A teljesen felesleges – J.K. Rowling (és mások): Harry Potter and the Cursed Child

Címkék

, , ,

cropped-book_pages_desktop_2000x1279_free-wallpaper-20702.jpg

Igen. Ha már a zember kölcsönkérte egy kollégájától, és a kedvemért nem vitte vissza azonnal, akkor már elolvastam. Bevallom, én nem olvastam a Harry Potter-sorozatot. Tizedikes voltam, mikor a hype kezdett begyűrűzni a kollégiumba, de már nagylánynak éreztem magam hozzá, és egyébként is, ami népszerű, az mindig gyanús. Utólag kicsit már bánom, mert akkor még fogékonyabb voltam, bár vannak kétségeim azzal kapcsolatban, hogy két Huxley között milyen érzésekkel viseltettem volna a regény(ek) irányában, ha félreteszem az előítéleteimet. Azóta párszor eszembe jutott, egyszer meg is vettem a torrentboltból (I know, I know), de ocsmányul volt tördelve. De a filmeket legalább láttam.

A darab egy korai magyar recenzora nem szerette a színdarabformátumot – én meg nem csesztem fel magam rajta, hogy úgy lesz valaki újságíró, hogy a dráma szót nem ismeri -, meg amúgy is vegyesek voltak az eddig reakciók, így kíváncsi voltam. Egy csomó dologra nem térnék ki, mert nincs szövegszintű összehasonlítási alapom a Harry Potter-univerzum más szövegeivel, és a film meg ugye mindig interpretáció, szóval képes voltam viszonylag független szövegként olvasni ezt a totálisan, teljesen felesleges és buta darabot.

Állítólag ezt így, ami a könyben van, nem Rowling írta. Vagy nem csak. De eredetileg is drámának készült. Nem azért az arisztotelészi húszfillérért, de ki gondolta, hogy ez így ebben a formában színpadra vihető? Ki az a hülye, aki szerint egy színházi előadásba beleférnek ezek a rövid, egymástól nagyon távol játszódó jelenetek, melyeknek egy része semmit nem tesz hozzá a sztorihoz, csak bedob valami közhelyes, kettéágazó csigalépcsős metaforát a barátság válságáról? Aki összeszerkesztette ezt a szöveget, nem tudom, ki volt, de menjen a fenébe, vagy mondja meg az igazat: ez egy nagyon sovány filmforgatókönyv, és láthatóan annak is szánták. Hagyjuk már ezt a dumát a színházzal. Mert színdarabnak ez egy darab szar, pardon my french.

Amennyi elképzelésem a szereplőkről van a mozifilmek alapján, feltételezve azt, hogy a könyvekben is érző-gondolkodó és intelligens karakterek vannak, akik mostanra felnőttek elvileg, azok alapján szinte az összes ismert karaktert kivasalja és a szemétbe dobja. Problémáik nem hitelesek, nem szerethetőek. A két kamasz főhős kémiája legalább erős, de érteni őket sem értjük.

Ha előveszem a legnagyobb jóindulatomat; ez a szövel azért született, hogy legyen. Mármint vissza lehessen idézni ezt a sokak által szeretett, meghitt világot, ahol ugyan áldozatok árán, de végül a jó győzött. Ez a meghitt, sokszínű világ itt villanásnyi színekben kíván manifesztálódni, bedobnak régi, akár halott szereplőket is, és azt az illúziót kelti, hogy megtudhatunk még valamit. De nem derül ki semmi.

A nagy problémák meg. A “de mi van az áldozatokkal”-témáról már igen sok bőrt lehúzott az irodalom és a filmművészet, ám kétségkívül mély és nagyon emberi probléma. De ennek a negyvenéves Harry Potternek nem hiszem el. A többieket meg nem érdekli. Van két kamasz főhős, akik kamaszok. Az egyik egy ütnivaló, hisztis. A másik meg cuki felszínes, akit láthatóan nem üt agyon, hogy meghal az anyja. Király.

A sehová sem vezető út – Ali Shaw: The Trees

dark-forest-wallpapers-2560x1920

Haragszom magamra, de haragszom erre a könyvre is. Hagytam, hogy a gordzsösz rókás hardcover felkeltse az érdeklődésemet még Londonban, majd hagytam, hogy az előjegyzéses olcsósága az amazonon elcsábítson, végül pedig hogy nem töröltem az egészet a fenébe az első olyan gondolatkor, hogy talán mégsem annyira jó ez a könyv, mint amennyire. Furcsa ez az egész jelenség az olvasói elvárásokkal; de ha ezeket félreteszem, a következők maradnak:

A történet szerint Angliában hirtelen mindent ellepnek a fák, rengetegen halnak meg, megsemmisül minden villanyvezeték, internet, és persze a legtöbb ház is. Ebből a posztapokaliptikus helyzetből rengeteg dolgot ki lehetne hozni. Például kiderülnének az okok. Az emberek harcolnának. Vagy az emberek megtanulnak alkalmazkodni az új körülményekhez. Vagy én nem vagyok elég okos ehhez a könyvhöz, vagy tényleg hiányzik ez az információ a szövegből, de baromira nem derül ki, mi okozta ezt az egészet. Alienek? A természet visszavág? Fantasy ez? Scifi? De ha már elhitetjük magunkkal, hogy végeredményében nem fontos, a természet fantaszikus kegyetlensége és szépsége miért foglalta vissza magának a Földet – mert mint egy utalásból kiderül, mindenhol hasonlóképp történt -, akkor sem azzal az érzéssel tesszük le a könyvet, hogy na, legalább izgalmas volt.

500 oldal. 500 oldal tele buta és sehova sem vezető párbeszédekkel, az aljnövényzet és a csúszómászók bő lére eresztett leírásával. Olyan hősökkel, akikkel történnek dolgok, de akiről valami motivációt feltételeznénk, 60 oldal múlva már másképp gondolja, vagy nem gondolja sehogy. Egy kétharmada vagy fele ilyen hosszúságú szöveg, kevesebb mentek-mentek az erdőben, majd láttak valami őskori szőrös egyszarvú állatot, amelyről a végéig nem derül ki, hogy bukkantak fel a semmiből. Kevesebb moralizálás a vegánságon, bosszúálláson, a megmaradt emberek széthullásán.

A pozitív értékelések kiemelték a karakterek, különösen a főszereplő jól felépített jellemfejlődését. A vegán hippi nő embert öl, majd ezen siránkozik, majd megint megöl valakit. A japán szupernindzsatarzan kamaszlány, aki osztálykiránduláson volt, és felnevelt egy kisrókát, amit bölcsen kinyír a szerző az utolsó fejezetekben. A netfüggő kamasz, aki már nem lesz netfüggő, megtesz mindent a szeretteiért, de a gonosz bácsi csúnyán megkínozza.

És a főhős, akinél szánalmasabb, szerethetetlenebb balfasz főhőst még életemben nem olvastam, aki kitalálja, hogy elmegy Írországba a feleségéért, akivel már amúgy egy rakás szar volt a házasságuk, majd rájön útközben, hogy nem is akar odamenni, de azért odamegy, megbeszélik, hogy már azelőtt is szar volt a házasságuk, majd pedig magára vállal valamiféle megmentőszerepet, és eggyé válik a természettel? azzal az aliennel, aki a kataklizmát okozta? fává változik? Komolyan, egy büdös szót nem fogtam fel a végéből, pedig már elolvastam három Holdstock-regényt angolul, csak hogy az erdő-tematikánál maradjunk, és kevés zavarosabb, allegorikusabb és elvontabb szöveget láttam még, mint azok voltak. Az életben maradt többi főhősök meg életben maradnak, a szétégetett és szétvagdosott kezek-lábak meggyógyulnak, ketten pedig elhajóznak Írországból egy nyomorult csónakkal JAPÁNBA.

Atya. Úr. Isten.

Egy nagyon különleges – Emmi Itäranta: The City of Woven Streets

Címkék

, , , ,

kudotut2-collage

Az egyik londoni Waterstonesban láttam meg, ha jól emlékszem egy fantasy-válogatás részeként hevert az asztalon. A fenti kép a finn nyelvű kiadás borítójáról van, és itt van az angol. A brit könyvpiac sajátossága, hogy még a kevésbé minőségi irodalmat is képes úgy becsomagolni, hogy kedvem van levenni a polcról és eljátszani a gondolattal. Ez a hazai kiadók borítódizájnjára sajnos az esetek többségében nem jellemző. Vagy épp az ellenkezője történik: olyan csúf a könyv, hogy eszembe sem jut levenni a polcról és eljátszani a gondolattal. Ajándék volt egyébként végül, a zembertől. Nagyon szép ajándék.

[Ha jól tudom, a jogok a Galaktikánál vannak, akár csak az előző Itäranta-könyv, A teamesternő könyvéi is. Ha olvasol angolul, kérlek, olvasd angolul. Már félek attól, az általában ki tudja, milyen fordítás, az általában gyatra szöveggondozás, és a kiadótól megszokott színvonaltalan borítódizájn hogy fogja már a kiadás pillanatában megölni ezt a könyvet a potenciális olvasóközönség számára.]

A történet egy meg nem nevezett szigeten, illetve a szigetet elfoglaló név nélküli városban játszódik, ahol sajátos, foglalkozásalapú kasztrendszer alakult ki, és különös, félig vízalapú technológiát használnak. A várost egy nyolctagú tanács irányítja, néha elönti a tenger, de látszólag békés minden. Társadalmi célú tetoválásokat viselnek a lakók, és akiről kiderül, hogy rendelkezik az álmodás képességével, a közösség kiveti magából. Az egyik legmegbecsültebb kaszt, a szövők közé tartozik főhősünk, Eliana, aki egy éjszaka egy meggyötört és megcsonkolt lányt talál a szövők házánál, és akinek a tenyerére az ő neve van tetoválva.

A szöveg világépítése egyfelől nagyon kényelmes, hiszen egy mikroközösséget ismerhetünk meg, az azon kívüli világról csak annyit tudni, hogy néha jönnek onnan kereskedők hajóval, és ott nem bűn álmodni. És ennyi. A térben és időben kapcsolat nélküli város egy kissé erőltetett allegóriává válik a végkifejletben. Legalább nem kellett sokat gondolkodni az indokláson. Rengeteg disztopikus elem van már az elmondottakban is, de hiányzik a világmegváltó íz, ami jól eladhatóvá teszi a zsánert.

Másfelől azonban semmihez sem hasonlít. A fantasztikusan szép angol szöveg olyan erővel mutatja be ezt a hideg és vizes teret, a szövött falakat és utcákat, a föld alatti helyeket, a tengert és a szövőnők szobáit, hogy többször beleborzongtam.

I still dream of the island.

I sometimes approach it across water, but more often through air, like a bird, with a great wind under my wings. The shores rise rain-coloured on the horizon of sleep, and in their quiet circle the buildings: the houses grown along the canals, the workshops of inkmasters, the low-ceilinged taverns. The House of Words looks inward behind its high walls. Threads knotted into mazes run in all directions from the House of Webs, and air gondolas are suspended on their cables, dead weights above the streets.

At the centre of the island stands the Tower, smooth and blind. A sun of stone glows grey light at the pinnacle, spreading its sharp ray-fingers. Fires like fish-scales flicker in the windows. Sea is all around, and the air will carry me no longer.

A kevés szereplőt csak lassan, és ha lehet mondani, nagyon érzékenyen mutatja be a szöveg. A szerző nem vállalt nagy kockázatot a sok karakterrel; pont elegendően vannak. A kifejezetten lassan alakuló sztori elsősorban arra koncentrál, amit nem tudnak az ott élők sem. Mi okozza az álmokat, miért bűn álmodni. Mire jó a tetoválás, és hogyan lett ez a hely. A végkifejlet kimondottan kapkodónak tűnik a lassú felvezetés mellett, és kissé disszonáns hatást kelt, hogy a világmegváltást abszolúte nem is fontolgató főhősnő milyen áldozatot hoz majd meg. Amit nem mondtak el előtte, azt mind gyorsan elmondják. Az eddig rejtett képességek felszínre bukkannak és hozzák el a végső megoldást. Ez az apró aránytalanság az egyetlen hiba, amit találtam a könyvben. Illetve az, hogy szerintem biztonsági játékot játszott a szerzőnő azzal, hogy a sziget valóban csak egy sziget. De a történet így lesz végeredményében kerek. És a vég közel sem boldog.

A finom (pont eltalált hangsúlyú) szerelmi szál bemutatását és a főszereplő jellemfejlődésének ábrázolását sok szerző eltanulhatná Emmi Itärantától. Az idei év egyik legemlékezetesebb olvasmánya lesz, ez már biztos.

A síró szekér – Darvasi László: Taligás

Címkék

, , ,

b461

Úgy vártam ezt a könyvet, mint a regénybeli Szeged az esőt. A könnymutatványosok legendája nagy hatással volt rám, amikor olvastam. Az évet már nem tudom. A Virágzabálókról lepattantam száz oldal után.

Amennyire bedarált a végére, annyira melós volt olvasni, különösen az elején. Nem volt egyetlen mondata sem, mely hétköznapi lett volna a szó köznyelvi értelmében. A regény narrátora a címbéli Taligás, aki amolyan kereskedő. Könyvekkel kereskedik, prózában. Szavakkal, lírában. Ő az, aki részesévé válik a szegedi boszorkányperek körüli eseményeknek, akit belesodortak/belesodródott, és aki egyszerre külső megfigyelője és áldozata a borzalmaknak. A szöveg irodalmi utalásai az ő parafrázisai, ám elbeszélése maga a líra.

Talán pont  ez lesz az, amiért sokan félre fogják tenni. Ez a nyelv ugyanis rátelepszik a történetre, amely pedig a két említett nagyregényhez képest eléggé feszesnek mondható. És még így sem kapunk választ mindenre. A burjánzása azonban más. Expresszionizmusa eltávolítja a borzalmast, felnagyítja a wasteland-benyomást. Jogos lehet az a felvetés is, hogy miért van szükség rá. Hogy nem csak  blöff-e ez az egész a nyelvvel, és a szerző inkább alkot meg egy ilyen meghatározatlan hibridet, mint hogy írjon egy jól megírt regényt. Biztosan lesznek páran, akik ezt mondják majd róla.

Emellett én nem nagyon látom a történet hibáit. Ez a történet így volt elbeszélhető, és én fogékony vagyok erre az irodalmi nyelvre. Mert nem mindig csak azért olvasunk, hogy jó és könnyű legyen.

 

Túl sok táp – Brian Staveley: A tűz kegyelme

Címkék

, , ,

 

the_providence_of_fire_by_tikos-da30djf

Mondom, biztos velem van a baj. Hogy bár nekem való lenne a heroikus fantasy. Vagy bár tudnám szeretni. A császár pengéi után frissiben elolvastam a folytatást, hogy ne felejtsek belőle sokat, bár a harmadik rész magyarul még odébb van. A következőket állapítottam meg első körben:

  • Az első kötetre azt írtam, nem guilty pleasure. Na ez viszont már szinte az volt. Csak sajnos már jobban fájt, mint amennyire élveztem. Ezt majd kifejtem.
  • Nem várom meg a magyar kiadást, mert olyan szintem öntötte el a vér az agyamat az ilyen mondatoknál, hogy “Intarra Lándzsájának hegye izzani kezdett a még fel nem kelt nap sápadt fényében”, hogy elmondani nem tudom. És túl sok volt belőle. No more Sziklai István-féle fordítás for me.
  • Biztos nagyon nehéz káromkodásokat fordítani, de a “mi a töcs” kifejezés használatáért lekevernék egy nagy büdös pofont. Minden.Egyes. Alkalommal.
  • Olvastam Martint meg elég véres szöveget már szerintem, de a bélomlás, a félrefittyedő, félig levágott fejek, a levágott végtagok és egyebek fel-felhorgasztják bennem azt a sejtést, hogy ez kezd baromira öncélú lenni.

És akkor a többi. A szereplőkről két dolgot tudok elmondani. Az egyik az, hogy szinte mindig rosszul döntenek. A tévedni emberi-t kimaxolta a szerző. Bocsánatos lenne, ha a szereplők nagy része nem lenne olyan kőegyszerű, már-már ostoba, mint egy zsák krumpli. (Ez a másik.)

-Megölted az apámat, kiontom a beled! 
-Ne, ne csináld, mert [érvelésnek tűnő, de értelmes magyarázatot nem tartalmazó mondatok]! Szükségem van rá!
-Akkor is megölöm!
-De nem!
-De igen!

Nem kell túldimenzionálni szerintem egy olyan regény/műfaj karaktereit, amelyet elsősorban a sztori(nak kéne) és a világépítés(nek kéne) visz el (kéne elvinnie). Arról a nyomorult birodalomról továbbra sem tudunk meg sokat, a világ történelméről, ami amúgy tényleg fontos lenne, szintúgy nem eleget. Még azt sem tudni igazán, kik vagy mik a történet főgenyói, vagy miféle magyarázat vagy legenda lehet a létezésükre. Akik olvasták még a regényt, és a moly.hu-n írtak róla, vagy másik regényt olvastak, vagy nekem nincs szenzorom a jól megírt, többdimenziós karakterekre.

Sebaj. Az ábrázolás hiányosságait elfedi a heroizmus. A következő a séma: jön a halacska. Bekapja egy nagyobb halacska. Majd jön egy nagy hal, és bekapja. Majd egy bazi nagy hal, majd egy cápa. Aztán a semmiből feltűnik egy dinoszaurusz. De nincs már több leírható kínzás, lelki fájdalom, nagyobb hősiesség. Nincs már nagyobb hal, de azért még fokozni kell. Még egy hülye döntés a hibáiból soha nem tanuló hősnőtől. Még egy feltámadás, még egy szereplő, akiről kiderül, hogy isten.

Minek olvasok én fantasyt, ha nem bírom a tápos szereplőket?

A nagy irodalmi blöff – J.J. Abrams, Doug Dorst: S.

Címkék

, , , ,

DEAD BIRD 3

A könyvfeszten vettük meg közösbe az S.-t, ráadásul valamiért én nem is hallottam róla előtte. Olcsóbb volt persze a fesztiválos kedvezmények miatt, de ezúttal nem húztam a számat; ez egy könyvkiadói és nyomdaipari műalkotás. Vastaps a Geopennek!

Azok kedvéért, akik nem ismerik: egy bizonytalan identitású szerző regényének (elvileg) kritikai kiadása maga a kötet, de két olvasó lapszéli jegyzeteiből egy második történet is kibontakozik. A regény maga, a Thészeusz hajója egy bizarr, számos huszadik századi irodalmi irányzat jegyeit magán viselő, ám szerintem nem túl jó regény egy, a múltját nem ismerő férfiról és új életéről. A két olvasó sztorija részben a regény és jegyzeteinek kódja, a szerző és a szereplők személyazonossága, részben pedig a közöttük alakuló ismeretség, majd kapcsolat körül bonyolódik.

Elképesztő szellemi odafordulást igényelt a könyv, és többek között a fejezetek kétszeri olvasása, a lapok közé beszúrt számos “nyom”, valamint a kézírásos részek kibogarászása miatt fizikailag is megterhelő volt. Nemrég tettem le, fáj a fejem, a szemeim, de még a kezem is. Ezt az odafordulást számos vizuális megoldás meg is kívánja, motiválja, az olvasónak is nyomoznia kell, ha össze akar valamit rakni a kerettörténetből, de csak kis valószínűséggel fog sikerülni száz százalékosan. Korántsem azt akarom mondani, hogy nem érdemes próbálkozni, viszont a szándékosan hézagos jegyzetes történetszál közel sem egyenletes színvonalú végig, sok homályos folt marad még a két olvasó privát történetében is, nem hogy a nyomozásban. Emiatt bennem az elvarratlanság érzése sajnos ott van, még ha megnyugtató is a lezárás.

A belső történet, maga a Thészeusz hajója önállóan nem lenne erős darab, izgalmasságát nekem inkább az adta, hogy körülötte sok minden megfejtésre vár. Szerencsére jó arányérzékkel megírt, követhető, szimbolista sztori, de nálam itt-ott a “legyek túl rajta, hogy a jegyzeteket olvashassam” érzése dominált. Ami viszont kimondottan érdekelt.

Nem jutottam dűlőre azzal kapcsolatban, haragudjak-e a könyvre azért, mert egy nagy amerikai posztmodernista blöff. Ez alatt azt értem, hogy ha leszedjük a meta-mázat és a bölcsész-bevonatot, akkor elég csupasz, sovány történet marad alatta, és a szöveg maga nem biztos, hogy elviszi a hátán a művet. Pontosabban nem teszi regénnyé. Egyik történetszálon sem. Játéknak is felfogható azonban, mert bevon. Őszintén, mikor olvastál utoljára olyan könyvet, ahol a téged mint befogadót komoly melóra kényszerített a szöveg? Ez dicséretre méltó, de egy jó vagy okos regénytől én még valami mást is várnék. Mondjuk a jelentésrétegek mélységét. Ha itt lehámozod a fentebb írtakat, közel sorban olvasod a megjegyzéseket, esetleg kilogikázod a magad verzióját a szerző kilétéről, sekély víz marad, voltaképpen a belső regény, aminek viszont ürügy-szaga van, és elvérzik a rápakolt mindenmás miatt az érdekesség céljának alárendelve az esztétikum oltárán.

De – Brian Staveley: A császár pengéi

Címkék

, , ,

AILbSxl

Utazáshoz való olvasmányt kerestem, lehetőleg valami fantasyt. Amolyan hagyományként. Nem voltam biztos benne, hogy szeretni fogom, megoszlottak róla a vélemények. Voltaképpen azt kaptam, amit vártam. Hosszú volt, fantasy volt, könnyű volt. És ez nem feltétlenül baj.

Nyilván trilógia ez is, angolul már megjelent az utolsó kötet is, a másodikat pedig idén hozta ki a Gabo. Valószínűleg el fogom olvasni, de nem tudom, mekkora csavarokra számítsak.

A nyitódarabnak számos erénye van. Izgalmas. Egy ponton. Az, hogy ez a pont 40-50% környékén jött el, már kevésbé jó. Aztán; bizonyos értelemben nem hagyományos, izé, európai fantasy-világot mutat be, igen sok a közel- és távol-keleti beütés benne. Bevallom, nem igazán vonz a keleties setting, de ez az én szegénységi bizonyítványom.

Hibája azonban, hogy a világ megalkotása a keleti vonal ellenére mégsem túl eredeti, és voltaképpen elég sablonos. Van egy hatalmas birodalom, de sem működéséről, sem felépítéséről nem tudunk meg sokat.A karakterábrázolás pont a sematikus határán billeg, de ez nem feltétlenül lenne baj, nagyobb baj, hogy elcsúsztak az arányok. A lánytestvér nézőpontján keresztül ismerhetnénk meg testközelből a birodalmat, melynek trónörököse az egyik fiútestvér, aki azonban még igencsak messze jár, mikor az események sűrűjébe csöppenünk. Adare fejezeteit azonban egy kézen meg tudnám számolni, míg a két fiú, de különösen Valyn szála túlírt.

Zavaró volt, hogy a karakterek még a jellemfejlődés/romlás ellenére is eléggé kétdimenziósak; vagy nagyon tisztalelkű valaki, vagy nagy szemétláda, de főleg az utóbbi. A szemétládaság fölösleges fitogtatása különösen a kötet végén válik zavaróvá, de addigra már annyi buta párbeszéden vagyunk túl, hogy fel sem tűnik.

Na meg persze nyelvtan- és szerkesztésnáci vagyok, de elég gyenge lett a szöveggondozás; számtalan igekötő-hiba, a mondat értelmét zavaró szókihagyások. Én is vétek hibákat, csak sajnos észre is veszem őket.

Hoppá, több lett a hiba, mint az erény. Akkor meg miért is olvasom el a folytatást? Egyrészt érdekel, mit hoznak ki a felbukkanó ősi ellenfél-vonalból, másrészt pedig a második felére végre beindult az akció. Nyárra tökéletes lesz, és még csak nem is guilty pleasure.

Az utolsó – Iain M. Banks: Hidrogén szonáta

Címkék

, , ,

Rettentő katartikus élmény volt kézbe venni az utolsó, még nem olvasott Kultúra-regényt, aminek a magyar megjelenését direkt kivártam. Nem annyira katartikus élmény volt bezárni. Na jó, egy kicsit. De csak az utolsóság miatt. Végülis Banks az egyik kedvenc scifi-szerzőm. De egy kicsit csalódás is ez a regény.

Sok felesleges cselekményszál, zavaros politikai szálak, felesleges szereplők, sótlan Kultúra-hajók és nem különösebben csavaros megoldások. Olyan egynek jó. Vártam valami fordulatot, vagy valamit olyat, hogy az egyik szereplőről kiderül, hogy. Nem derült ki. Hiányérzetet hagyott. Vártam, hogy jelentősége lesz a címben szereplő zeneműnek. A zenész főhősnek, vagy az összecsengő számoknak. Hogy kiderül valami titok a szublimációról. Nem történt ilyen.

Van azért benne szépség. Izgalmas akciójelenetek. Vicces hajónevek. Új fajok, orbitálok. Űropera. Csak túl sokat vártam. Valami katartikusat.

Már megint az oroszok – Jevgenyij Vodolazkin: Laurosz

Címkék

, , ,

Laurus main photo_cr

Az új nagy orosz regény, írták a regényről itt-ott. 2015 októberében jelent meg, és tavasszal már ki is adta az Európa, amiért (meg úgy általában az oroszok hazai népszerűsítéséért) nem lehetünk elég hálásak. Már megjelenés előtt tudtam, hogy dolgom lesz ezzel a könyvvel. Így utólag sem tudom pontosan elmondani, miért, de azért megpróbálom.

Először is; a történész szerző áltörténelmi regényében egy orosz gyógyító-aszkétáról ír annak születésétől haláláig. Bár történelmi-társadalomtörténeti vonatkozásában többet vártam a szövegtől, mégis nagyszerűen ragadja meg a görögkeleti vallás misztikáját, és magát a vallásos élményt, mely már Tolsztojnál is nagyon foglalkoztatott. A regény kritikusai szerint a vallásos útkeresés és a főhős motivációja nem valódi, hiszen önérdekből történik, és halott szerelméhez intézett szavai mögött önáltatás van. Szerintem ez meg nem fontos.

Másodszor; elsőre zavaróan hatott a korszak műveltségéhez és nyelvezetéhez nem passzoló történet- és szövegelemek alkalmazása, de aztán szépen belesimultak a fősodorba. Kétségkívül akadnak logikai buktatók és elbeszélésbeli hiányok is, de a szöveg lassú sodrása végül engem is elvitt magával.

Harmadszor; sajátos időélményt beszél el és ad. Ennek nyilván eszköze az említett anakronizmus is, de csak az egyik. A gondom az, hogy nem tudtam meg semmit. Véderedményében azért nem baj, mert nem tudtam meg semmit, hanem éreztem. Az arra hajlamosoknak, akikben megvan a képesség az efféle áhítatra, működni fog. Ha hideg fejjel olvastam volna, bizonyára nem működött volna.

De mit? – Háy János: Ország, város, fiú, lány

Címkék

, , , ,

IMG_5587

Játékos, szerintem kissé buta és szándékosan a gyerekkor benyomásaira játszó cím, de megbocsájtom neki. Pár nap alatt elolvastam, pedig ebben benne volt egy balatoni esküvő hétvégéje. Ez itt egy esszékötet, úgyhogy aki nem mostanság kapcsolódott be Háyba(hoz?), az az Egymáshoz tartozókra gondoljon. Bevallom, nekem nagyon hiányzott ez az intelligens és nem feltétlen (klasszikus értelemben vett) fikciós próza. A legutolsó kötetet (Hozott lélek) egyébként is gyengébbnek és szétesőnek találtam, reménykedtem benne, hogy a következő majd olyan lesz, amiért megszerettem a szerzőt.

Ha úgy vesszük, az Ország, város írásai is amolyan resztlis szövegek, egy részüket már olvastam máshol, egy részük pedig valószínűleg nem fért bele más kötetbe. A szövegek egy része útinapló-beszámoló jellegű, pont amilyenre számítana az olvasó a cím alapján. Vannak azonban tényleg esszészerű darabok is, melyekben a szerző az európai kultúráról, revizionionizmusról vagy akár egy adott hely karakteréről és az ott élők természetéről elmélkedik. Ezek voltak a kedvenceim.

Sokan az ismeretségi körömben azért nem szeretik Háyt, mert nagyon lehúzós, végtelenül pesszimista. Olyannyira, hogy időnként houellebecq-i magasságokat (mélységeket) idéz. Ez a pesszimizmus nem a (hagyományos) magyar kultúrpesszimizmus, hanem egy bevallottan szubjektív, az európai kultúra hanyatlását éles tekintettel szemlélő szerző lemondó reflexiója művészetre, hazafiságra, európaiságra, kultúremberségre meg minden hasonlóra. Prága, Párizs, London, New York. Oroszország, kötődések.

Ami miatt bárkinek merem ajánlani a kötetet (kivéve annak, aki habzó szájjal fog büdöshazaárulólibsizni az Erdélyről szóló írás olvasásakor), az az, hogy manírok nélkül, de irodalmi igénnyel rázta meg az én vállamat is egy-két témára. Nem lesz kedélyes, nem lesz bormámorprovence, nem fogod utazó üzemmódban olvasni. A fülszöveg hazudik. De másként gondolsz majd arra, hogy e kies hazán kívül mi is van.

UI.: és külön pluszpont a háys borítóért.