Címkék
Vártam ezt a könyvet. Jó esetben vannak az embernek kedvenc kortárs magyar írói, és nálam Rakovszky Zsuzsa ilyen. Az elmúlt hónapokban egyébként alig olvastam. Erre megvannak a sajátos kifogásaim, de az igazság az, hogy nem volt kedvem, pont kitöltött mindent a munka-edzés-alvás hármassága. Sajnos az első mostanában a másik rovására megy. Jött és ment a Könyvfesztivál, ahol azért vettem is dolgokat (Rabelais Pantagrueljének Harmadkönyve még mindig a várólistán), de csak megszokásból. Az olvasási kedvemet egészen konkrétan az új Linn Ullmann és az új Szív Ernő/Darvasi-kötet hozta vissza. Jelenleg a létezés állapotában van, mármint az olvasási kedvem.
A lehetőségeimhez képest igen gyorsan csúszott a Célia. Rakovszky Zsuzsa prózája, ha nem archaizál, nagyon gördülékeny, ezúttal egyetlen belső monológ, melyben egyszerre valósul meg egy visszaemlékező elbeszélés és a főszereplő cinikus világreflexiója. Elvileg családregényt olvasunk, de egy idő után sokkal inkább tűnt ürügynek, valami laza összekapcsoló erőnek három olyan szereplő között, akiket az egyéniségük és világlátásuk elmosódottsága, bizonytalansága – a címben úgy írtam, képlényekségük – határoz meg. Jobb sorsa érdemes típuskarakterek egy lehangoló, a kétezres évek közhelyszótáraiból építkező világban; valóságshow-k, plázák foodcourtjai, az ezoterikus-szektás üzletág épülése, a középszintű vállalkozóréteg lelki-szellemi tunyasága.
A regény szerethetetlen fő- és mellékszereplőinek üres léte ezekben az üres terekben egyszerre kelt undort és egyszerre gerjeszti a belül lakó idealistát. Nem, ez nem a te valóságod. Nem, ez azoké. Nem mondom egyébként, hogy helyenként nem erőltetett és túlzó mind a szereplők, mind a teremtett világ zsúfolt, autóillatosító-szagú, csömört és ellenkezést kiváltó jellege. Vagy hogy nem találom végtelenül lehangolónak, hogy ez a férfiatlan (hány ilyet ismertem!) fél-Mersault főszereplő minden lehetséges kapcsolódási pontját elunatkozza-elközömbösködi a többi emberhez. Volt egy kis mazochizmus ebben az olvasásban, azt elismerem. Faltam az oldalakat, mert még úgy is intelligensek voltak, hogy maguk a szereplők nem.
A család lenne a történet nagy, központi, megtartó eleme, de pont a családszerűség, a kötődés hiánya az, ami mindent átsző, legyen az az apa-lánya viszony vagy egy párkapcsolat. Jellemző módon az egyik legerősebb érzelem egy teljesen tárgyias és üres szexuális vágy. A család-motívum ügyes végigjátszása is megfigyelhető a történetben; a regény első oldalaim a főhös elveszíti családját (meghal az édesanyja), talál vagy találni vél egy másikat, ahol ő apa és fiú szerepében működhetne (de nem működik), majd a sztoriban visszatér, kifacsart módon, igaz, a történet a kezdetekhez. Mindegyik családforma diszfunkcionális, de egy ilyen társadalomban milyen lenne?
Mások írták, hogy a könyv valódi főszereplője a nem narráló, csak időnként felbukkanó Célia – mert végülis amellett, hogy köré szerveződik a sztori, ő az, aki nem elégszik meg a regény világának látszatvalóságával. Hogy aztán végül ő, az ígéretes, a nagy útkeresésében ugyanolyan rossz utat válasszon, mint a szülei.
Kevés szóval 