Címkék
A Fejtől s lábtól után a szerzőnő beírta magát a fejemben lévő képzeletbeli noteszbe, hogy jó lesz figyelni, mit csinál legközelebb. Az Omerta nem az a tipikus nyári olvasmány, amit a hintaágyban, madárcsicsergésben tudtam volna elképzelni, szombat reggeltől hétfő estig azonban nem eresztett, hogy nyári fröccs, hol pogácsa, hol napsütés, hol lámpafény mellett.
A kötet négy narrátor hol múlt, hol jelen idejű elbeszélését tartalmazza magánéletükről és az ötvenes évek Kolozsvárjáról. Bevallom, de keveset tudtam arról, határainkon túl hogyan zajlott ez az időszak, mi ért el oda ’56-ból, és az újszerűség erejével hatott a hóstátiak, a székiek világa, és persze egy teljesen idegen szakmának, a virágnemesítésnek a részletei is. Szó esik a Magyar Autonóm Tartomány kialakulásáról, az államosításról és beszolgálatatásról, megtorlásról és valamennyire a koncepciós perekről, de leginkább arról a társadalmi-életmódbeli változásról, amely folyamán a szereplőknek el kell szakadniuk mindentől, ami ismerős vagy biztonságos volt.
Az első könyv, a Kali nevű széki asszony története, aki fellázadt, és megszökött részeges, bántalmazó férjétől. A döntéseibe és a hagyományokba való erős kapaszkodás, majd ezek fokozatos elengedése jellemzi ezt a szellemes, ízes, autentikusnak tűnő narrációt. Az ő hallgatása abban áll, hogy érzéseit egyrészt még maga előtt is letagadja, és valamint ezeket nem kommunikálja társával, Vilmossal, aki a második könyv központi alakja.
Vele nehezen barátkoztam meg. A kommunista pártéletbe akarva-akaratlan integrálódó megszállottan dolgozó karaktert, aki a nőket tekintve (is) több vasat tart a tűzben, de e téren a kényelem és sodródás jellemzi, nehéz megszeretni. Az ő hallgatása lavírozás az örvényes politikai és magánélet vizein.
A harmadik narrátor Anna, aki a néma állatokkal és holtakkal beszélget, mikor hallgat. Küzdelme egy tragikus családi háttérrel zajlik, s bár igazi túlélő, végül alulmarad.
A negyedik pedig Anna apáca testvére, Róza, akit államellenes izgatásért évekre kényszermunkára ítélnek, és testben-lélekben megrokkanva tér vissza a hatvanas években az események színterére. A vele is aláíratott hallgatási nyilatkozatot nevezik omertának. Az ő hallgatása a szavak böjtje és ez a nyilatkozata, mégis megszegi azt.
A pátosz nélküli, teljesen élőbeszédszerű elbeszélések egyik közös pontja a hallgatás mellett a romlás és veszteség. Annak az életnek – életmódnak, értékvilágnak – a devalválódása, amely még Trianon után is, még a háború alatt is egyben tartotta a szereplőket. Az elbeszélői hangokat épp ezért hol a kétségbeesés, hol a beletörődés, hol a gyakorlatiasság hatja át, mert élni kell. Mindez (az előző regényhez hasonlóan) egy autentikusnak ható, az indulatokat, durvaságokat elhallgató nyelvi regiszterben, ahol az is jelzésértékű, ha a szereplőnk csúnyán szól. Nem nagyon találtam hibát ebben a regényben. Olvassátok.