Címkék
Egy nyomozó küzdelme a bűnnel és a bűntudattal – lövi le a poént egyből a regény alcíme, és még félre is vezet. Még a kötetbemutatóra is majdnem elmentem. Babiczky Tibor verseskötetekkel lett ismert bizonyos körökben. A vele készült, igencsak szórakoztatóra sikerült interjúban, melyben a kérdező már-már megsérti a szerzőt Nemere Istvánnak mint a szegényes magyar krimiirodalom prominens képviselőjének az emlegetésével, kiderült, hogy a szerző igen tudatosan és enyhén eltartott kisujjal állt ki regénye elhelyezhetetlensége mellett. Hogy szerintem mennyire jogosan, arra van egy válaszom, de majd a végén elárulom.
Az első tippem az volt, hogy Tar Sándor Szürke galambjának vérvörös bélyegét fogja magán viselni a történet, de ez csak néhány történet- vagy stíluselem esetén bizonyult helytállónak. A szétválasztott Vörös-tengert ábrázoló borító, melyre a történetben is akad utalás, vörös-fekete színvilágával kiemelkedik a sokszor igen szutyok magvetős borítótervek közül, és bónuszként még le is szűkíti a cím értelmezési lehetőségeinek körét. Az alcím szerintem rossz választás volt, mert úgy érzem, nekem nem kell a számba rágni rögtön az elején az amúgy már sejthetőt, mégpedig azt, hogy itt valami szorongós egzisztencialista történettel van dolgunk.
A narráció álom- és életképeket, illetve bűneseteket villant fel a nyomozó utolsó néhány hónapjából. Neve nincs, de tudjuk róla, hogy kézműves sörökkel és minőségi whiskeyvel kívánja az önpusztítás nemes tevékenységét letudni. Az irodalmi és zenei utalásoktól hemzsegő szöveg jelképeiben kissé túl direkt. Szóval értem én, hogy a Hot Water Music Drown in it című számának címe igen sokat segít a kissé naivnak tartott olvasó megértésének, de szerintem kissé sok az ilyen a sztoriban. Akadnak emellett az aktuális sörtrendekre és köz/politikai életre történő utalások is, de nem vagyok biztos benne, hogy mondjuk tíz év múlva is ugyanolyan referencialitással bírnak majd, mint most. Tíz év múlva már senki nem fogja érteni, miért szerepel benne az a kifejezés, hogy “baszni való egyiptológus”, illetve a kortársakra történő vicces kikacsintásra is csak ők fognak ráismerni.
A másik problémám, hogy valamiért sokan (a 20 év alatti alanyi költők és az érzékeny lelkű könyvesbloggerek) hiszik azt, hogy tőmondatokban beszélni, és azokat adott esetben új sorba/bekezdésbe írni a kemény mondatok odabaszásának a legstílusosabb módja. Szerintem az összetett mondatok is tök jók. Itt-ott sajnos Babiczky is mutatja a tőmondatosodás tüneteit.
Mindezek ellenére a Magas tenger azért jó könyv, mert (némi bölcsészes vehemenciájával együtt persze) nagyon erős képekben és nagyon okosan közelíti meg a szorongás kérdését. A Kierkegaardon és Heideggeren történő szocializációm, valamit József Attila bűnverseivel való ismeretségem alapján úgy gondolom, hogy ez itt tényleg csak olyan értelemben krimi, amennyiben a bűn és a bűnesetek maguk törvénytelenek. Úgy látom, itt inkább egzisztenciális fogalmakként értelmezendőek.
Az esetek jellemzően néhány motívum, az anya, a gyermek és a csonkítás köré szerveződnek, a legvégén ki is derül, miért. Ezek az esetek egyfajta tükörként működnek a nyomozó számára, és az elkövetett bűnökkel együtt benne is gyűlik a bűntudat. A könyv szinte mondatát állig átitatja a noir melankóliája és a szorongás képei, melyek a vége felé egyre sűrűsödnek. Hogy én elmeséltem volna-e a nyomozó saját sztoriját, pontosabban a nyomozónak azzal történő szembesítését, azt utólag nem tudom eldönteni. Mivel Isten sajnos ez esetben nem tesz csodát, az élve maradás vagy a létezés bűne alól a főhős nem nyer feloldozást.
Tehát igen, én elfogadom azt, hogy elhibázott volna pusztán a krimi felől közelíteni a Magas tengerhez, de a “szépirodalomnak túl krimi” felvetés pedig azt implikálja, hogy a kérdezőnek (vagy valamiféle irodalmi elit véleményének) a krimi nem szólhat a bűnnek a létet érintő kérdéseiről. És ezért egyetértek a szerzővel.