Rég szenvedtem ennyit egy könyvvel, hogy csakazértis végigolvassam. Megjegyezném, hogy az angol szöveg sokkal több nehézséget okozott, mint háromszor 800 oldalnyi Simmons, de azért legyűrtem.
+
A Kultúra eddigiekben megismert manipulatív oldalát tovább árnyalta a könyv. Szó sincs ideológiáról, nagy célokról, itt csak az emberek felhasználásáról lehet beszélni. De ha már erről van szó, a Kultúra megszűnik etikusnak lenni. A helyi konfliktusok/háborúk kiaknázásán túl a testi-lelki rokkantak „újrahasznosítása” végtelenül ellenszenves, mint ahogyan a kezdetben szimpatikus női szereplő is azzá válik végül.
?
A „nagy csattanót” nagyjából ott kezdtem el sejteni, ahol Zakalwe gyerekkoráról volt szó, és lám, tényleg bejött. A római számmal számozott fordított sorrendú visszaemlékezéses fejezetei technikailag nem voltak rosszak, de az én ízlésemnek kissé sok volt a kábult/tudathasadásos látomásozás – engem ez sosem tudott lekötni.
–
A legnagyobb bajom az volt a könyvvel, hogy nem tudott érdekelni. Az egész cselekmény mintha egy nagy-nagy kitérő lett volna a finálé előtt és a visszaemlékezések után, sok felesleges részlet, hogy ezt a fogyaszthatóra ízesített fegyver-metaforát le lehessen nyomni az olvasó torkán. De lehet, hogy ez egy tökjó és izgalmas könyv, és csak én nem voltam kellően fogékony.