Címkék
A harmadik Oksanen-regényem volt. Mikor megírtam az embernek emailben, mennyire tetszik, azt írta, csodákozott is volna, ha nem tetszik egy Oksanen-regény. Pedig teljesen más volt, mint a Mikor eltűntek a galambok vagy a Tisztogatás. Mind témájában, mind stílusában. Abban viszont nem, hogy fontos és kemény témával foglalkozik, de, mint ahogy a másik két regény esetében, ez sem öncélúan.
A regény témája kettős. Egyszer portré egy szorongó, pánikbeteg emberről úgy, ahogyan környezete láthatja, másfelől pedig szerelmi történet, az egyik legkevésbé giccsesen rajzolt boldogságképpel, amelyet valaha olvastam. A narrátor visszaemlékező pozícióból beszél kissé idealizáltan Kormi alakjáról, és kissé ironikus, de sorra kudarcba fulladó értelmezési kísérleteivel sem kerül közelebb Kormi megértéséhez. Mindez azt a benyomást kelti, hogy a beteg emberen nem lehet segíteni. Keltené, ha nem lenne egyúttal a narrátor is depressziós. Mint nagyjából mindenki más is a regény világában. Az egyetlen zavaró dolog számomra a történet lezárása volt. Mintha az írónő még egyet akart volna rúgni a nyomorult szereplőin.
A leszbikus kapcsolat ilyen jellegű és mélységű ábrázolása nekem teljesen új élmény volt, és leginkább nem a szubkultúrába való betekintés miatt, hanem kendőzetlensége és érzelmessége miatt. Az eddig olvasott két regény szövege annyira feszes és szikár volt, hogy felüdülés volt ez a lírai hang az ezek szerint sokoldalú szerzőnőtől. Némi rosszmájú megjegyzés: a sortörésekkel töredékessé, szakadozottá tett szövegforma még mindig csak a 16 éves íróknak/költőknek áll jól, és talán lehetett volna kicsit kevesebb a hangulatilag aktuális angol nyelvű dalszöveg, a magyar fordításuk meg pláne fölösleges volt.
Amiért fontos könyvnek tartom, az a második bekezdésben említett tematika. A depresszió és a pánikbetegség pont azok a dolgok, amelyekről hallunk, de érteni nem értjük. A regény hangneme nem ítélkező, hanem felhívja a figyelmet arra, mennyire nehéz észrevenni a környezetünkben az ilyesmit, vagy akár segíteni rajta.