra tippeltem volna, de utóbb Emlék Bundás mellett tenném le a voksot. A Halálcsillagnak is ugyanígy hívják a főhősét, gondolom, ez valamiféle krúdys-szindbádos gesztus lehet az amorf identitású örök főhőssel, de lehet, hogy csak tetszik neki a név.

A könyv okos, groteszk humorát és Rabelais iránti nyilvánvaló szerelmét sok helyütt ellenpontozza – vagy inkább kiegészíti – a számtalan filozófia- és irodalomtörténeti utalás a kanti istenérveknek anyázva a másik fejéhez vágásától kezdve a kórházi betegeknek Kafkát felolvasó könyvtároson keresztül a Propertiust idézgető csövesekig. Marika, az olvasni alig tudó ápolónő az Üvöltést olvassa fel szótagolva a betegeknek, Szignál Három kurvaanyázva bizonygatja Isten létét az álló farkú Szent Pétert mintázó hőlégballont varrogató Hullám Rodrigónak. Most komolyan: lehet ezt nem szeretni?

Szóval a szereplők Istent, de inkább a boldogságot keresik. Mivel többnyire férfiakról beszélhetünk (András, írj már meg egyszer egy ennyire profán nőt is légyszíves), erősen pinacentrikus a legtöbb novella. A nő tehát továbbra is a boldogság misztikus ködével összemosódó jelkép, akár a pince falára festett Urbinói Vénusz. Erről egyébként a Taxidermia (csodálatos, csodálatos film) ide vágó párbeszéde ugrott be:

Hadnagy: Igaza van a költőnek: mi végre van, ha feláll az emberi fasz? Ki tudja azt? Nem igaz, Morosgoványi?
Morosgoványi Vendel: Igenis, hadnagy úr!
Hadnagy: Továbbá megkérdem én, Morosgoványi, egyenes szóval, magyarul, hogy: van-e nagyobb dolog az asszonyi pinánál? Nevezze akárki akárhogy, mégiscsak a pina a közös nevező. Vagy nem? És ha nem, akkor azért nem, mert nem. Vagy azért, mert csúnya – ugye a szaga neki. Vagyis mosdatlan. Vagyis disznó.
Morosgoványi Vendel: Igenis, hadnagy úr!
Hadnagy: Mert megengedem én, kérem, hogy mindenféle költők tollán szebb a “szerelemkelyhe”, vagy “harmatos liliom”, vagy éppenséggel a cunnika. Efelől semmi kétség. Vagy ahogy a nótában is meg van mondva: “Lennél te rózsa-rózsa bimbó, lennék a méh… ta-da-da döngi-döngicsélve szállnék feléd…” De ez csak úgy mondva van. Bizony. Udvarlásból meg illedelemből. Mer’ a legtöbbje ez alatt a kimondott pinát érti és gondolja. Értöl engem???!!!?!? A PINÁT!!!!! Idefigyelj, Vendel. Énnekem van egy nézetem: hogy nem a pina forog a világ körül, hanem igenis, a világ forog a pina körül.

Ennyi volna mára. Olvassátok ezt a könyvet. Még ha néhány novella a kötet kétharmada táján le is ülteti kissé a nagy egészet, akkor is.

Szórakoztató irodalom az irodalomról – Cserna-Szabó András: Mérgezett hajtűk

Címkék

Cserna-Szabó András, esszé, Magvető, Mérgezett hajtűk, szépirodalom

Mikor ezt a posztot elkezdem – így, jelen időben -, arra gondolok, hogy ma este én bizony sört fogok inni szellemi partnernőmmel, a másik asszimilánssal, talán Houellebecqről fogunk beszélgetni, és a bölcsészkultúra proletárjaiként megmerítkezünk majd a minket éltető rosszmájúság szénfekete habfürdőjében. De lehet, hogy elmesélem majd neki, hogy milyen kurvajó könyvet olvasok most a Cserna-Szabótól. (Nem meséltem el végül.)

Igazság szerint egészen zaklatott vagyok most, amikor ezt a posztot elkezdem. Nem pusztán azért, mert két év óta először szinte kínzó késztetést érzek arra, hogy ismét felcsapjam a szinte teljes Krúdy-sorozatom valamelyik kötetét, hanem azért is, mert engem azzal lehet a legjobban megvenni, ha az irodalomról jól írnak. A jól itt nem feltétlenül a szakmailag-elméletileg helytállót, todományosan megkérdőjelezhetetlent és bölcsészdoktorilag sokatmondót jelenti, hanem az irodalmi élmény, éleslátás és életközeliség hármasságát.

Nem mondom, hogy minden darabja tökéletes ennek a sokféle műfajú tárca/novelláskötetnek, és igazság szerint refluxot kapok az ún. irodalmi tisztelgéstől általában, főleg, ha a tisztelgő a szerző stílusához nyúl eszközeiért. Lásd: a Krúdy-szakirodalom 90 százaléka. Néhány darabja kifejezetten közömbös, néhányat viszont virtuálisan bekönyvjelzőztem magamnak a tutira bekövetkező újraolvasáshoz.

Helyenként arra is gondoltam, hogy én ezzel a fickóval – nyilván teljesen hipotetikusan – tudnék mit kezdeni, majd meggondoltam, merthogy nem bírom ezt a fajta magasztos férfiromantikát. A cinizmus cseppet sem diszkrét bája körüllengi alakomat, és eleve kiolt mindenféle szépszavas ömlengés iránti vonzalmat. De azt nagyon bírom, ha az asztalra bassza az irodalomról való beszéd félig üres, félig teli söröskorsóját, csak úgy egyszerűen, szépítés nélkül.

Az írások a kötet vége felé egyre dühösebbek és egyre súlyosabbak lesznek; az első harmad kedélyeskedő gasztro-filozofálgatását ekkorra felváltja az emberiségostora-hang. Az utolsó írás egyébként Beckettről szól, de nem sokkal előzi meg a Himnuszról szóló szöveg, amelyet talán kissé túlzónak érzek, de csak a megfelelő érvek hiánya miatt. Most reggel van, az ablakon besüt a nap, megettem a kis narancsos müzlimet. A könyv utolsó tizedét még éjjel olvastam el, a sörözésből hazatérve. A kedvenceim voltak:

• Minden, amiben Rabelais-ről volt szó (Fejjel előre, bele a vízbe!, Aki lop, nem szop) – örök rajongásom tárgya, bocsánat.
• Lángocska tűzforró ágya (Boccaccioról)
• Tarka hányás (Füst Milánról)
• Tótágas a trónuson (a Don Quijotéról)
• Skandalum (Don Juan és Capek)
• Mór a dobozban (Jókairól)

Mindennek a végén pedig ott van, hogy a magaskultúráról meg szépirodalomról csak bizonyos, durva megfogalmazástól mentes és az intellektuális ember kívánatos tulajdonságairól tanúbizonyságot tévő módon illik nyilatkozni ugye. Legalábbis úgy hallottam. Nekem tetszik az, hogy ebben a könyvben az irodalom szent, de nem érinthetetlen, a szöveg annak történetéről ha nem is szakmailag, de emberileg jól szól, és egészében pedig nem kíván irodalomszemléletünk megváltója lenni. Puszi a szerzőnek, remek volt.

Ismertem ilyen férfiakat – Cserna-Szabó András: Szíved helyén épül már a Halálcsillag

Címkék

Cserna-Szabó András, Magvető, szépirodalom, Szíved helyén épül már a Halálcsillag

Jaj a legyőzötteknek, áll fehér betűvel az ajándékkönyv borítóján, amelyben másnaposságot gyógyító receptek szerepelnek ilyen-olyan sztorikkal vegyesen. Egy ironikus pártól kaptam születségnapomra talán két éve, mikor már kispolgár lettem, de a szívem helyén ha nem is a Halálcsillag volt, de féreglyuk. De hát Cserna-Szabót nem vettem komolyan, jópofa gasztrobuzi, Krúdy-módra nemlétező múltakról nosztalgiázó, a lét ürességét kedélyes férfiközhelyekké gyúró író. Gondoltam én.

Előre kikötném, hogy ehhez a könyvhöz én nem vagyok eléggé férfi – pontosabban semennyire sem. Ennélfogva mellőzném azt az axiómát, hogy én ezt a fajta szenvedést sem, de az ilyen típusú férfiszenvedést meg pláne nem fogom sem átélni, sem megérteni, még ha Lee nyomja is tarkómhoz a Smith&Wessont, akkor se. Maradt tehát a kritikai olvasat, pedig nem erre készültem. Gondoltam, inkább kiengedem irodalmár parazitaikrem szorítását hátsómból, és pusztán élvezni fogom, mert szórakoztató lesz, krimi/western/valamiparafrázis.

Az ítélet pedáns pontokba szedve a következő:

1. E/1-es élettörténet a főszereplő író kéziratának fejezeteivel vegyítve, amely a regény végén mintegy abszurd/posztmodern fordulatként átszivárog a regény valóságába. Fikció van a fikcióban, a főhős szívében meg bomba van. Tetszetős ötlet kissé szervetlen megvalósítással.

2. A regényben megjelenő kézirat nyilvánvalóan szántszándékkal gyenge irodalom, amelyben a főhős saját magát idézi. Öt perccel ezelőtt véletlenszerűen kinyitottam a fentebb emlegetett szakácskönyvet, és szó szerint ugyanazt a mondatot olvastam ott a házasságról, amit a Halálcsillagban is. Nagyképű vagy olcsó gesztusnak minősítsem-e azt, hogy egy író a saját maga gyártotta szállóigékkel akarja előrébb lökni magát a könyvkiadás tengerén? Vagy csak ötletszegény volna?

3. Frappáns hasonlatok helyett frappáns metaforák írását igénylem, mert az előbbiek monoton ismétlődése kiszámíthatóvá teszi a szöveget.

4. A gasztrovonalat soknak érzem kissé, bár igen étvágygerjesztőek a fogások. Sok férfiismerősöm ment el az utóbbi években ebbe az irányba, de én továbbra is a szofisztikálatlan házikosztos irányzat híve vagyok.

5. Pulpnak álcázott szépirodalom, amely tudatossága miatt veszti el a pulp szórakoztató erejét. Szépirodalmi módszerekkel dúsított pulp, melynek szerzője nem tud eléggé (feltételezett) önmagától elszakadni, és a túlburjánzó és néha kissé erőltetett zenei, gasztronómiai utalások dalszövegekkel, szakácskönyvcímekkel együtt zavarbaejtően kizökkentenek minket az egyszerűirodalom-illúzióból.

6. Konklúzió nincs, mert én ezt a könyvet minden rosszmájú, kékharisnyás megjegyzésem ellenére élveztem. Sőt, még talán szerettem is, mert önironikus volt, és nem akarta a földbe tiporni a lelkem, felszántani a területet, majd bevetni sóval, mint sok más kortárs könyv. Kezeljük a helyén, vigyorogjunk, tegyük le, adjuk tovább. A szerelem bokorba guruló pöttyös lasztijára pedig emlékezzünk jól, mert bizony minden ordas közhely igaz ezen a nagy kerek világon.