Pár hétig szünetet tartottam a nyári olvasós projektben, illetve nem. Csak a könyvben, amit éppen olvastam. Ez Umberto Eco Baudolinoja volt, ami egyébként nagyon tetszett, de már az első fejezet után tudtam, hogy erről nem fogok írni. Egyrészt Eco semelyik könyvéről nem érdemes írni, mert minden benne és a helyén van, másrészt először éreztem úgy, hogy nem vagyok elég okos egy könyvhöz. Ezt mondjuk A rózsa nevénél is érezhettem volna, de valamiért csak most. Pontosítok: azt hiszem, elég okos vagyok, de ehhez nem vagyok eléggé művelt. Az átlagnál jobbnak mondható kezdőpakkal is csak kapargattam a szöveget, meg jöttek mindenféle homályos benyomások az irodalmi fikció meg a valóság viszonyáról, a hazugság kultúrtörténetéről meg filozófiai értelmezéséről, de aztán ennyiben maradtam magammal, és megállapítottam, hogy bezzeg 10 éve, és hogy sic transit gloria mundi meg hasonlók.
Aztán pont a norvégiai utunk előtt befejeztem a Baudolinót, és kellett valami könnyebb(nek vélt) olvasmány az útra, és már egy ideje ott volt a várólistámon a The City of Woven Streets olvasása után, hiába az ocsmány borító, amit le sem vettem volna magamtól a könyvesboltban a polcról. Nos, a fordítással és a szöveggondozással meglepő módon semmi bajom nem volt, hiába Galaktika. (Igazad volt, Gabi!)
Rövidke könyv, csak a repülőúton a felén túl is voltam. A könyv egy posztapokaliptikus, kérdőjelesen young adult regény egy női narrátorral, akinek egy különös, már globalizálódott, jövőbeli kultúrában kell döntést hoznia tradíció és humanizmus közt, illetve felvillan annak a lehetősége is, hogy a globális felmelegedés egyik következményeként bekövetkezett természeti katasztrófa múltba vesző, szándékosan eltemetett okait is feltárja. Nagyon érdekes mind a világ, mind a háttérben sejthető eseménysor, a regény azonban nem ezekre, hanem a szemlélődő, filozofikus hajlamú főhősnő lelki folyamataira és szerepváltozásaira a saját, kisebb közösségében.
Egy nagyon rossz nyelvi humorbonbonnal élve a sztori eléggé antiklimatikus; hősnőnk ugyanúgy hullik bele a semmibe, mint a másik Itäranta-könyv hősnője, az izgalmas világépítés elmarad, a nagy rejtély nem oldódik meg, az E/1-es narrátorunk társadalmának fellázad majd áldozatává válik, s elmúlása bár költői, megfejtést vagy megoldási lehetőséget ígér, de összességében nyom nélküli. Ha rosszmájúan közelítem meg a kérdést, akkor azt mondhatnám, a szerzőnő egyszerűen nem tudott vagy nem akart több energiát fektetni a háttérmunkába, egy bőségesebb és összetettebb sztori megírásába.
És ez egyébként nem feltétlenül baj, mert nem biztos, hogy a kiaknázott lehetőségek könyve is ennyire érzékeny vagy lírai lenne. Lehet, hogy ez egy valamit-valamiért helyzet. Lehet, hogy ez “csak” egy coming-of-age sztori nagyon szépen megírva különös körülmények közt; élményszerű, de szerintem nem túl emlékezetes.
Kevés szóval 