A képlékenyek – Rakovszky Zsuzsa: Célia

Címkék

, , ,

65569

Vártam ezt a könyvet. Jó esetben vannak az embernek kedvenc kortárs magyar írói, és nálam Rakovszky Zsuzsa ilyen. Az elmúlt hónapokban egyébként alig olvastam. Erre megvannak a sajátos kifogásaim, de az igazság az, hogy nem volt kedvem, pont kitöltött mindent a munka-edzés-alvás hármassága. Sajnos az első mostanában a másik rovására megy. Jött és ment a Könyvfesztivál, ahol azért vettem is dolgokat (Rabelais Pantagrueljének Harmadkönyve még mindig a várólistán), de csak megszokásból. Az olvasási kedvemet egészen konkrétan az új Linn Ullmann és az új Szív Ernő/Darvasi-kötet hozta vissza. Jelenleg a létezés állapotában van, mármint az olvasási kedvem.

A lehetőségeimhez képest igen gyorsan csúszott a Célia. Rakovszky Zsuzsa prózája, ha nem archaizál, nagyon gördülékeny, ezúttal egyetlen belső monológ, melyben egyszerre valósul meg egy visszaemlékező elbeszélés és a főszereplő cinikus világreflexiója. Elvileg családregényt olvasunk, de egy idő után sokkal inkább tűnt ürügynek, valami laza összekapcsoló erőnek három olyan szereplő között, akiket az egyéniségük és világlátásuk elmosódottsága, bizonytalansága – a címben úgy írtam, képlényekségük – határoz meg. Jobb sorsa érdemes típuskarakterek egy lehangoló, a kétezres évek közhelyszótáraiból építkező világban; valóságshow-k, plázák foodcourtjai, az ezoterikus-szektás üzletág épülése, a középszintű vállalkozóréteg lelki-szellemi tunyasága.

A regény szerethetetlen fő- és mellékszereplőinek üres léte ezekben az üres terekben egyszerre kelt undort és egyszerre gerjeszti a belül lakó idealistát. Nem, ez nem a te valóságod. Nem, ez azoké. Nem mondom egyébként, hogy helyenként nem erőltetett és túlzó mind a szereplők, mind a teremtett világ zsúfolt, autóillatosító-szagú, csömört és ellenkezést kiváltó jellege. Vagy hogy nem találom végtelenül lehangolónak, hogy ez a férfiatlan (hány ilyet ismertem!) fél-Mersault főszereplő minden lehetséges kapcsolódási pontját elunatkozza-elközömbösködi a többi emberhez. Volt egy kis mazochizmus ebben az olvasásban, azt elismerem. Faltam az oldalakat, mert még úgy is intelligensek voltak, hogy maguk a szereplők nem.

A család lenne a történet nagy, központi, megtartó eleme, de pont a családszerűség, a kötődés hiánya az, ami mindent átsző, legyen az az apa-lánya viszony vagy egy párkapcsolat. Jellemző módon az egyik legerősebb érzelem egy teljesen tárgyias és üres szexuális vágy. A család-motívum ügyes végigjátszása is megfigyelhető a történetben; a regény első oldalaim a főhös elveszíti családját (meghal az édesanyja), talál vagy találni vél egy másikat, ahol ő apa és fiú szerepében működhetne (de nem működik), majd a sztoriban visszatér, kifacsart módon, igaz, a történet a kezdetekhez. Mindegyik családforma diszfunkcionális, de egy ilyen társadalomban milyen lenne?

Mások írták, hogy a könyv valódi főszereplője a nem narráló, csak időnként felbukkanó Célia – mert végülis amellett, hogy köré szerveződik a sztori, ő az, aki nem elégszik meg a regény világának látszatvalóságával. Hogy aztán végül ő, az ígéretes, a nagy útkeresésében ugyanolyan rossz utat válasszon, mint a szülei.

Félkész – Szabó T. Anna: Törésteszt

Címkék

, , ,

Sydney Doll Hospital

Igen, ez az összbenyomásom. Van egy ötlet, mondjuk egy élethelyzet vagy egy jól kigondolt kis csattanó, köré pár erős mondat, plusz szöveg, hogy egy novellára emlékeztessen, de oké, nevezzük csak rövidprózának. Már nem vázlatok, de néha az volt az érzésem, hogy ezek nem lettek megírva. Félbemaradt, lezáratlan, kiaknázatlan.

Nem rossz kötet, de az írások 90 százaléka úgy ment el mellettem, mint az Intercity Nyékládházán, miközben a gyorsvonatot várom. Nagy széllel, igen gyorsan. Pedig jók a felvetett témák, akadnak különleges narrátorváltasztások vagy élethelyzetek (ki írna egy műkörmös nézpontjából?), de mintha egy-egy ütős elemnél nem tudna vagy nem akarna többet egy-egy darab. Pedig ez a próza igenis szenvedélyes. De az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy ez a lírai felhang az írások legnagyobb erénye.

A másik gondom, hogy a jó szövegekre jut kettő-három gyenge. A kevesebb itt pont több lenne, mert a resztli a legvégére azt is elfeledteti, hogy volt azért ott egy jó novella. Mint a Steril gyulladás pl.

Amúgy mondtam már, hogy falra mászom az E/2-ben írt szövegektől? És hogy az E/1-hez erőteljesebb elbeszélői szubjektumra van szükség a szavak mögött, mint amilyet az e narrációs eszköz használói legtöbbször oda kitalálnak?

És még működhetnének is, ha nem lennének ennyire szájbarágósak. Én azért szeretem, ha az a szar élet, amit elém pakol a magyar kortárs irodalom nincs annyira elmagyarázva, hogy instant kapjam az arcomba. Hadd küzdjek meg olvasóként azért a szarért, elég okos vagyok hozzá. És talán pont az instantsága miatt nem érint meg, maximum a szele, amikor százötvennel elrobog mellettem.

Kicsit szomorú vagyok emiatt, hiszen a könyvet azért olvastam el, mert a szerzőnő megnyilvánulásai az interneteken végtelenül szimpatikusak. Talán a versekkel kellene próbálkoznom.

És akkor most jöhet az új Rakovszky.

Végre – Szív Ernő: Az irodalom ellenségei

Címkék

, , ,

szc3adv-ernc591

Szív Ernővel ambivalens a viszonyunk. Sem az Összegyűjtött szerelmeim, sem az Ez egy ilyen csúcs nem lett a szívem csücske (jaj). Bevallom, nekem Darvasi. És a tárca is egy olyan műfaj, amivel nagy töménységben nem tudok mit kezdeni másnál sem. Mert újságot a hagyományos formában nem olvasok, kötetben viszont sok. Még ha elméletben pontosan alkalmas lenne arra, hogy a negyedórányi metróúton reggelente a munkahelyem felé.

A kötet első pár darabja majdnem elriasztott, izzadságszagúnak hatottak az írások. (És bár nem ez adja egy könyv értékét, de az ingerküszöbömet jócskán meghaladó mennyiségű elütés volt benne. Szánjatok már időt a korrektúrára, emberek!) Aztán végül főleg a metrón olvastam, a negyedórányi metróúton a munkahelyem felé. A második fejezettől (ciklustól?) egészen lekötött, és csak kevés szöveget dobtam volna ki belőle.

Van pár kimondottan intelligens és jó néhány lírai hangú írás a kötetben, amelyeket bekönyvjelzőztem, hogy később előszedhessem. Tetszik nekem ez a meta, irodalom az irodalomról dolog. Mindig eszembe jut, mikor megkérdezik a kölykök, hogy és ma is vannak írók? Akadnak, és tulajdonképpen olyan szakma ez, amelyben a legalapvetőbb dolgok szerintem nem változnak.

Hogy alapvetően miről szól a kötet? Irodalomról, írókról, olvasókról. Buta és okos könyvekről, kritikusokról, könyvkiadásról. Írói-tárcaírói önreflexiók, az írás maga, meg néhány nemtudom.

A Legionella-füzet (itt egy részlet belőle) kilóg a kötet tematikájából. Egy kórházi tartózkodás benyomásainak rögzítése ez, és ahogy a minap olvastam, Darvasi saját élménye. Mondjuk sejtettem. Igen, illeszkedik irodalmi hagyományba. Nem szerettem. De kötetet azért vedd meg, jó lesz.

Van, akinek jobban áll – Háy János: Az öregtó felé

manOu

Az alapvetés, hogy én szeretem Háy könyveit. Még a kevésbé jól sikerülteket is. Leginkább a novelláit és esszéit. És olvasok verset. Nem olyan sokat, ami egy magyartanártól elvárható lenne az iskolai dolgokon felül, de azért igen. Ebben a kötetben versek vannak. Azt hiszem.

Ne menjünk bele a verssel mint szövegformával kapcsolatos elvárásaimba, meg abba, melyik az a pont, ahonnan egymás alá tördelt mondatokból vers lesz. Na meg hogy lírai mű, az a másik. Elég jól ismerve a kötet életérzéséhez, ember- és magyarképéhez tematikusan kapcsolódó Háy-szövegeket, végül arra jutottam, hogy ha vennék egy novellát, vagy mondjuk egy részletet A mélygarázsból, kiválasztanám azokat a mondatokat, amelyek a maguk nyers formájában és valójában amúgy is képesek fejbecsapni, még kontextus nélkül is, akkor hasonló eredményre jutnék.

Olvastam egy remek interjút a Literán Háy Jánossal a kötet kapcsán, ahol ezt nyilatkozza a kötet verseiről:

Számomra nagyon fontos, sőt, az egyedül követhető attitűd – és ez már az első verseknél is így volt –, a közvetlenség. Ez tulajdonképpen meghatározza  a nyelvkezelést. Kerülöm, vagy legfeljebb játékból vonok be átpoetizált formákat a szövegbe, amelyektől, csak úgy mellékesen mondom, irtózom. A versek többsége nem tipikusan szabadvers, de a dallamviláguk nem felel meg a szabályos, formakövető versnek sem. A ritmikával, a rímhasználattal, a bújtatott rímekkel folyamatosan arra törekszem, hogy a magam hallása szerint építsek fel egy akusztikai teret.

Ettől persze versként nem tetszettek a szövegek. Helyenként kimondottan zavaróan hatott a versségük vagy verstelenségük. Ez ilyen, nem feküdtek. Ettől még persze pont ennek a formának van a leginkább létjogosultsága ezekben a lecsupaszított, a lírai szubjektum hiányától üresen kongó, de magukat a bőröd alá berágó versek esetében. Mert ha az ahogyon túl az amit nézzük, akkor már más a végső ítéletem is.

Az nem újdonság, hogy üresnek vagy állati szintű létezésben vegetálónak lenni bármely életkorban lehet. A kötet léttapasztalata mégis az öregedéshez, az életközépi válságtól kezdve a kapuzárási pánikon túl a testi és lelki öregség állapotáig terjed, és nem tudtam nem arra gondolni, amire néha amúgy is, azaz hogy fejben megöregedni szar lesz. (Remélem, előbb meghalok.) Mondjuk testileg is.

A kötet ciklusai egy kirándulás állomásaira vannak felépítve, folyamatosan pakolják az olvasóra a nyomasztót, és helyenként sajnos önismétlésbe is átcsap a történet. Szerintem egy-két darabot nyugodtan kiszerkeszthettek volna, de fogjam be, mert. A legegyszerűbb, akár a saját, akár a mások testére, a házasságokra, kapcsolatokra vonatkozó tényszerű(nek ható) megfigyelések pont az eszköztelenségükkel döngölnek földbe. Tudod, megmondják az őszintét arról, hogy ahol a létezésed magját hiszed, ott nincs semmi. 

Aztán oda jutottam, hogy ez egy jó kötet. Nem mintha nem pont ugyanazt lett volna kedvem utána csinálni, mint Houellebecq Elemi részecskékjének elolvasása után. A fantáziádra bízom. Nem tudom, kinek merném ajánlani, de aki fél, annak nem. Meg az idealistáknak sem.

Ja igen, Rakovszky Zsuzsának vannak igen jó versei az öregedésről. Olvassál Rakovszky Zsuzsát. Is.

Újraélesztő – Linn Ullmann: A nyugtalanok

Címkék

, , , ,

Mióta készültem erre a könyvre, nos, nem tudom. Különös egybeesés, hogy A nyugtalanok arról a férfiről is szól, aki ott van a három, számomra legfontosabb alkotó között a belső listámon. Aztán rájöttem, hogy ez is olyan könyv, amelyről nem tudok mit írni, mert túl személyes. Oké, tehát itt egy könyv, amely az öreg Ingmar Bergmanról szól meg a lányáról, az író Linn Ullmannról.

Vagyis nem róluk szól, hanem. A narrátorunk egyszerre azonos Bergman lányával és egyszerre konstrukció egy furcsa apa-lánya viszonyban. Az öreg apa pedig szintúgy egyszerre hihető verziója az ismerni vélt művésznek és egyszerre univerzális képe az öregségnek, széthullásnak és enyészetnek, mely még ezen a világon elkezdődik.

Fölösleges lenne leírnom például, hogy mennyire érzékeny, ugyanakkor mennyire szikár próza ez. Mennyire nincs megfogható szervezőelve a kötetnek, mégis tökéletes a ritmusa. Mint ahogy azt is, hogy ha van valami története, akkor az az emlékezés és gyász transzformáló jellegének története.

Az én életemben egyetlen olyan személy van, akire így emlékezem, ahogyan a narrátor az apára; a nagyanyám. A mai napig ott van az álmaimban, napfényes képek kúsznak elő a tudatalattimból róla, aki bizonyára más volt, mint akire én emlékezem, akár gyerekkoromból, akár az utolsó hónapokból.

Így olvasni Bergmanról/nem-Bergmanról szerencsére kicsit sem változtat a fejben élő Bergman-képen, mint ahogy végeredményében Bergman saját könyvei sem változtatnak azon. A szövegben szereplő apakarakter bárki lehetne. Tehát akit az riaszt, hogy nem tud Bergmanról semmit, az nyugodtan félreteheti az aggályait.

Akit azonban Bergman érdekel, az talán csalódni fog. Ez a történet a lány története, és ahogy a Mielőtt elalszolban, itt sem biztos, hogy igaz. A legfontosabb tapasztalat az irodalomról, amit a kölykeimnek átadni próbálok, az az, hogy az irodalom sosem az igazat mondja, miközben mégis. De ezt te, olvasó, már úgyis tudod.

A teljesen felesleges – J.K. Rowling (és mások): Harry Potter and the Cursed Child

Címkék

, , ,

cropped-book_pages_desktop_2000x1279_free-wallpaper-20702.jpg

Igen. Ha már a zember kölcsönkérte egy kollégájától, és a kedvemért nem vitte vissza azonnal, akkor már elolvastam. Bevallom, én nem olvastam a Harry Potter-sorozatot. Tizedikes voltam, mikor a hype kezdett begyűrűzni a kollégiumba, de már nagylánynak éreztem magam hozzá, és egyébként is, ami népszerű, az mindig gyanús. Utólag kicsit már bánom, mert akkor még fogékonyabb voltam, bár vannak kétségeim azzal kapcsolatban, hogy két Huxley között milyen érzésekkel viseltettem volna a regény(ek) irányában, ha félreteszem az előítéleteimet. Azóta párszor eszembe jutott, egyszer meg is vettem a torrentboltból (I know, I know), de ocsmányul volt tördelve. De a filmeket legalább láttam.

A darab egy korai magyar recenzora nem szerette a színdarabformátumot – én meg nem csesztem fel magam rajta, hogy úgy lesz valaki újságíró, hogy a dráma szót nem ismeri -, meg amúgy is vegyesek voltak az eddig reakciók, így kíváncsi voltam. Egy csomó dologra nem térnék ki, mert nincs szövegszintű összehasonlítási alapom a Harry Potter-univerzum más szövegeivel, és a film meg ugye mindig interpretáció, szóval képes voltam viszonylag független szövegként olvasni ezt a totálisan, teljesen felesleges és buta darabot.

Állítólag ezt így, ami a könyben van, nem Rowling írta. Vagy nem csak. De eredetileg is drámának készült. Nem azért az arisztotelészi húszfillérért, de ki gondolta, hogy ez így ebben a formában színpadra vihető? Ki az a hülye, aki szerint egy színházi előadásba beleférnek ezek a rövid, egymástól nagyon távol játszódó jelenetek, melyeknek egy része semmit nem tesz hozzá a sztorihoz, csak bedob valami közhelyes, kettéágazó csigalépcsős metaforát a barátság válságáról? Aki összeszerkesztette ezt a szöveget, nem tudom, ki volt, de menjen a fenébe, vagy mondja meg az igazat: ez egy nagyon sovány filmforgatókönyv, és láthatóan annak is szánták. Hagyjuk már ezt a dumát a színházzal. Mert színdarabnak ez egy darab szar, pardon my french.

Amennyi elképzelésem a szereplőkről van a mozifilmek alapján, feltételezve azt, hogy a könyvekben is érző-gondolkodó és intelligens karakterek vannak, akik mostanra felnőttek elvileg, azok alapján szinte az összes ismert karaktert kivasalja és a szemétbe dobja. Problémáik nem hitelesek, nem szerethetőek. A két kamasz főhős kémiája legalább erős, de érteni őket sem értjük.

Ha előveszem a legnagyobb jóindulatomat; ez a szövel azért született, hogy legyen. Mármint vissza lehessen idézni ezt a sokak által szeretett, meghitt világot, ahol ugyan áldozatok árán, de végül a jó győzött. Ez a meghitt, sokszínű világ itt villanásnyi színekben kíván manifesztálódni, bedobnak régi, akár halott szereplőket is, és azt az illúziót kelti, hogy megtudhatunk még valamit. De nem derül ki semmi.

A nagy problémák meg. A “de mi van az áldozatokkal”-témáról már igen sok bőrt lehúzott az irodalom és a filmművészet, ám kétségkívül mély és nagyon emberi probléma. De ennek a negyvenéves Harry Potternek nem hiszem el. A többieket meg nem érdekli. Van két kamasz főhős, akik kamaszok. Az egyik egy ütnivaló, hisztis. A másik meg cuki felszínes, akit láthatóan nem üt agyon, hogy meghal az anyja. Király.

A sehová sem vezető út – Ali Shaw: The Trees

dark-forest-wallpapers-2560x1920

Haragszom magamra, de haragszom erre a könyvre is. Hagytam, hogy a gordzsösz rókás hardcover felkeltse az érdeklődésemet még Londonban, majd hagytam, hogy az előjegyzéses olcsósága az amazonon elcsábítson, végül pedig hogy nem töröltem az egészet a fenébe az első olyan gondolatkor, hogy talán mégsem annyira jó ez a könyv, mint amennyire. Furcsa ez az egész jelenség az olvasói elvárásokkal; de ha ezeket félreteszem, a következők maradnak:

A történet szerint Angliában hirtelen mindent ellepnek a fák, rengetegen halnak meg, megsemmisül minden villanyvezeték, internet, és persze a legtöbb ház is. Ebből a posztapokaliptikus helyzetből rengeteg dolgot ki lehetne hozni. Például kiderülnének az okok. Az emberek harcolnának. Vagy az emberek megtanulnak alkalmazkodni az új körülményekhez. Vagy én nem vagyok elég okos ehhez a könyvhöz, vagy tényleg hiányzik ez az információ a szövegből, de baromira nem derül ki, mi okozta ezt az egészet. Alienek? A természet visszavág? Fantasy ez? Scifi? De ha már elhitetjük magunkkal, hogy végeredményében nem fontos, a természet fantaszikus kegyetlensége és szépsége miért foglalta vissza magának a Földet – mert mint egy utalásból kiderül, mindenhol hasonlóképp történt -, akkor sem azzal az érzéssel tesszük le a könyvet, hogy na, legalább izgalmas volt.

500 oldal. 500 oldal tele buta és sehova sem vezető párbeszédekkel, az aljnövényzet és a csúszómászók bő lére eresztett leírásával. Olyan hősökkel, akikkel történnek dolgok, de akiről valami motivációt feltételeznénk, 60 oldal múlva már másképp gondolja, vagy nem gondolja sehogy. Egy kétharmada vagy fele ilyen hosszúságú szöveg, kevesebb mentek-mentek az erdőben, majd láttak valami őskori szőrös egyszarvú állatot, amelyről a végéig nem derül ki, hogy bukkantak fel a semmiből. Kevesebb moralizálás a vegánságon, bosszúálláson, a megmaradt emberek széthullásán.

A pozitív értékelések kiemelték a karakterek, különösen a főszereplő jól felépített jellemfejlődését. A vegán hippi nő embert öl, majd ezen siránkozik, majd megint megöl valakit. A japán szupernindzsatarzan kamaszlány, aki osztálykiránduláson volt, és felnevelt egy kisrókát, amit bölcsen kinyír a szerző az utolsó fejezetekben. A netfüggő kamasz, aki már nem lesz netfüggő, megtesz mindent a szeretteiért, de a gonosz bácsi csúnyán megkínozza.

És a főhős, akinél szánalmasabb, szerethetetlenebb balfasz főhőst még életemben nem olvastam, aki kitalálja, hogy elmegy Írországba a feleségéért, akivel már amúgy egy rakás szar volt a házasságuk, majd rájön útközben, hogy nem is akar odamenni, de azért odamegy, megbeszélik, hogy már azelőtt is szar volt a házasságuk, majd pedig magára vállal valamiféle megmentőszerepet, és eggyé válik a természettel? azzal az aliennel, aki a kataklizmát okozta? fává változik? Komolyan, egy büdös szót nem fogtam fel a végéből, pedig már elolvastam három Holdstock-regényt angolul, csak hogy az erdő-tematikánál maradjunk, és kevés zavarosabb, allegorikusabb és elvontabb szöveget láttam még, mint azok voltak. Az életben maradt többi főhősök meg életben maradnak, a szétégetett és szétvagdosott kezek-lábak meggyógyulnak, ketten pedig elhajóznak Írországból egy nyomorult csónakkal JAPÁNBA.

Atya. Úr. Isten.

Egy nagyon különleges – Emmi Itäranta: The City of Woven Streets

Címkék

, , , ,

kudotut2-collage

Az egyik londoni Waterstonesban láttam meg, ha jól emlékszem egy fantasy-válogatás részeként hevert az asztalon. A fenti kép a finn nyelvű kiadás borítójáról van, és itt van az angol. A brit könyvpiac sajátossága, hogy még a kevésbé minőségi irodalmat is képes úgy becsomagolni, hogy kedvem van levenni a polcról és eljátszani a gondolattal. Ez a hazai kiadók borítódizájnjára sajnos az esetek többségében nem jellemző. Vagy épp az ellenkezője történik: olyan csúf a könyv, hogy eszembe sem jut levenni a polcról és eljátszani a gondolattal. Ajándék volt egyébként végül, a zembertől. Nagyon szép ajándék.

[Ha jól tudom, a jogok a Galaktikánál vannak, akár csak az előző Itäranta-könyv, A teamesternő könyvéi is. Ha olvasol angolul, kérlek, olvasd angolul. Már félek attól, az általában ki tudja, milyen fordítás, az általában gyatra szöveggondozás, és a kiadótól megszokott színvonaltalan borítódizájn hogy fogja már a kiadás pillanatában megölni ezt a könyvet a potenciális olvasóközönség számára.]

A történet egy meg nem nevezett szigeten, illetve a szigetet elfoglaló név nélküli városban játszódik, ahol sajátos, foglalkozásalapú kasztrendszer alakult ki, és különös, félig vízalapú technológiát használnak. A várost egy nyolctagú tanács irányítja, néha elönti a tenger, de látszólag békés minden. Társadalmi célú tetoválásokat viselnek a lakók, és akiről kiderül, hogy rendelkezik az álmodás képességével, a közösség kiveti magából. Az egyik legmegbecsültebb kaszt, a szövők közé tartozik főhősünk, Eliana, aki egy éjszaka egy meggyötört és megcsonkolt lányt talál a szövők házánál, és akinek a tenyerére az ő neve van tetoválva.

A szöveg világépítése egyfelől nagyon kényelmes, hiszen egy mikroközösséget ismerhetünk meg, az azon kívüli világról csak annyit tudni, hogy néha jönnek onnan kereskedők hajóval, és ott nem bűn álmodni. És ennyi. A térben és időben kapcsolat nélküli város egy kissé erőltetett allegóriává válik a végkifejletben. Legalább nem kellett sokat gondolkodni az indokláson. Rengeteg disztopikus elem van már az elmondottakban is, de hiányzik a világmegváltó íz, ami jól eladhatóvá teszi a zsánert.

Másfelől azonban semmihez sem hasonlít. A fantasztikusan szép angol szöveg olyan erővel mutatja be ezt a hideg és vizes teret, a szövött falakat és utcákat, a föld alatti helyeket, a tengert és a szövőnők szobáit, hogy többször beleborzongtam.

I still dream of the island.

I sometimes approach it across water, but more often through air, like a bird, with a great wind under my wings. The shores rise rain-coloured on the horizon of sleep, and in their quiet circle the buildings: the houses grown along the canals, the workshops of inkmasters, the low-ceilinged taverns. The House of Words looks inward behind its high walls. Threads knotted into mazes run in all directions from the House of Webs, and air gondolas are suspended on their cables, dead weights above the streets.

At the centre of the island stands the Tower, smooth and blind. A sun of stone glows grey light at the pinnacle, spreading its sharp ray-fingers. Fires like fish-scales flicker in the windows. Sea is all around, and the air will carry me no longer.

A kevés szereplőt csak lassan, és ha lehet mondani, nagyon érzékenyen mutatja be a szöveg. A szerző nem vállalt nagy kockázatot a sok karakterrel; pont elegendően vannak. A kifejezetten lassan alakuló sztori elsősorban arra koncentrál, amit nem tudnak az ott élők sem. Mi okozza az álmokat, miért bűn álmodni. Mire jó a tetoválás, és hogyan lett ez a hely. A végkifejlet kimondottan kapkodónak tűnik a lassú felvezetés mellett, és kissé disszonáns hatást kelt, hogy a világmegváltást abszolúte nem is fontolgató főhősnő milyen áldozatot hoz majd meg. Amit nem mondtak el előtte, azt mind gyorsan elmondják. Az eddig rejtett képességek felszínre bukkannak és hozzák el a végső megoldást. Ez az apró aránytalanság az egyetlen hiba, amit találtam a könyvben. Illetve az, hogy szerintem biztonsági játékot játszott a szerzőnő azzal, hogy a sziget valóban csak egy sziget. De a történet így lesz végeredményében kerek. És a vég közel sem boldog.

A finom (pont eltalált hangsúlyú) szerelmi szál bemutatását és a főszereplő jellemfejlődésének ábrázolását sok szerző eltanulhatná Emmi Itärantától. Az idei év egyik legemlékezetesebb olvasmánya lesz, ez már biztos.

A síró szekér – Darvasi László: Taligás

Címkék

, , ,

b461

Úgy vártam ezt a könyvet, mint a regénybeli Szeged az esőt. A könnymutatványosok legendája nagy hatással volt rám, amikor olvastam. Az évet már nem tudom. A Virágzabálókról lepattantam száz oldal után.

Amennyire bedarált a végére, annyira melós volt olvasni, különösen az elején. Nem volt egyetlen mondata sem, mely hétköznapi lett volna a szó köznyelvi értelmében. A regény narrátora a címbéli Taligás, aki amolyan kereskedő. Könyvekkel kereskedik, prózában. Szavakkal, lírában. Ő az, aki részesévé válik a szegedi boszorkányperek körüli eseményeknek, akit belesodortak/belesodródott, és aki egyszerre külső megfigyelője és áldozata a borzalmaknak. A szöveg irodalmi utalásai az ő parafrázisai, ám elbeszélése maga a líra.

Talán pont  ez lesz az, amiért sokan félre fogják tenni. Ez a nyelv ugyanis rátelepszik a történetre, amely pedig a két említett nagyregényhez képest eléggé feszesnek mondható. És még így sem kapunk választ mindenre. A burjánzása azonban más. Expresszionizmusa eltávolítja a borzalmast, felnagyítja a wasteland-benyomást. Jogos lehet az a felvetés is, hogy miért van szükség rá. Hogy nem csak  blöff-e ez az egész a nyelvvel, és a szerző inkább alkot meg egy ilyen meghatározatlan hibridet, mint hogy írjon egy jól megírt regényt. Biztosan lesznek páran, akik ezt mondják majd róla.

Emellett én nem nagyon látom a történet hibáit. Ez a történet így volt elbeszélhető, és én fogékony vagyok erre az irodalmi nyelvre. Mert nem mindig csak azért olvasunk, hogy jó és könnyű legyen.

 

Túl sok táp – Brian Staveley: A tűz kegyelme

Címkék

, , ,

 

the_providence_of_fire_by_tikos-da30djf

Mondom, biztos velem van a baj. Hogy bár nekem való lenne a heroikus fantasy. Vagy bár tudnám szeretni. A császár pengéi után frissiben elolvastam a folytatást, hogy ne felejtsek belőle sokat, bár a harmadik rész magyarul még odébb van. A következőket állapítottam meg első körben:

  • Az első kötetre azt írtam, nem guilty pleasure. Na ez viszont már szinte az volt. Csak sajnos már jobban fájt, mint amennyire élveztem. Ezt majd kifejtem.
  • Nem várom meg a magyar kiadást, mert olyan szintem öntötte el a vér az agyamat az ilyen mondatoknál, hogy “Intarra Lándzsájának hegye izzani kezdett a még fel nem kelt nap sápadt fényében”, hogy elmondani nem tudom. És túl sok volt belőle. No more Sziklai István-féle fordítás for me.
  • Biztos nagyon nehéz káromkodásokat fordítani, de a “mi a töcs” kifejezés használatáért lekevernék egy nagy büdös pofont. Minden.Egyes. Alkalommal.
  • Olvastam Martint meg elég véres szöveget már szerintem, de a bélomlás, a félrefittyedő, félig levágott fejek, a levágott végtagok és egyebek fel-felhorgasztják bennem azt a sejtést, hogy ez kezd baromira öncélú lenni.

És akkor a többi. A szereplőkről két dolgot tudok elmondani. Az egyik az, hogy szinte mindig rosszul döntenek. A tévedni emberi-t kimaxolta a szerző. Bocsánatos lenne, ha a szereplők nagy része nem lenne olyan kőegyszerű, már-már ostoba, mint egy zsák krumpli. (Ez a másik.)

-Megölted az apámat, kiontom a beled! 
-Ne, ne csináld, mert [érvelésnek tűnő, de értelmes magyarázatot nem tartalmazó mondatok]! Szükségem van rá!
-Akkor is megölöm!
-De nem!
-De igen!

Nem kell túldimenzionálni szerintem egy olyan regény/műfaj karaktereit, amelyet elsősorban a sztori(nak kéne) és a világépítés(nek kéne) visz el (kéne elvinnie). Arról a nyomorult birodalomról továbbra sem tudunk meg sokat, a világ történelméről, ami amúgy tényleg fontos lenne, szintúgy nem eleget. Még azt sem tudni igazán, kik vagy mik a történet főgenyói, vagy miféle magyarázat vagy legenda lehet a létezésükre. Akik olvasták még a regényt, és a moly.hu-n írtak róla, vagy másik regényt olvastak, vagy nekem nincs szenzorom a jól megírt, többdimenziós karakterekre.

Sebaj. Az ábrázolás hiányosságait elfedi a heroizmus. A következő a séma: jön a halacska. Bekapja egy nagyobb halacska. Majd jön egy nagy hal, és bekapja. Majd egy bazi nagy hal, majd egy cápa. Aztán a semmiből feltűnik egy dinoszaurusz. De nincs már több leírható kínzás, lelki fájdalom, nagyobb hősiesség. Nincs már nagyobb hal, de azért még fokozni kell. Még egy hülye döntés a hibáiból soha nem tanuló hősnőtől. Még egy feltámadás, még egy szereplő, akiről kiderül, hogy isten.

Minek olvasok én fantasyt, ha nem bírom a tápos szereplőket?