A kiaknázatlan lehetőségek könyve – Emmi Itäranta: A teamesternő könyve

Címkék

A teamesternő könyve, Emmi Itäranta, fantasy, Metropolis Media

Pár hétig szünetet tartottam a nyári olvasós projektben, illetve nem. Csak a könyvben, amit éppen olvastam. Ez Umberto Eco Baudolinoja volt, ami egyébként nagyon tetszett, de már az első fejezet után tudtam, hogy erről nem fogok írni. Egyrészt Eco semelyik könyvéről nem érdemes írni, mert minden benne és a helyén van, másrészt először éreztem úgy, hogy nem vagyok elég okos egy könyvhöz. Ezt mondjuk A rózsa nevénél is érezhettem volna, de valamiért csak most. Pontosítok: azt hiszem, elég okos vagyok, de ehhez nem vagyok eléggé művelt. Az átlagnál jobbnak mondható kezdőpakkal is csak kapargattam a szöveget, meg jöttek mindenféle homályos benyomások az irodalmi fikció meg a valóság viszonyáról, a hazugság kultúrtörténetéről meg filozófiai értelmezéséről, de aztán ennyiben maradtam magammal, és megállapítottam, hogy bezzeg 10 éve, és hogy sic transit gloria mundi meg hasonlók.

Aztán pont a norvégiai utunk előtt befejeztem a Baudolinót, és kellett valami könnyebb(nek vélt) olvasmány az útra, és már egy ideje ott volt a várólistámon a The City of Woven Streets olvasása után, hiába az ocsmány borító, amit le sem vettem volna magamtól a könyvesboltban a polcról. Nos, a fordítással és a szöveggondozással meglepő módon semmi bajom nem volt, hiába Galaktika. (Igazad volt, Gabi!)

Rövidke könyv, csak a repülőúton a felén túl is voltam. A könyv egy posztapokaliptikus, kérdőjelesen young adult regény egy női narrátorral, akinek egy különös, már globalizálódott, jövőbeli kultúrában kell döntést hoznia tradíció és humanizmus közt, illetve felvillan annak a lehetősége is, hogy a globális felmelegedés egyik következményeként bekövetkezett természeti katasztrófa múltba vesző, szándékosan eltemetett okait is feltárja. Nagyon érdekes mind a világ, mind a háttérben sejthető eseménysor, a regény azonban nem ezekre, hanem a szemlélődő, filozofikus hajlamú főhősnő lelki folyamataira és szerepváltozásaira a saját, kisebb közösségében.

Egy nagyon rossz nyelvi humorbonbonnal élve a sztori eléggé antiklimatikus; hősnőnk ugyanúgy hullik bele a semmibe, mint a másik Itäranta-könyv hősnője, az izgalmas világépítés elmarad, a nagy rejtély nem oldódik meg, az E/1-es narrátorunk társadalmának fellázad majd áldozatává válik, s elmúlása bár költői, megfejtést vagy megoldási lehetőséget ígér, de összességében nyom nélküli. Ha rosszmájúan közelítem meg a kérdést, akkor azt mondhatnám, a szerzőnő egyszerűen nem tudott vagy nem akart több energiát fektetni a háttérmunkába, egy bőségesebb és összetettebb sztori megírásába.

És ez egyébként nem feltétlenül baj, mert nem biztos, hogy a kiaknázott lehetőségek könyve is ennyire érzékeny vagy lírai lenne. Lehet, hogy ez egy valamit-valamiért helyzet. Lehet, hogy ez “csak” egy coming-of-age sztori nagyon szépen megírva különös körülmények közt; élményszerű, de szerintem nem túl emlékezetes.

Fecsegős – Ignacy Karpowicz: Szálkák

Címkék

Ignacy Karpowicz, Szálkák, szépirodalom, Typotex

Szerencsére van egy Karpowicz nevű kortárs lengyel szerző, és van nekünk egy Typotex nevű kiadónk, nekik meg egy Körner Gábor nevű, igen tehetséges fordítójuk. Rettentő hálás vagyok azért, hogy ilyen könyveket adnak ki (a Typotex), mert amúgy soha nem találkoznék pl. Karpowicz szövegeivel. Mindkét magyarul korábban megjelent kötetéről írtam már, az Égiek és földiekről itt, a Csodáról pedig itt.

A Szálkák voltaképpen nem szól másról, mint hogy néhány, homo- és heteroszexuális lengyel értelmiségi sorsa és érzelmei összekeverednek egymás és a szüleik irányában, és akik jellegzetesen lengyel, egyszerre nagyon katolikus és konzervatív beágyazottságuk kereteit feszegetve furcsa élethelyzeketben furcsa párbeszédeket és gondolatmeneteket bonyolítanak le. Nem hangzik valami izgalmasan, ugye? Olvastatja magát.

A fülszöveg alapján a szerelembe esés a központi téma, mégis úgy érzem, a szöveg sokkal inkább szól a jellemrajz lehetőségeiről, de ez nem feltétlenül baj. Cinikusan bár, de korántsem keserű szájízzel azért meg kell jegyezzem, hogy ez a modern, liberális és értelmiségi regény csak a saját közegében mozog mind nyelvi értelemben, mind a szereplőválasztást és -formálást illetően, ami okos, nyelvi és intellektuális játékban és intertextualitásban gazdag szöveget és stílust, ugyanakkor érzelmi mélységet is eredményez, de érzésem szerint nemigen tart sehova, nem hagy mély nyomot.

Szellemi játék volt ez az olvasás, elképzeltem, milyen lehet ez a közeg, amelyben bizonyára maga a szerző is él, de nem találtam konklúziót. Ennek ellenére bárkinek bátran ajánlanám, mert jó könyv ez.

A többi néma – Tompa Andrea: Omerta

Címkék

Jelenkor, Omerta, szépirodalom, Tompa Andrea

A Fejtől s lábtól után a szerzőnő beírta magát a fejemben lévő képzeletbeli noteszbe, hogy jó lesz figyelni, mit csinál legközelebb. Az Omerta nem az a tipikus nyári olvasmány, amit a hintaágyban, madárcsicsergésben tudtam volna elképzelni, szombat reggeltől hétfő estig azonban nem eresztett, hogy nyári fröccs, hol pogácsa, hol napsütés, hol lámpafény mellett.

A kötet négy narrátor hol múlt, hol jelen idejű elbeszélését tartalmazza magánéletükről és az ötvenes évek Kolozsvárjáról. Bevallom, de keveset tudtam arról, határainkon túl hogyan zajlott ez az időszak, mi ért el oda ’56-ból, és az újszerűség erejével hatott a hóstátiak, a székiek világa, és persze egy teljesen idegen szakmának, a virágnemesítésnek a részletei is. Szó esik a Magyar Autonóm Tartomány kialakulásáról, az államosításról és beszolgálatatásról, megtorlásról és valamennyire a koncepciós perekről, de leginkább arról a társadalmi-életmódbeli változásról, amely folyamán a szereplőknek el kell szakadniuk mindentől, ami ismerős vagy biztonságos volt.

Az első könyv, a Kali nevű széki asszony története, aki fellázadt, és megszökött részeges, bántalmazó férjétől. A döntéseibe és a hagyományokba való erős kapaszkodás, majd ezek fokozatos elengedése jellemzi ezt a szellemes, ízes, autentikusnak tűnő narrációt. Az ő hallgatása abban áll, hogy érzéseit egyrészt még maga előtt is letagadja, és valamint ezeket nem kommunikálja társával, Vilmossal, aki a második könyv központi alakja.
Vele nehezen barátkoztam meg. A kommunista pártéletbe akarva-akaratlan integrálódó megszállottan dolgozó karaktert, aki a nőket tekintve (is) több vasat tart a tűzben, de e téren a kényelem és sodródás jellemzi, nehéz megszeretni. Az ő hallgatása lavírozás az örvényes politikai és magánélet vizein.

A harmadik narrátor Anna, aki a néma állatokkal és holtakkal beszélget, mikor hallgat. Küzdelme egy tragikus családi háttérrel zajlik, s bár igazi túlélő, végül alulmarad.
A negyedik pedig Anna apáca testvére, Róza, akit államellenes izgatásért évekre kényszermunkára ítélnek, és testben-lélekben megrokkanva tér vissza a hatvanas években az események színterére. A vele is aláíratott hallgatási nyilatkozatot nevezik omertának. Az ő hallgatása a szavak böjtje és ez a nyilatkozata, mégis megszegi azt.

A pátosz nélküli, teljesen élőbeszédszerű elbeszélések egyik közös pontja a hallgatás mellett a romlás és veszteség. Annak az életnek – életmódnak, értékvilágnak – a devalválódása, amely még Trianon után is, még a háború alatt is egyben tartotta a szereplőket. Az elbeszélői hangokat épp ezért hol a kétségbeesés, hol a beletörődés, hol a gyakorlatiasság hatja át, mert élni kell. Mindez (az előző regényhez hasonlóan) egy autentikusnak ható, az indulatokat, durvaságokat elhallgató nyelvi regiszterben, ahol az is jelzésértékű, ha a szereplőnk csúnyán szól. Nem nagyon találtam hibát ebben a regényben. Olvassátok.

A képlékenyek – Rakovszky Zsuzsa: Célia

Címkék

Célia, Magvető, Rakovszky Zsuzsa, szépirodalom

Vártam ezt a könyvet. Jó esetben vannak az embernek kedvenc kortárs magyar írói, és nálam Rakovszky Zsuzsa ilyen. Az elmúlt hónapokban egyébként alig olvastam. Erre megvannak a sajátos kifogásaim, de az igazság az, hogy nem volt kedvem, pont kitöltött mindent a munka-edzés-alvás hármassága. Sajnos az első mostanában a másik rovására megy. Jött és ment a Könyvfesztivál, ahol azért vettem is dolgokat (Rabelais Pantagrueljének Harmadkönyve még mindig a várólistán), de csak megszokásból. Az olvasási kedvemet egészen konkrétan az új Linn Ullmann és az új Szív Ernő/Darvasi-kötet hozta vissza. Jelenleg a létezés állapotában van, mármint az olvasási kedvem.

A lehetőségeimhez képest igen gyorsan csúszott a Célia. Rakovszky Zsuzsa prózája, ha nem archaizál, nagyon gördülékeny, ezúttal egyetlen belső monológ, melyben egyszerre valósul meg egy visszaemlékező elbeszélés és a főszereplő cinikus világreflexiója. Elvileg családregényt olvasunk, de egy idő után sokkal inkább tűnt ürügynek, valami laza összekapcsoló erőnek három olyan szereplő között, akiket az egyéniségük és világlátásuk elmosódottsága, bizonytalansága – a címben úgy írtam, képlényekségük – határoz meg. Jobb sorsa érdemes típuskarakterek egy lehangoló, a kétezres évek közhelyszótáraiból építkező világban; valóságshow-k, plázák foodcourtjai, az ezoterikus-szektás üzletág épülése, a középszintű vállalkozóréteg lelki-szellemi tunyasága.

A regény szerethetetlen fő- és mellékszereplőinek üres léte ezekben az üres terekben egyszerre kelt undort és egyszerre gerjeszti a belül lakó idealistát. Nem, ez nem a te valóságod. Nem, ez azoké. Nem mondom egyébként, hogy helyenként nem erőltetett és túlzó mind a szereplők, mind a teremtett világ zsúfolt, autóillatosító-szagú, csömört és ellenkezést kiváltó jellege. Vagy hogy nem találom végtelenül lehangolónak, hogy ez a férfiatlan (hány ilyet ismertem!) fél-Mersault főszereplő minden lehetséges kapcsolódási pontját elunatkozza-elközömbösködi a többi emberhez. Volt egy kis mazochizmus ebben az olvasásban, azt elismerem. Faltam az oldalakat, mert még úgy is intelligensek voltak, hogy maguk a szereplők nem.

A család lenne a történet nagy, központi, megtartó eleme, de pont a családszerűség, a kötődés hiánya az, ami mindent átsző, legyen az az apa-lánya viszony vagy egy párkapcsolat. Jellemző módon az egyik legerősebb érzelem egy teljesen tárgyias és üres szexuális vágy. A család-motívum ügyes végigjátszása is megfigyelhető a történetben; a regény első oldalaim a főhös elveszíti családját (meghal az édesanyja), talál vagy találni vél egy másikat, ahol ő apa és fiú szerepében működhetne (de nem működik), majd a sztoriban visszatér, kifacsart módon, igaz, a történet a kezdetekhez. Mindegyik családforma diszfunkcionális, de egy ilyen társadalomban milyen lenne?

Mások írták, hogy a könyv valódi főszereplője a nem narráló, csak időnként felbukkanó Célia – mert végülis amellett, hogy köré szerveződik a sztori, ő az, aki nem elégszik meg a regény világának látszatvalóságával. Hogy aztán végül ő, az ígéretes, a nagy útkeresésében ugyanolyan rossz utat válasszon, mint a szülei.

Félkész – Szabó T. Anna: Törésteszt

Címkék

Magvető, Szabó T. Anna, szépirodalom, Törésteszt

Igen, ez az összbenyomásom. Van egy ötlet, mondjuk egy élethelyzet vagy egy jól kigondolt kis csattanó, köré pár erős mondat, plusz szöveg, hogy egy novellára emlékeztessen, de oké, nevezzük csak rövidprózának. Már nem vázlatok, de néha az volt az érzésem, hogy ezek nem lettek megírva. Félbemaradt, lezáratlan, kiaknázatlan.

Nem rossz kötet, de az írások 90 százaléka úgy ment el mellettem, mint az Intercity Nyékládházán, miközben a gyorsvonatot várom. Nagy széllel, igen gyorsan. Pedig jók a felvetett témák, akadnak különleges narrátorváltasztások vagy élethelyzetek (ki írna egy műkörmös nézpontjából?), de mintha egy-egy ütős elemnél nem tudna vagy nem akarna többet egy-egy darab. Pedig ez a próza igenis szenvedélyes. De az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy ez a lírai felhang az írások legnagyobb erénye.

A másik gondom, hogy a jó szövegekre jut kettő-három gyenge. A kevesebb itt pont több lenne, mert a resztli a legvégére azt is elfeledteti, hogy volt azért ott egy jó novella. Mint a Steril gyulladás pl.

Amúgy mondtam már, hogy falra mászom az E/2-ben írt szövegektől? És hogy az E/1-hez erőteljesebb elbeszélői szubjektumra van szükség a szavak mögött, mint amilyet az e narrációs eszköz használói legtöbbször oda kitalálnak?

És még működhetnének is, ha nem lennének ennyire szájbarágósak. Én azért szeretem, ha az a szar élet, amit elém pakol a magyar kortárs irodalom nincs annyira elmagyarázva, hogy instant kapjam az arcomba. Hadd küzdjek meg olvasóként azért a szarért, elég okos vagyok hozzá. És talán pont az instantsága miatt nem érint meg, maximum a szele, amikor százötvennel elrobog mellettem.

Kicsit szomorú vagyok emiatt, hiszen a könyvet azért olvastam el, mert a szerzőnő megnyilvánulásai az interneteken végtelenül szimpatikusak. Talán a versekkel kellene próbálkoznom.

És akkor most jöhet az új Rakovszky.

Végre – Szív Ernő: Az irodalom ellenségei

Címkék

Az irodalom ellenségei, Darvasi László, Magvető, szépirodalom

Szív Ernővel ambivalens a viszonyunk. Sem az Összegyűjtött szerelmeim, sem az Ez egy ilyen csúcs nem lett a szívem csücske (jaj). Bevallom, nekem Darvasi. És a tárca is egy olyan műfaj, amivel nagy töménységben nem tudok mit kezdeni másnál sem. Mert újságot a hagyományos formában nem olvasok, kötetben viszont sok. Még ha elméletben pontosan alkalmas lenne arra, hogy a negyedórányi metróúton reggelente a munkahelyem felé.

A kötet első pár darabja majdnem elriasztott, izzadságszagúnak hatottak az írások. (És bár nem ez adja egy könyv értékét, de az ingerküszöbömet jócskán meghaladó mennyiségű elütés volt benne. Szánjatok már időt a korrektúrára, emberek!) Aztán végül főleg a metrón olvastam, a negyedórányi metróúton a munkahelyem felé. A második fejezettől (ciklustól?) egészen lekötött, és csak kevés szöveget dobtam volna ki belőle.

Van pár kimondottan intelligens és jó néhány lírai hangú írás a kötetben, amelyeket bekönyvjelzőztem, hogy később előszedhessem. Tetszik nekem ez a meta, irodalom az irodalomról dolog. Mindig eszembe jut, mikor megkérdezik a kölykök, hogy és ma is vannak írók? Akadnak, és tulajdonképpen olyan szakma ez, amelyben a legalapvetőbb dolgok szerintem nem változnak.

Hogy alapvetően miről szól a kötet? Irodalomról, írókról, olvasókról. Buta és okos könyvekről, kritikusokról, könyvkiadásról. Írói-tárcaírói önreflexiók, az írás maga, meg néhány nemtudom.

A Legionella-füzet (itt egy részlet belőle) kilóg a kötet tematikájából. Egy kórházi tartózkodás benyomásainak rögzítése ez, és ahogy a minap olvastam, Darvasi saját élménye. Mondjuk sejtettem. Igen, illeszkedik irodalmi hagyományba. Nem szerettem. De kötetet azért vedd meg, jó lesz.

Van, akinek jobban áll – Háy János: Az öregtó felé

Az alapvetés, hogy én szeretem Háy könyveit. Még a kevésbé jól sikerülteket is. Leginkább a novelláit és esszéit. És olvasok verset. Nem olyan sokat, ami egy magyartanártól elvárható lenne az iskolai dolgokon felül, de azért igen. Ebben a kötetben versek vannak. Azt hiszem.

Ne menjünk bele a verssel mint szövegformával kapcsolatos elvárásaimba, meg abba, melyik az a pont, ahonnan egymás alá tördelt mondatokból vers lesz. Na meg hogy lírai mű, az a másik. Elég jól ismerve a kötet életérzéséhez, ember- és magyarképéhez tematikusan kapcsolódó Háy-szövegeket, végül arra jutottam, hogy ha vennék egy novellát, vagy mondjuk egy részletet A mélygarázsból, kiválasztanám azokat a mondatokat, amelyek a maguk nyers formájában és valójában amúgy is képesek fejbecsapni, még kontextus nélkül is, akkor hasonló eredményre jutnék.

Olvastam egy remek interjút a Literán Háy Jánossal a kötet kapcsán, ahol ezt nyilatkozza a kötet verseiről:

Számomra nagyon fontos, sőt, az egyedül követhető attitűd – és ez már az első verseknél is így volt –, a közvetlenség. Ez tulajdonképpen meghatározza  a nyelvkezelést. Kerülöm, vagy legfeljebb játékból vonok be átpoetizált formákat a szövegbe, amelyektől, csak úgy mellékesen mondom, irtózom. A versek többsége nem tipikusan szabadvers, de a dallamviláguk nem felel meg a szabályos, formakövető versnek sem. A ritmikával, a rímhasználattal, a bújtatott rímekkel folyamatosan arra törekszem, hogy a magam hallása szerint építsek fel egy akusztikai teret.

Ettől persze versként nem tetszettek a szövegek. Helyenként kimondottan zavaróan hatott a versségük vagy verstelenségük. Ez ilyen, nem feküdtek. Ettől még persze pont ennek a formának van a leginkább létjogosultsága ezekben a lecsupaszított, a lírai szubjektum hiányától üresen kongó, de magukat a bőröd alá berágó versek esetében. Mert ha az ahogyon túl az amit nézzük, akkor már más a végső ítéletem is.

Az nem újdonság, hogy üresnek vagy állati szintű létezésben vegetálónak lenni bármely életkorban lehet. A kötet léttapasztalata mégis az öregedéshez, az életközépi válságtól kezdve a kapuzárási pánikon túl a testi és lelki öregség állapotáig terjed, és nem tudtam nem arra gondolni, amire néha amúgy is, azaz hogy fejben megöregedni szar lesz. (Remélem, előbb meghalok.) Mondjuk testileg is.

A kötet ciklusai egy kirándulás állomásaira vannak felépítve, folyamatosan pakolják az olvasóra a nyomasztót, és helyenként sajnos önismétlésbe is átcsap a történet. Szerintem egy-két darabot nyugodtan kiszerkeszthettek volna, de fogjam be, mert. A legegyszerűbb, akár a saját, akár a mások testére, a házasságokra, kapcsolatokra vonatkozó tényszerű(nek ható) megfigyelések pont az eszköztelenségükkel döngölnek földbe. Tudod, megmondják az őszintét arról, hogy ahol a létezésed magját hiszed, ott nincs semmi. 

Aztán oda jutottam, hogy ez egy jó kötet. Nem mintha nem pont ugyanazt lett volna kedvem utána csinálni, mint Houellebecq Elemi részecskékjének elolvasása után. A fantáziádra bízom. Nem tudom, kinek merném ajánlani, de aki fél, annak nem. Meg az idealistáknak sem.

Ja igen, Rakovszky Zsuzsának vannak igen jó versei az öregedésről. Olvassál Rakovszky Zsuzsát. Is.

Újraélesztő – Linn Ullmann: A nyugtalanok

Címkék

A nyugtalanok, Ingmar Bergman, Linn Ullmann, Scolar, szépirodalom

Mióta készültem erre a könyvre, nos, nem tudom. Különös egybeesés, hogy A nyugtalanok arról a férfiről is szól, aki ott van a három, számomra legfontosabb alkotó között a belső listámon. Aztán rájöttem, hogy ez is olyan könyv, amelyről nem tudok mit írni, mert túl személyes. Oké, tehát itt egy könyv, amely az öreg Ingmar Bergmanról szól meg a lányáról, az író Linn Ullmannról.

Vagyis nem róluk szól, hanem. A narrátorunk egyszerre azonos Bergman lányával és egyszerre konstrukció egy furcsa apa-lánya viszonyban. Az öreg apa pedig szintúgy egyszerre hihető verziója az ismerni vélt művésznek és egyszerre univerzális képe az öregségnek, széthullásnak és enyészetnek, mely még ezen a világon elkezdődik.

Fölösleges lenne leírnom például, hogy mennyire érzékeny, ugyanakkor mennyire szikár próza ez. Mennyire nincs megfogható szervezőelve a kötetnek, mégis tökéletes a ritmusa. Mint ahogy azt is, hogy ha van valami története, akkor az az emlékezés és gyász transzformáló jellegének története.

Az én életemben egyetlen olyan személy van, akire így emlékezem, ahogyan a narrátor az apára; a nagyanyám. A mai napig ott van az álmaimban, napfényes képek kúsznak elő a tudatalattimból róla, aki bizonyára más volt, mint akire én emlékezem, akár gyerekkoromból, akár az utolsó hónapokból.

Így olvasni Bergmanról/nem-Bergmanról szerencsére kicsit sem változtat a fejben élő Bergman-képen, mint ahogy végeredményében Bergman saját könyvei sem változtatnak azon. A szövegben szereplő apakarakter bárki lehetne. Tehát akit az riaszt, hogy nem tud Bergmanról semmit, az nyugodtan félreteheti az aggályait.

Akit azonban Bergman érdekel, az talán csalódni fog. Ez a történet a lány története, és ahogy a Mielőtt elalszolban, itt sem biztos, hogy igaz. A legfontosabb tapasztalat az irodalomról, amit a kölykeimnek átadni próbálok, az az, hogy az irodalom sosem az igazat mondja, miközben mégis. De ezt te, olvasó, már úgyis tudod.

A teljesen felesleges – J.K. Rowling (és mások): Harry Potter and the Cursed Child

Címkék

angolul, fantasy, Harry Potter and the Cursed Child, J.K.Rowling

Igen. Ha már a zember kölcsönkérte egy kollégájától, és a kedvemért nem vitte vissza azonnal, akkor már elolvastam. Bevallom, én nem olvastam a Harry Potter-sorozatot. Tizedikes voltam, mikor a hype kezdett begyűrűzni a kollégiumba, de már nagylánynak éreztem magam hozzá, és egyébként is, ami népszerű, az mindig gyanús. Utólag kicsit már bánom, mert akkor még fogékonyabb voltam, bár vannak kétségeim azzal kapcsolatban, hogy két Huxley között milyen érzésekkel viseltettem volna a regény(ek) irányában, ha félreteszem az előítéleteimet. Azóta párszor eszembe jutott, egyszer meg is vettem a torrentboltból (I know, I know), de ocsmányul volt tördelve. De a filmeket legalább láttam.

A darab egy korai magyar recenzora nem szerette a színdarabformátumot – én meg nem csesztem fel magam rajta, hogy úgy lesz valaki újságíró, hogy a dráma szót nem ismeri -, meg amúgy is vegyesek voltak az eddig reakciók, így kíváncsi voltam. Egy csomó dologra nem térnék ki, mert nincs szövegszintű összehasonlítási alapom a Harry Potter-univerzum más szövegeivel, és a film meg ugye mindig interpretáció, szóval képes voltam viszonylag független szövegként olvasni ezt a totálisan, teljesen felesleges és buta darabot.

Állítólag ezt így, ami a könyben van, nem Rowling írta. Vagy nem csak. De eredetileg is drámának készült. Nem azért az arisztotelészi húszfillérért, de ki gondolta, hogy ez így ebben a formában színpadra vihető? Ki az a hülye, aki szerint egy színházi előadásba beleférnek ezek a rövid, egymástól nagyon távol játszódó jelenetek, melyeknek egy része semmit nem tesz hozzá a sztorihoz, csak bedob valami közhelyes, kettéágazó csigalépcsős metaforát a barátság válságáról? Aki összeszerkesztette ezt a szöveget, nem tudom, ki volt, de menjen a fenébe, vagy mondja meg az igazat: ez egy nagyon sovány filmforgatókönyv, és láthatóan annak is szánták. Hagyjuk már ezt a dumát a színházzal. Mert színdarabnak ez egy darab szar, pardon my french.

Amennyi elképzelésem a szereplőkről van a mozifilmek alapján, feltételezve azt, hogy a könyvekben is érző-gondolkodó és intelligens karakterek vannak, akik mostanra felnőttek elvileg, azok alapján szinte az összes ismert karaktert kivasalja és a szemétbe dobja. Problémáik nem hitelesek, nem szerethetőek. A két kamasz főhős kémiája legalább erős, de érteni őket sem értjük.

Ha előveszem a legnagyobb jóindulatomat; ez a szövel azért született, hogy legyen. Mármint vissza lehessen idézni ezt a sokak által szeretett, meghitt világot, ahol ugyan áldozatok árán, de végül a jó győzött. Ez a meghitt, sokszínű világ itt villanásnyi színekben kíván manifesztálódni, bedobnak régi, akár halott szereplőket is, és azt az illúziót kelti, hogy megtudhatunk még valamit. De nem derül ki semmi.

A nagy problémák meg. A “de mi van az áldozatokkal”-témáról már igen sok bőrt lehúzott az irodalom és a filmművészet, ám kétségkívül mély és nagyon emberi probléma. De ennek a negyvenéves Harry Potternek nem hiszem el. A többieket meg nem érdekli. Van két kamasz főhős, akik kamaszok. Az egyik egy ütnivaló, hisztis. A másik meg cuki felszínes, akit láthatóan nem üt agyon, hogy meghal az anyja. Király.

A sehová sem vezető út – Ali Shaw: The Trees

Haragszom magamra, de haragszom erre a könyvre is. Hagytam, hogy a gordzsösz rókás hardcover felkeltse az érdeklődésemet még Londonban, majd hagytam, hogy az előjegyzéses olcsósága az amazonon elcsábítson, végül pedig hogy nem töröltem az egészet a fenébe az első olyan gondolatkor, hogy talán mégsem annyira jó ez a könyv, mint amennyire. Furcsa ez az egész jelenség az olvasói elvárásokkal; de ha ezeket félreteszem, a következők maradnak:

A történet szerint Angliában hirtelen mindent ellepnek a fák, rengetegen halnak meg, megsemmisül minden villanyvezeték, internet, és persze a legtöbb ház is. Ebből a posztapokaliptikus helyzetből rengeteg dolgot ki lehetne hozni. Például kiderülnének az okok. Az emberek harcolnának. Vagy az emberek megtanulnak alkalmazkodni az új körülményekhez. Vagy én nem vagyok elég okos ehhez a könyvhöz, vagy tényleg hiányzik ez az információ a szövegből, de baromira nem derül ki, mi okozta ezt az egészet. Alienek? A természet visszavág? Fantasy ez? Scifi? De ha már elhitetjük magunkkal, hogy végeredményében nem fontos, a természet fantaszikus kegyetlensége és szépsége miért foglalta vissza magának a Földet – mert mint egy utalásból kiderül, mindenhol hasonlóképp történt -, akkor sem azzal az érzéssel tesszük le a könyvet, hogy na, legalább izgalmas volt.

500 oldal. 500 oldal tele buta és sehova sem vezető párbeszédekkel, az aljnövényzet és a csúszómászók bő lére eresztett leírásával. Olyan hősökkel, akikkel történnek dolgok, de akiről valami motivációt feltételeznénk, 60 oldal múlva már másképp gondolja, vagy nem gondolja sehogy. Egy kétharmada vagy fele ilyen hosszúságú szöveg, kevesebb mentek-mentek az erdőben, majd láttak valami őskori szőrös egyszarvú állatot, amelyről a végéig nem derül ki, hogy bukkantak fel a semmiből. Kevesebb moralizálás a vegánságon, bosszúálláson, a megmaradt emberek széthullásán.

A pozitív értékelések kiemelték a karakterek, különösen a főszereplő jól felépített jellemfejlődését. A vegán hippi nő embert öl, majd ezen siránkozik, majd megint megöl valakit. A japán szupernindzsatarzan kamaszlány, aki osztálykiránduláson volt, és felnevelt egy kisrókát, amit bölcsen kinyír a szerző az utolsó fejezetekben. A netfüggő kamasz, aki már nem lesz netfüggő, megtesz mindent a szeretteiért, de a gonosz bácsi csúnyán megkínozza.

És a főhős, akinél szánalmasabb, szerethetetlenebb balfasz főhőst még életemben nem olvastam, aki kitalálja, hogy elmegy Írországba a feleségéért, akivel már amúgy egy rakás szar volt a házasságuk, majd rájön útközben, hogy nem is akar odamenni, de azért odamegy, megbeszélik, hogy már azelőtt is szar volt a házasságuk, majd pedig magára vállal valamiféle megmentőszerepet, és eggyé válik a természettel? azzal az aliennel, aki a kataklizmát okozta? fává változik? Komolyan, egy büdös szót nem fogtam fel a végéből, pedig már elolvastam három Holdstock-regényt angolul, csak hogy az erdő-tematikánál maradjunk, és kevés zavarosabb, allegorikusabb és elvontabb szöveget láttam még, mint azok voltak. Az életben maradt többi főhősök meg életben maradnak, a szétégetett és szétvagdosott kezek-lábak meggyógyulnak, ketten pedig elhajóznak Írországból egy nyomorult csónakkal JAPÁNBA.

Atya. Úr. Isten.