Kalandos-regényes – Robert Holdstock: The Hollowing

Címkék

fantasy, Robert Holdstock, The Hollowing

A Lavondyss után muszáj volt. Egyszerűen nem ment, hogy ne. Most, olvasás után kissé bizonytalan vagyok, akarom-e folytatni a sorozatot. Ez kicsit a sznob metálos esete a zenekarokkal: a demó/első album után elkurvultak. Holdstock talán nem, de a The Hollowing olyan irányba tartotta fel a fa mutatójjat, amelyet nem biztos, hogy egy könyvvel később is szeretni fogok. Mert nem az a baj, hogy itt van egy kvázi happy end, és lelkem oly sötét és rothadó, mint a Ryhope wood mélye, és ezért nem akarom, hogy a szereplőknek jó legyen. De nem is az, hogy pörgősebb a cselekmény, bár nekem bejött az időtlen lassúság. Hanem az, hogy nem látom azt az elméleti pluszt benne, ami miatt szerettem az első kettőt.

A cselekmény a Lavondyss sztorijához kapcsolódik; apa és fia a regény két főhőse. A fiú Tallis Keeton barátja volt, és mikor a halottnak hitt James Keeton előkeveredik az erdőből, az élénk képzeletű fiú meg belekeveredik a susnyásba, és termékeny szellemével egy sor anomáliát idéz elő az erdőben. Az ő kereséséről szól a könyv. A főhős ezúttal nem magányos, hanem számos segítője akad az erdőt kutató szakemberek személyében. Mint kiderül, mindnek van valami mélyen lapuló, saját célja, és ezek közül csak egy a felnőtt főhősé.

Úgy láttam, Holdstock ezúttal a traumára és lélektani következményeire helyezte a hangsúlyt, de sokkal erősebb volt benne a fantasztikus szál, mint az előzőekben, ahol sokszor csak allegorikus volt egy csomó mozzanat. Dramaturgiailag a félúton megszakított majd újrakezdett cselemény nálam igencsak megtörte a lendületet, de tény, hogy ha az első mentőakció sikeres, az túl könnyű lett volna. Az előző két regénnyel szemben itt valódi ellenségekkel is találkozunk, kiknek fenyegető jelenléte végig fenntartja a feszültséget.

Mitológiai értelemben kevésbé egységes a könyv, de itt sokkal nagyobb hangsúlyt kap az egyén magánmitológiája, melyet saját életéből és olvasmányélményeiből nyer. Bár a Ryhope wood bizonyos értelemben Huxley, a Mitágó-erdő főhősének teremtménye, pontosabban ő tette olyanná, amilyen, a fiú képzelete mozgatja a szálakat. Mindez elég eklektikussá teszi a megjelenő mitágókat; bőven elfér egymás mellett Iaszón és Gawain, tengeri szörny és Bábel tornya is.

Lélektani oldalról nézve a könyv egy fejlődésregény, és olyan életalternatívát mutat fel, amely azt jelzi, hogy az erdőben való elveszés talán mégsem annyira rossz – legalábbis rövid távon így tűnik. Hogy a későbbi részek mennyire csúsznak el a fantasy-kalandregény irányba, azt nem tudnám megmondani; sajnos a Gate of Ivory, Gate of Horn nem elérhető kindlére, az Avilion sztorijában meg már elfek is vannak. Wtf.