Fontos – Sofi Oksanen: Baby Jane

Címkék

Baby Jane, Scolar, Sofi Oksanen, szépirodalom

A harmadik Oksanen-regényem volt. Mikor megírtam az embernek emailben, mennyire tetszik, azt írta, csodákozott is volna, ha nem tetszik egy Oksanen-regény. Pedig teljesen más volt, mint a Mikor eltűntek a galambok vagy a Tisztogatás. Mind témájában, mind stílusában. Abban viszont nem, hogy fontos és kemény témával foglalkozik, de, mint ahogy a másik két regény esetében, ez sem öncélúan.

A regény témája kettős. Egyszer portré egy szorongó, pánikbeteg emberről úgy, ahogyan környezete láthatja, másfelől pedig szerelmi történet, az egyik legkevésbé giccsesen rajzolt boldogságképpel, amelyet valaha olvastam. A narrátor visszaemlékező pozícióból beszél kissé idealizáltan Kormi alakjáról, és kissé ironikus, de sorra kudarcba fulladó értelmezési kísérleteivel sem kerül közelebb Kormi megértéséhez. Mindez azt a benyomást kelti, hogy a beteg emberen nem lehet segíteni. Keltené, ha nem lenne egyúttal a narrátor is depressziós. Mint nagyjából mindenki más is a regény világában. Az egyetlen zavaró dolog számomra a történet lezárása volt. Mintha az írónő még egyet akart volna rúgni a nyomorult szereplőin.

A leszbikus kapcsolat ilyen jellegű és mélységű ábrázolása nekem teljesen új élmény volt, és leginkább nem a szubkultúrába való betekintés miatt, hanem kendőzetlensége és érzelmessége miatt. Az eddig olvasott két regény szövege annyira feszes és szikár volt, hogy felüdülés volt ez a lírai hang az ezek szerint sokoldalú szerzőnőtől. Némi rosszmájú megjegyzés: a sortörésekkel töredékessé, szakadozottá tett szövegforma még mindig csak a 16 éves íróknak/költőknek áll jól, és talán lehetett volna kicsit kevesebb a hangulatilag aktuális angol nyelvű dalszöveg, a magyar fordításuk meg pláne fölösleges volt.

Amiért fontos könyvnek tartom, az a második bekezdésben említett tematika. A depresszió és a pánikbetegség pont azok a dolgok, amelyekről hallunk, de érteni nem értjük. A regény hangneme nem ítélkező, hanem felhívja a figyelmet arra, mennyire nehéz észrevenni a környezetünkben az ilyesmit, vagy akár segíteni rajta.

Reklámok

Az emberfaj sárkányfog-vetemény – Sofi Oksanen: Mikor eltűntek a galambok

Címkék

Mikor eltűntek a galambok, Scolar, Sofi Oksanen, szépirodalom

Nincsen remény, nincsen remény. Sofi Oksanen nem teszi könnyűvé az olvasónak a befogadósdit. A Tisztogatás durva könyv volt. A Sztálin teheneit még nem olvastam, de egyszer egészen biztosan sorra kerül. A Mikor eltűntek a galambok az utóbbi időszak legsúlyosabb olvasmánya, amely, mint az előbb emlegetett kettő, Észtország és népének sajátos sorsát taglalja a második világháború alatt és után. Mi itt keleten bármennyire is képben vagyunk azzal, amiről ezek a könyvek szólnak, Észtország túl messzire van. Persze a történet játszódhatna akár Magyarországon is, csak egy biztonságos Skandináv közelség nélkül.

A negyvenes és hatvanas években játszódó, három nézőpontkarakterrel operáló regény a nácizmus és kommunizmus ringjében lehetséges életutakat mutat be három olyan ember segítségével, akiknek sorsa egy pontról indult, de a végtelenbe ágaznak széjjel. Egyikük E/1-ben, napló- és vallomásszerűen van jelen a szövegben, a két másikat pedig egy omnipotens narrátor vezeti végig a regényen. A két férfi, Roland és Edgar, illetve Juudit konfliktusainak gyökere nem kizárólag ideológiai. Roland könnyen szerethető; hazafias, érzékeny, igazi romantikus hős, akiről már az elején sejtjük, hogy túlélő mivolta ellenére végeredményében bukásra van ítélve, mert ez nem az a világ, és nem az a történelmi kor, ahol a jó győz, a férfi és a nő pedig boldogan élnek, míg meg nem halnak. Roland ugyanakkor bosszúálló, aki a sok elbizonytalanító tényező ellenére jól gondolkodik; mi viszont csak az utolsó oldalakon kapunk teljes képet és magyarázatot.

Juudit ellentmondásos női szereplő, akit a szeretetvágya mozgat, de a hatvanas évekbeli szálban már nem lesz nézőpontkarakter, kiüresedik, már néven sem említik. Ez utóbbi szálat egyértelműen Edgar uralja, aki többször is nevet változtat, minden új ideológiával nevet cserél. Hátborzongató figura, az egyetlen, aki teljes egészében értelme mozgat, ám morális értelemben kissé hajlékony.

A regény nyelve szuggesztív, mondatai szinte kopognak a papíron. Szokatlan képekben és csak ritkán, néhol feltörő líraisággal meséli el a szárazsága ellenére is feszült történetet. Míg a Tisztogatás hagyott némi reményt és adott legalább az egyik szálon megnyugtató lezárást, ez a könyv az utolsó mondataival is a poszt címében is leírt Vörösmarty-sort idézi. Szorongató szöveg, mely nem enged fellélegezni a végén sem; a galambok ugyanis eltűntek. Pont.

Egy családregény – Sofi Oksanen: Tisztogatás

Címkék

Scolar, Sofi Oksanen, szépirodalom, Tisztogatás

Iszonyatosan erős regény Sofi Oksanen Tisztogatása. Rosszabb karácsony környéki olvasmányt talán nem is választhattam volna, de az olvasást ez semmilyen szinten nem befolyásolta. Nem túl friss könyv, és annyira jellemző, hogy Oksanen könyveit annyira rondára csinálta a Scolar (bocsi), hogy bele sem volt kedvem lapozni (azért az idei Könyvhéten megtettem). Az északi trip folytatásaként tehát kortárs nemsvéd nemnorvégként rá esett a választásom. Ígéren, innentől érdemi információk is lesznek a posztban.

Az öt részre bontott regényszöveg fejezetei év és helyszín megjelölésével mesélik el egy család történetét. Három, illetve négy nézőpontkarakter van, a negyedik kiléte ismeretlen. Az 1990-es években játszódó jelen idejű szálon a meggyötört Zara és az idős Aliide találkozását és egymáshoz való közeledéséről olvashatunk. Az ennél sokkal terjedelmesebb és időben évtizedeket átölelő másikban Aliide múltját ismerhetjük meg, mely pont ugyanannyira terhelt bűntudattal, erőszakkal és szégyennel, mint Zaráé. A harmadik személy naplóbejegyzései eleinte látszólag semmilyen szinten nem kapcsolódnak a cselekményhez, aztán később kiderül, hogy nagyon is.

Zara és Aliide két különböző korszak szülötte. Kettejük között ott áll a szovjet éra. Mindketten áldozatok, ám Aliide súlyos bűnöket követett el a múltban, amiért, mint az irodalom számos nőalakjának, bűnhődnie kell, míg Zara teljes mértékben áldozat; a férfiaké és az emberkereskedelemé. Aliidéről nekem a Kő hull apadó kútba Szendy Ilkája jutott leginkább eszembe. Mint a Kő hull…, ez a regény is erősen lélektani jellegű, de a hangsúly sokkal inkább az erőszak tárgyaként való nő-léten van.

A fülszöveg a szovjet megszállás traumáját emeli ki másik fő témaként. Egy nyugat-európainál ez az olvasat talán súlyosabb hatást vált ki, mint nálunk. Ez van, ez volt nálunk is. Egy ponton eszembe jutott Herta Müller A róka volt a vadásza és a Szívjószág is, de a két szerzőnő elbeszélői stílusa azért erősen eltérő, Müller prózája sokkal képiesebb, jóval több szimbólummal dolgozik, minimalistának mondható Oksanenéhez képest. Az általam eddig olvasott ilyen témájú regényekben kisebb volt a hangsúly a fizikai erőszakon. Ennek a regénynek a legborzalmasabb jelenete is egy vallatást beszél el. A nemi erőszak a hatalom demonstrációjaként egy másik korban, a kapitalizmus korában is megjelenik a regény szövegében, de a lényeg változatlan.

Ami igazán maradandó nyomot hagy, azok az omnipotens narrátor éles, pontos, sokszor az undorító határait meghaladó leírásai. A szereplők krízishelyzetben tanúsított reakcióit a fizikai szintjén ragadja meg, és a hideg iszonyatot a könyv letétele után is érezni. A szereplők bizonytalan valóságérzékelését kisebb belső monológokkal adja vissza a drámában amúgy is igen erős szerzőnő. Az Aliide-Zara kettős találkozása feszültségekkel teli monodráma. Maga az író is beszámol arról a könyv utószavában, hogy eredetileg színpadra szánta történetét. Ez a regény elején még nagyon érződik (de nem ront a próza értékén), aztán az idők-helyszínek-elbeszélők váltakozásával sokkal regényszerűbb lesz a szöveg.

A sztoriban sokkal hangsúlyosabb Aliide múltja, mint Zaráé, és ennek talán nem csak az az oka, hogy Zara kevesebb ideje tapossa ezt a földi siralomvölgyet. A regényt záró ötödik rész szövegei amolyan csattanóként írják felül a valóságként elkönyvelt eseményeket. Bár nem mondom, hogy nem gyanakodtam. Ez az utolsó rész ugyanakkor arra is jó, ha a feloldásként megélt történetzárást érzelmileg eltávolítsa az olvasótól. Véletlenül se érezzük azt, hogy minden rendbe jöhet.