Címkék
Kit anya szült, az mind csalódik végül,
vagy így, vagy úgy, hogy maga próbál csalni.
Ha kűzd, hát abba, ha pedig kibékül,
ebbe fog belehalni.
Ez a könyv kicsit olyan, mint azok az emberek, akik intelligensnek szeretnének tűnni; érvelnek, reflektálnak, megválogatják szavaikat, és sokan meg bedőlnek nekik. Nem minden ok nélkül. De abban a pillanatban, ahogy valami vagy valaki megsérti érzelmeiket, lavina indul, hisztisek lesznek, és kiderül, hogy a jól előadott póz mögött csak egy sértett, siránkozó és hiú személy van.
Szóval ez a könyv is egy látszatot hord, őrizget, generál. Azt, hogy ebben a rongyosra reflektált szövegben, amelyben az elbeszélő az “azóta megváltoztam, és megváltozott minden” nagyon hétköznapi tapasztalatát megunva félretolja, és időnként kijelenti, majd visszavonja a főhőssel való azonosságát. Sajnos egy pont után meguntam.
Ahogy meguntam azt is, hogy ezekkel az eltávolító és kissé elidegenítő gesztusokkal egyszer kijelenti, majd megtagadja azt a személyességet a szövegben, ami ordít minden egyes betűjéből. A hideg és drámai fénnyel bevont, bevallottan is személyes élettörténet egy olyan karakteré, aki számomra a látszólag ötvenhatszor átrágott és értelmezett önmagán és történetén túl az önsajnálat és a hatásvadászat langymeleg pocsolyájában dagonyázó reflektálatlan másfél mázsa – lenne, ha boldog lenne. Egyszerűen haragudtam erre a pózra. Ahogy Kuszma írta, a szerkesztett őszinteségre.
Egyébként valójában mindegy, elbeszélőnk hazudik-e vagy sem, és pózol-e, miközben tartalmas vagy tartalmatlan önmagát a nőkhöz való viszonya, nem pedig önismerete határozta meg az évek során, legalábbis a szöveg szerint. A tartalmas vagy tartalmatlan arra vonatkozik, hogy ez a nős történetekből épített személyiség üresnek lászik a lányok híján. Hogy lehet, gondolkodni, ha szép lányok jönnek? – mi marad, ha mind lekésték a buszt, kérdezek vissza.
Nem szerettem olvasni ezt a könyvet. A haragon túl azért, mert tudtam, hogy nincs révbeérés, csak jön egy újabb borzalmas érzelmi-erkölcsi bukás. Mintha mindez a fájdalomban való verbális tocsogás csak azt a célt szolgálná, hogy lássuk, milyen fasza gyerek ez a Daru, hogy átlátja már, mit hibázott el az életében! Nem, én nem vagyok ilyen buta olvasó, felfogtam, miről szólt a könyv. Nekem csak az attitűd, az borzasztó ellenszenves.
Hogy a témától kicsit eltérjek, nekem is vannak hasonló történeteim, de nem szoktam őket elmesélni, vagy csak keveset közülük. Nem értem, talán ezért, Daru céljait a mindenek elbeszélésével. A záró fejezet aktuális jelenéből amolyan let it go lenne az egész? Vajon elfeledkezik-e arról, hogy egy ilyen férfi számára a Julik sem hoznak megváltást? És hogy csak a múltat reflektálja és emészti szájüregig szökő gyomorsavával, de a jelenében nem látja meg a szükségszerű csalódást?