Túl sok táp – Brian Staveley: A tűz kegyelme

Címkék

A tűz kegyelme, Brian Staveley, fantasy, Gabo

 

Mondom, biztos velem van a baj. Hogy bár nekem való lenne a heroikus fantasy. Vagy bár tudnám szeretni. A császár pengéi után frissiben elolvastam a folytatást, hogy ne felejtsek belőle sokat, bár a harmadik rész magyarul még odébb van. A következőket állapítottam meg első körben:

• Az első kötetre azt írtam, nem guilty pleasure. Na ez viszont már szinte az volt. Csak sajnos már jobban fájt, mint amennyire élveztem. Ezt majd kifejtem.
• Nem várom meg a magyar kiadást, mert olyan szintem öntötte el a vér az agyamat az ilyen mondatoknál, hogy “Intarra Lándzsájának hegye izzani kezdett a még fel nem kelt nap sápadt fényében”, hogy elmondani nem tudom. És túl sok volt belőle. No more Sziklai István-féle fordítás for me.
• Biztos nagyon nehéz káromkodásokat fordítani, de a “mi a töcs” kifejezés használatáért lekevernék egy nagy büdös pofont. Minden.Egyes. Alkalommal.
• Olvastam Martint meg elég véres szöveget már szerintem, de a bélomlás, a félrefittyedő, félig levágott fejek, a levágott végtagok és egyebek fel-felhorgasztják bennem azt a sejtést, hogy ez kezd baromira öncélú lenni.

És akkor a többi. A szereplőkről két dolgot tudok elmondani. Az egyik az, hogy szinte mindig rosszul döntenek. A tévedni emberi-t kimaxolta a szerző. Bocsánatos lenne, ha a szereplők nagy része nem lenne olyan kőegyszerű, már-már ostoba, mint egy zsák krumpli. (Ez a másik.)

-Megölted az apámat, kiontom a beled! 
-Ne, ne csináld, mert [érvelésnek tűnő, de értelmes magyarázatot nem tartalmazó mondatok]! Szükségem van rá!
-Akkor is megölöm!
-De nem!
-De igen!

Nem kell túldimenzionálni szerintem egy olyan regény/műfaj karaktereit, amelyet elsősorban a sztori(nak kéne) és a világépítés(nek kéne) visz el (kéne elvinnie). Arról a nyomorult birodalomról továbbra sem tudunk meg sokat, a világ történelméről, ami amúgy tényleg fontos lenne, szintúgy nem eleget. Még azt sem tudni igazán, kik vagy mik a történet főgenyói, vagy miféle magyarázat vagy legenda lehet a létezésükre. Akik olvasták még a regényt, és a moly.hu-n írtak róla, vagy másik regényt olvastak, vagy nekem nincs szenzorom a jól megírt, többdimenziós karakterekre.

Sebaj. Az ábrázolás hiányosságait elfedi a heroizmus. A következő a séma: jön a halacska. Bekapja egy nagyobb halacska. Majd jön egy nagy hal, és bekapja. Majd egy bazi nagy hal, majd egy cápa. Aztán a semmiből feltűnik egy dinoszaurusz. De nincs már több leírható kínzás, lelki fájdalom, nagyobb hősiesség. Nincs már nagyobb hal, de azért még fokozni kell. Még egy hülye döntés a hibáiból soha nem tanuló hősnőtől. Még egy feltámadás, még egy szereplő, akiről kiderül, hogy isten.

Minek olvasok én fantasyt, ha nem bírom a tápos szereplőket?

De – Brian Staveley: A császár pengéi

Címkék

A császár pengéi, Brian Staveley, fantasy, Gabo

Utazáshoz való olvasmányt kerestem, lehetőleg valami fantasyt. Amolyan hagyományként. Nem voltam biztos benne, hogy szeretni fogom, megoszlottak róla a vélemények. Voltaképpen azt kaptam, amit vártam. Hosszú volt, fantasy volt, könnyű volt. És ez nem feltétlenül baj.

Nyilván trilógia ez is, angolul már megjelent az utolsó kötet is, a másodikat pedig idén hozta ki a Gabo. Valószínűleg el fogom olvasni, de nem tudom, mekkora csavarokra számítsak.

A nyitódarabnak számos erénye van. Izgalmas. Egy ponton. Az, hogy ez a pont 40-50% környékén jött el, már kevésbé jó. Aztán; bizonyos értelemben nem hagyományos, izé, európai fantasy-világot mutat be, igen sok a közel- és távol-keleti beütés benne. Bevallom, nem igazán vonz a keleties setting, de ez az én szegénységi bizonyítványom.

Hibája azonban, hogy a világ megalkotása a keleti vonal ellenére mégsem túl eredeti, és voltaképpen elég sablonos. Van egy hatalmas birodalom, de sem működéséről, sem felépítéséről nem tudunk meg sokat.A karakterábrázolás pont a sematikus határán billeg, de ez nem feltétlenül lenne baj, nagyobb baj, hogy elcsúsztak az arányok. A lánytestvér nézőpontján keresztül ismerhetnénk meg testközelből a birodalmat, melynek trónörököse az egyik fiútestvér, aki azonban még igencsak messze jár, mikor az események sűrűjébe csöppenünk. Adare fejezeteit azonban egy kézen meg tudnám számolni, míg a két fiú, de különösen Valyn szála túlírt.

Zavaró volt, hogy a karakterek még a jellemfejlődés/romlás ellenére is eléggé kétdimenziósak; vagy nagyon tisztalelkű valaki, vagy nagy szemétláda, de főleg az utóbbi. A szemétládaság fölösleges fitogtatása különösen a kötet végén válik zavaróvá, de addigra már annyi buta párbeszéden vagyunk túl, hogy fel sem tűnik.

Na meg persze nyelvtan- és szerkesztésnáci vagyok, de elég gyenge lett a szöveggondozás; számtalan igekötő-hiba, a mondat értelmét zavaró szókihagyások. Én is vétek hibákat, csak sajnos észre is veszem őket.

Hoppá, több lett a hiba, mint az erény. Akkor meg miért is olvasom el a folytatást? Egyrészt érdekel, mit hoznak ki a felbukkanó ősi ellenfél-vonalból, másrészt pedig a második felére végre beindult az akció. Nyárra tökéletes lesz, és még csak nem is guilty pleasure.

Pont jó – Naomi Novik: Rengeteg

Címkék

fantasy, Gabo, Naomi Novik, Rengeteg

Az amazon nagyon sokáig dobálgatta fel nekem ezt az Uprooted című regényt, de az érdekesnek tűnő beharangozó pont nem volt annyira mégsem érdekes, hogy ezt a nem annyira rövid (és olcsó) regényt megvegyem angolul. Mer’ mi van, ha rossz. Aztán jött a Gabo, és kiadta. Hát ilyenek ezek! Végül e-ben vettem meg ezt is, hiába a szépséges borító. Mer’ mi van, ha rossz.

Mostanság a moly.hu Merítés-díja miatt, meg amúgy is, csupa kortárs lehúzást olvastam. Nem is tudtam, mennyire szükségem volt valami mesésre, míg el nem kezdtem. Valamire fantasyre vágytam, még akkor is, ha maga a történet helyenként igencsak kegyetlen és sötét. Képzeld, egyszer csak azon kaptam magam, hogy szurkolni kezdek a főhősnőnek, és tényleg lázba hoz a szerencsére kicsit sem hangsúlyos szerelmi szál alakulása. Naiv olvasás volt, annak minden szépségével.

Amiben nem túl erős a regény, az az elméleti oldal. A szláv mesevilághoz kicsit sem formabontó módon nyúl, megtartja a varázslós-mágiás fantasztikum hagyományos, középkorias közegét. Mégis, az esetlen és szutykos hősnő annyira bájos, mint amennyire megosztó a többi szereplő számára, a helyszínek annyira élők, színesek, szagosak, a lezárás pedig annyira esetlen, hogy igazán szerethető regény, még ha nagyon női is. (Egyébként külön pluszpont jár a jól megírt erotikus jelenetekért.)

Duplaposzt, kétharmad trilógia – Patrick Rothfuss: A szél neve és A bölcs ember félelme

Címkék

A bölcs ember félelme, A szél neve, fantasy, Gabo, Patrick Rothfuss

Úgy néz ki, sikerült beújítanom egy klassz hörgőgyulladást, így ezt a hetet (a hétfőt leszámítva) a kanapén töltöm. Kicsit szégyellem is magam, ami a munkát illeti, de amiatt is, hogy régen nem szántam kellő időt az olvasásra. Ha jól számolom, keddtől péntekig 1800 oldalon rágtam át magamat. Rothfuss-szal szemeztem már egy ideje, de kissé riasztott a “tápos” főhős. Na meg ott van a tény, hogy alapvetően nem olvasok fantasyt, amiben varázslás, kardozás meg tündérek vannak és fogadók kandallótüze mellett mesélődnek. Fenntartásaimat nem törölte el ez a két kötet sem, de kétségkívül szórakoztató volt, be is szippantott, bár időnként nem tudtam elhallgattatni a cinikus hangokat odabent.

Adott tehát egy kitalált világ, mely technológiai szempontból valahol az újkor határán járhat, de megőrizte a középkori-reneszánsz vonásokat, melyeket sok fantasy is magába épít. A mágia helyét a világban a szerző tudatosan eltolja; a könyv “varázslóiskolája” nem egészen varázslóiskola. A mi felfogásunkban persze az, de náluk mindez a bölcsészet- és természettudomány szférájába esik, és tulajdonképpen csak az hisz a varázslatban, aki babonás és műveletlen. Ebből az alapállásból, azaz hogy a szöveg nem veszi alapvetésnek a mágia létét a teremtett világban, mindjárt azt hihetnénk, kevéssé idealista.

A két könyv (meg a trilógia) alapproblémája nyelvi-hermeneutikai, minden az elbeszélő megbízhatósága, az elbeszélés és valóság viszonya és a nevek körül forog. A könyv jelen idejében a főhős a visszaemlékezés narrátoraként jelenik meg, de mind ő, mind társai felvetik az elhangzó történetek igazságtartalmának és a “két” főhős azonosságának problémáját. Számos, a könyvvel kapcsolatban született elmélet közül az egyik az, hogy a neveket kutató főhős megváltoztatta az “igazi” nevét, s ezzel önmaga lényegét is. Ki tudja. Ugyanis mindazon eseményekből, melyeket az első fejezetekben az aktuális jelen előzményeiként jelölnek meg, szinte semmi sem történik meg az első két kötetben, melyek így jóformán az előzmények előzményeinek tekinthetők.

A szöveg erőteljes nyelvi meghatározottsága gazdag utaláshálót sző az elbeszélt történetben, melyeket a harmadik kötet nyilván majd kibogoz. Eredeti és szórakoztató a történet bizonyos részeinek versessé válása, mely egy sor irodalomtörténeti emléket mozgathat meg a kicsit is tájékozottabb olvasóban az epikoszoktól Shakespeare-ig. Nem tudom, mennyire lehet tudatos mindez, vagy mennyire a zsáner sajátja, mindenesetre a név, az azonosság és az elbeszélhetőség/szerzőség problémáival együtt egészen posztmodern a megvalósítás.

No persze ez nem üt át a színes-szagos-zajos sztori, környezet és nem utolsó sorban az életrevaló főhős rétege alól. Volt a második kötetben néhány száz oldal, amelyeket már legszívesebben átlapoztam volna, mert a főhős szintet lépve kétballábas szűz fiúból a szerelem nagymestere lesz, két hónap alatt kitanul egy ősi és titkos harcművészetet és mellékesen elkövet pár hősi tettet is. Főhősünk mindezek ellenére szerethető, mert esendő és őszinte (vagy annak tűnik), és E/1-es szólama mellett, melyben megkonstruálja a “valódi” Kvothét, nem azt, aki a pletykákban és mendemondákban él, cinikusan reflektál önmagára. Ezektől az apró gesztusoktól lesz más, mint egy Háry János-sztori.

Úgy látom, sikerült úgy írnom a két könyvről, hogy semmi kedvcsinálót nem írtam le róluk. Tessék, némi linkanyag:

Az Endless ajánlói A szél nevéről és A bölcs ember félelméről.
Illetve erősen spoileres elméletek és megfejtési kísérletek a két kötetről. Csak miután mindkét könyvet olvastad!

Update és Helene Wecker

Címkék

A gólem és a dzsinn, fantasy, Gabo, Helene Wecker, könyvtár

Az egyik újévi fogadalmamat már teljesítettem is, beiratkoztam az újpesti FSzEK-fiókba – igaz, a könyvtáros srác szinte le akart róla beszélni, mert két első könyv, ami eszembe jutott, épp nem volt bent. Nem is értem. Végül Mariam Petroszjan Abban a házban és Joanna Bator Homokhegy című vaskos köteteivel tértem haza. Az Abban a házban egyelőre nagyon jó.

A sok recenzió közt kissé elsikkadt Helene Wecker: A gólem és a dzsinn-je, de feledésbe azért nem merült. Ennyire optimista fantasy-t (meg úgy általában fantasyt, leszámítva A varázslókirályt) rég nem olvastam. A 19. és 20. század fordulóján (főleg) New Yorkban játszódó regény sokat ígért, de számomra kevesebbet adott. A zsidó és arab mitológia modern korba helyezése és összekeverése újszerűnek hat. Főhőseink alapvetően szimpatikusak, de természetüknél fogva idegenek is, így, bár megismerjük motivációikat a nézőpont-karakteres narrációban, kissé megfoghatatlanak maradnak. Az erős idealizmussal megfestett korabeli New York és mellékszereplői időnként sokkal szerethetőbbek.

Szerintem a könyv legnagyobb problémája az aránytévesztés. Egyrészt a már említett idealizmusa az egyik gondja. Még a borúsabb időszakok is szépiaszínűek a lapokon, akár a régi fotók, melyekről a “régi szép időket” ismerhetjük. Az aranyló fénybe volt, ugyanakkor szeretetteljes légkör “puhává” teszi a könyvet, nincs benne semmi megrázó. A szálak szépen összeérnek, a végén a lehetőségekhez mérten simán elvarródnak, az olvasó elégedetten csukja be a könyvet, és egy hónap múlva már csak halványan dereng neki, mit is olvasott. A történetnek csak látszólag vannak tétjei, az a baj. A másik csak dramaturgiai; a lassan csordogáló eseményeket viszonylag hirtelen kell eldolgozni, és ez látszik a történet megoldásaiban is. Plusz egy: az egyébként meglehetősen egyszerű angol szöveg fordítása helyenként suta, nem mindig hangzik szépen, de ezt inkább csak az elején éreztem.

Apró adalék még: egy kolléganőmmel könyvesboltban császkáltunk karácsony előtt, és a kassza felé tartva egyből megragadta a tekintetét a borító. Szerintem is remek, Csigás Gábor és Boda Szilvia munkája.

Nem akkora giccs – Eowyn Ivey: A hóleány

Címkék

A hóleány, Eowyn Ivey, fantasy, Gabo

Eowyn Ivey könyvéről egy Hanna-féle sfmagos ismertető kapcsán hallottam először, és csak közepesen keltette fel az érdeklődésemet. A sors úgy hozta, hogy a hosszúhétvégén befejeztem az előző könyvem, és a vonaton hazafelé elkezdtem olvasni ezt. A magyar kiadás borítója valami elképesztő magasságokat üt meg a giccsmérőn, és még csak a regényhez sem illik. A benyomásaim vegyesek a könyvről, mert szépen megírt szövegről van szó, de dramaturgiailag akadnak vele problémák.

A sztori Sznyegurocska meséjének (meg más hasonló típusú történeteknek) az újraírása. A fantasy/mesei szál változó erősségű a szövegben, amolyan búvópatakként van jelen végig, ugyanis Faina, a hóleány létére van hétköznapi és nem hétköznapi magyarázat is. A gyermektelen, de gyermekre vágyó idős házaspár gyermeket teremt magának akaratból-képzeletből, hóból, ahogy tetszik. A mese végét ismerve a nehezen megszerzett és megtartott gyermek sorsa csak egyféle lehet, és ezt Mabel, házaspár nőtagja tudja is. A regény első fele inkább Jack és Mabel története; beilleszkedésükről és kapcsolatukról szól. A könyv második felére a tulajdonképpen alig megismert lányé a főszerep.

A rendkívül erős hangulat sajnos nem tudta felülírni azonban azt a problémát számomra, hogy még ha el is tekintünk a parafrázis-jellegtől, nem világos, Faina-e a titokzatos, misztikus tényező, és a regény Jackről és Mabelről szól, az ő nézőpontjuk érvényesül, és (ön)reflexióikból bomlik ki a mese és sorsuk értelmezése, vagy pedig mindenáron szerelmi történetet kellett kerekíteni a sztoriból. Faina keresztülmegy némi varázstalanításon. Nem az a bajom, hogy nem a fantasztikum dominál majd, hanem az, hogy a hangsúly a (szerintem) lényegesről olyasmire kerül, ami még mindig kvázi ismeretlen. Fejezetek telnek el, melynek a lány áll a középpontjában, mégsem lesz belőle jellem, karakter, személyiség. Mesealak marad, míg a többiek hús-vér emberek. Kidolgozatlansága miatt azt gondolom, jobb lett volna megmaradni az első lehetőségnél. Mivel a történet a mese szerint, annak törvényszerűségeinek mentén alakul, a realista regény és a fantasy-szál ilyen jellegű keveredése nekem furcsa volt.

Vegyeske

Címkék

Agave, Catherynne M. Valente, Delta Vision, Gabo, Gudbergur Bergsson, Iain M. Banks, Jon Fosse, Jostein Gaarder, Kőrösi Zoltán, Libri, Maurice Blanchot, megjelenések, Mitágó-erdő, Moskát Anita

Bármennyire igyekszem, nem bírom észben tartani az érdekesebb új vagy idénre ígért megjelenéseket. Scifi- és fantasyfronton az sfmag gyűjtése alapján azt mondom, nem rossz, nem rossz. 

Először is, lesz új Banks, a Surface detail. Szabi szerint nem annyira jó, de magyarul elolvasom, már csak becsületből. is.

Másodszor, lesz új Valente. A lány, aki Tündérföld alá zuhant és a tivornya élére állt. Az első részről nem írtam tavaly, pedig egy misét megért volna. Egy Arany Belterj-díjas főhajtás a fordítónak, Kleinheincz Csillának.

Harmadszor, bár szerintem ez nem fog bekövetkezni, de ígérik Gene Wolfe-tól a Book of the New Sun negyedik kötetét (The citadel of the Autarch) magyarul. Rettenetesen durva az eredeti szöveg, sajnos belebuktam a közepén. 

Negyedszer, és itt kicsit könnyezni is kezdtem, lesz újabb Holdstock, újabb Mitágó-regény, a Lavondyss. A Mitágó-erdőről itt írtam. Ezt sem merném angolul bevállalni.

Ötödször, lesz új Rajaniemi, de ebben családi szinten érintett vagyok, úgyhogy nem kimondottan meglepetés.

Hatodszor, megjelenik Moskát Anita első regénye, a Bábel fiai. Ezt a novellát érdemes most elolvasnod, erős.

A Libri nem jelentette be, hogy folytatja A patkány évével elkezdett trilógiát (és nem is szurkolok nekik különösebben), cserébe Szélesi Sándort fognak kiadni. Értem.

Aztán voltam könyvtárban is. Elég zaklatott voltam, de a rosszul kategorizált polcok miatt felgerjedő idegbaj egészen rendberakott a végére. A zsákmány nagyon sznobintellektuálisra, és nagyrészt skandinávra sikerült; Jon Fosse, Jostein Gaarder és Gudbergur Bergsson. Kivettem még Kőrösi Zoltán Magyarkáját meg egy Blanchot-regényt is, akivel még csak elméleti szinten, illetve Németh Marcell előadásain keresztül ismerjük egymást. A fiókkönyvtár Faulkner-kínálata viszont egészen szánalmas, pedig most éppen arra hajtottam.

És akkor lezárva ezt a rendkívül felvágós és ellenszenves posztot, megígérem, hogy nem lesz többet ilyen. Puszi.

Freud a hátad mögött – Robert Holdstock: Mitágó-erdő

Címkék

fantasy, Gabo, Mitágó-erdő, Robert Holdstock

Bár az endless.hu már 2007-ben írt róla, több szívemnek kedves ember szívének kedves ez a könyv, egészen addig nem izgatott (mert senki nem mesélt róla), míg ki nem derült, magyarul is kiadják ezt a ’80-as években megjelent, kissé nehéz, de annál okosabb fantasy-regényt. Nem a bizalmatlanság, hanem a türelmetlenség miatt szemeztem egy darabig az eredeti szöveggel, de beleolvasva úgy döntöttem, kicsi vagyok én még ehhez angolilag. Mivel könyvstop van otthon, gyorsan megörültem az elektronikus verziónak – és gyorsan el is olvastam. (Sajnos sikerült olyan betűtípusba kódolni a szöveget, hogy alap kindle-könyvekhez képest “vékonyak” a karakterek, kissé nehéz volt olvasni.)

A három részre tagolt szöveg eleinte egy család három férfigenerációjáról mesél a legifjabb nézőpontjából, majd kilép ebből a keretből, és egy nő (ki más) miatt annak keresésére indul a különös erdő mélyébe. Persze mondhatnám azt is, hogy a valódi főszereplő az erdő, és annak a család tagjaira gyakorolt különös hatása, de ekkor még keveset mondtam. Az erdőt mitágók (mitikus imágók) lakják; olyan lények, melyek a kollektív tudatalattiból származó archetípusoknak, illetve különböző változataiknak felelnek meg. Elsősorban az angolszász/germán/kelta/északi kultúra archetípusai és történetei ezek. Eleinte hiányoltam a görögöket, de megsúgták, hogy az egy másik könyvben lesz.

A mitágók előhívásával/megidézésével foglalatoskodik a történet elején elhalálozó apa, és zavarba ejtő írásos hagyatéka mindkét fiát rabul ejti. Hármójuk életének közös szereplője a nő, aki szintén mitágó. Itt már gyanakodni kezdtem, hogy ez valami freudi dolog lesz, és ezt a történet később igazolta is.

A nehezen megközelíthető erdőmélybe tett utazás nem csak egyre régebbi történelmi korok hőstípusait hajtja a főhős útjába, hanem utazást is jelent az emberi pszichébe. Ezt a feltevésemet vagy gyanúmat utóbb igazolta is a könyv. Legtöbbször Jung nevét emlegetik a könyvvel kapcsolatban, hiszen ő az, aki a kollektív tudatalatti típusait számba vette és leírta. Mivel a kollektív tudatalatti mindenféle értelemben a múltban gyökerezik, a regény cselekményének menete szépen simul ebbe az elméletbe – és a hősök is felismerik ezt a tényt.

Az újra és újra más és más változatban elmesélt és újraértelmezett történetek által jön létre a világ értelmezése, és ez ma is így van – bár már nem vagyunk eléggé természetközeli népek -, és így van a szövegben is. A kultúrák történetének alapvető történései, mint például a belső rendet megtörő kívülállók által hozott változások után helyreálló, az ismétlődés ritmusában működő élet is megjelennek a szövegben. Úgy vélem, már pusztán az eddigiek, és a szöveg elképesztő képi világa is kiemelik ezt a könyvet…a valamilyen átlagból.

A jungi sémán túl azonban a szöveg tagolása és működése a freudi személyiségstruktúra három rétegét is modellezi. Az első részben a főhős még önnön társadalmiságának és szerepének (fiú, testvér) tudatában tér vissza gyermekkora színhelyére, kötelességérzete van. Ez a szuperego rétege, a felettes éné.
Őt magát mint személyt a második részben ismerjük meg a szerelmi kapcsolat kialakulásának környezetében. Ez az ego rétege, a tulajdonképpeni éné. Folyamatos önreflexió és ösztöneinek megzabolázása jellemzi. Ugyanakkor kiderül, hogy az eltűnt fivér ezen a szakaszon már régen túl is van.
A harmadik és leghangsúlyosabb rész az erdő mélyére tett utazás; ez egyúttal az idbe, az ösztön-énbe tett út. Mindez nem azonos a tudatalattiba való merüléssel, hiszen a személyiség igen kis része tudatos. A főhősön is egyre inkább eluralkodnak ösztönei, viselkedése egyre állatiasabb, de egyúttal egyre közelebb kerül a mitágókhoz is.

A pszichoanalízis egyébként a szereplők kapcsolataiban is felbukkan; részben az apa figurájával és a fiútestvérrel való versengésben (a nőért), részben az apa alakjának szörnnyé válásának aktusával a tudatalattiban. Azonban ha csak szimplán analtikus regény volna erdei környezetben, attól még nem lenne ennyire jó. Önmaga is mítoszszerűvé válik, akárcsak a hősök – bár ettől egészen a zárlatig védi a nyelv és a narráció – , és nagyon lírai. Szép.