Szvoren Edina első kötetéről anno lecsúsztam, pedig olvastam lelkendező kritikákat róla. Az ország legjobb hóhérát a moly.hu Merítés-díja okán olvastam, bevallom, magamtól nem biztos, hogy kinyitottam volna, pedig sokan dicsérték.
Kitérő: tegnap, késő este a játék után (életemben először D&D!) még olvastam egy kicsit az ágyban, aztán persze beszélgetés lett belőle arról, hogy valamiért nem szívesen nyúlok novelláskötetekhez. Szerintem sokkal nehezebb jó novelláskötetet írni, mint átlagos regényt. A gyengébb részek, aránytalanságok jobban kiütköznek, a regény terjedelmessége ezt valahogy elfedi és kompenzálja. Ezért kevés az olyan novelláskötet, ami kiemelkedő, vagy szubjektíve: amire jóval később is emlékszem. A legtöbbjük nem marad emlékezetes, az egyes írások közül pedig még kevesebb.
Azt írta valaki, hogy Szvoren Edina a legjobb élő novellistánk. Szerintem az Darvasi, még a gyengébb darabokkal együtt is, de. Az ország legjobb hóhéra pont az a fajta próza, amely ügyesen lovagolja meg a kortársmagyar trendeket, de nem (annyira) a szocio oldaláról, hanem inkább az abszurd/groteszk és a pszichés oldalról közelítve. Bevallom, belenéztem én már a sokak által kedvelt Tóth Krisztina egy-két kötetébe, de új pattantam le róluk, mint az izomból megküldött kosárlabda a látszótéri palánkról. A Pillanatragasztót csakis azért nem vágtam ki a busz ablakán, mert e-könyv volt, és a Kindle is ment volna vele. Mán-Várhegyi Réka Boldogtalanság az Auróra-telepen-je egészen tetszett, de a kövér ikerlányos sztorin kívül egy darabjára sem emlékszem.
Na de, véget vetve a rizsának: minden nyomasztása és lehangolása ellenére jól csúszott ez a kötet, és tényleg nincsenek benne felesleges vagy rossz írások. Felfogtam én már rég az értelmét ennek az abszurd trendnek; valamit csak így lehet elmesélni anélkül, hogy fel akarnád vágni az ereidet. Szvoren Edina elbeszélésmódja és szokatlan settingjei annyira elidegenítőek és távoliak, hogy talán épp ez akadályozza helyenként a lelki nyomor megélését. Emiatt persze jobban csúszik, de számomra elmarad az igazi szembesülés a történetek életszerű és tényleg valós problematikájával. Ez a mértékű absztrakció ilyen módon szerintem az ún. mondanivaló rovására megy (ígérem, ezért a mondatért hamut szórok a fejemre), de nyelvi, művészi értelemben kivételes és kiemelkedő.