Az Utolsó magyartanár fölötti kétségbeesésemben úgy gondoltam, inkább befejezem a Foer másik regényét. Másik, ha a Minden vilángolhoz viszonyítom, mely az idei év egyik legjobb olvasmánya volt. Abból is készült film (utáltam), és ha jól tudom, ebből a regényből is (nem fogom megnézni). Ezt is posztmodern regénynek csúfolják, azt is. Pár hónappal ezelőtt az emberem a kezembe nyomta angolul, hogy évek óta megvan neki, de nem vitte rá a lélek, tele van azokkal a furcsa vizuális és tördelési megoldásokkal, amelyek nagy eséllyel az agyzúzó irodalmi parasztvakításokat is fémjelzik. (Itt nem ilyennek bizonyultak.) Aztán mégis magyarul olvastam el, és nem bánom.
Mit is mondhatnék. Erről a regényről már leírtak mindent könyvesbloggerek, molyok, kritikusok, és tették mindezt többnyire a megrendültség és érzékenység nyelvén, amellyel pont az a baj, mint a Krúdy-szakirodalommal külső szemlélőként (higgy nekem): giccses. A meghatottság nyelvi reprezentációja azonban szükségszerűen ilyen, nincs ebben semmiféle szemrehányás. Szóval én is sokszor majdnem sírtam.
Amivel mindezt képes kiváltani a szöveg, az a csendes tragikusság és természetesen a gyermeki narráció. A regény azonban három elbeszélő szálaiból áll össze, és mindegyikük valamiféle érzelmi trauma feldolgozásának képtelenségéről szól. Drezda bombázásának leírása és a hiroshimai áldozat hozzátartozójával készített interjú szövege megdöbbentőek, de pont annyira nélkülözik a szükségtelen pátoszt, hogy az ízlésesség határain belül maradva kellő magyarázatot adnak a szereplő kifejtetlen motivációjára.
A gyermeki elbeszélő tragédiája adja a cselekmény fősodrát. Oscar a 9:11-ben vesztette el édesapját, és bűntudat gyötri az eltitkolt utolsó üzenetek miatt. Egy kulcsot talál, melyet édesapjához kapcsol, ezért keresésbe kezd New Yorkban. Oscart rendkívüli, különleges gyermekként ismerhetjük meg, Foer más hőseihez hasonlóan igazi különc, mint ahogyan apja és nagyapja is az volt. (Gyermekhőssel és -narrátorral mindent el lehet adni, tudjuk jól.)
A második elbeszélő Oscar nagyanyja, akinek Oscarhoz írott hosszú leveleit olvashatjuk, ezekből pedig kibomlik egy boldogtalan szerelem és házasság története egy olyan férfival, aki mindvégig mást szeretett, és nem tudott beszélni. Ez a szereplő Oscar nagyapja, aki a harmadik elbeszélő, és aki fiához, Oscar apjához írja leveleit, melyeket végül sosem küld el.
A szövegben nagyon fontos szerepe van a levélnek, mint az egyetlen adekvátnak tűnő verbális kommunikációs formának. Oscar nagyapja nem beszél, mert a bombázás traumája ráébresztette arra, hogy a legtöbb dolog szóban kifejezhetetlen, ezért környezetével írásban kommunikál. A nagymama fiatalkorának meghatározó élménye a levél, de inkább címzettként; a levél arra bizonyíték, hogy a címzett létezik, az E/2 személyű megszólítás igazolja létét a megszólítóhoz képest. Öregkorában kötődő, nyitott nagymama, aki Oscar legfőbb támaszaként lép fel az érzelmileg szintén sérült anya helyett. Oscar maga pedig zseniális nyelvi képességekkel van megáldva, traumájáról mégsem beszél, hazugságait számon tartja, és idegen embereknek ír leveleket, hírül adva létét a világnak.
Az ún. posztmodern szövegmegoldások leginkább játékossá teszik a szöveget minden szomorúsága ellenére. És bár szívbaj nélkül ajánlanám olvasásra a könyvet, ott van az agyam hátsó részében az a bizonyos rosszmájú, aki azt mondja, a szeretetről, meg arról, hogy ki kell mondani, meg minden utcasarkon ott rejtőzik a csoda, sokan írtak már könyvet, és mindez persze potenciálisan alkalmas a szívek két kézzel való összefacsarására. Meg 9:11 is, meg a háború is. Ennek ellenére ez a szöveg nem egy ócska közhelyhalmaz minderről, hanem egy tényleg olvasandó könyv. Viszont meg sem közelíti a Minden vilángolt, ami összetettségét, nyelvi megalkotottságát és szépségét illeti. És azt nem vágytam távol tartani magamtól érzelmileg.
