Ezt a könyvet eredetileg a KönyvesBlogtól kaptam vendégrecenzióhoz, így ott lesz majd olvasható a kulturált formába öntött verzió. Kulturálatlanul azonban csak nem tudom megállni, hogy ne írjak a reakcióról, melyet ez a könyv váltott ki belőlem.
Egyszerűen kiborít, amikor irodalmárok pszichológust/pszichiátert játszanak. Nem (pusztán) azért, mert az életrajz felőli olvasatokat nem épp az első helyre tenném a relevancia-ranglistámon (nagyon nem), hanem inkább azért, mert ez a vitathatatlanul érzékeny és tájékozott szerzőnő kijelentő módban beszél. Nem mindenütt persze, és állításainak jó része forrásszövegekre támaszkodó okfejtés, mely irodalomtörténeti alapossággal nyúl József Attilához. Nem vitatom, tényleg.
Először is: miért volna a legjobb a József Attila életében fontos szerepet játszó, de nem kizárólagos értelmezési keretként felfogható pszichoanalízis AZ értelmezési keret. Elemezze Ön is pszichoanalitikusan József Attilát! A szóhasználata alapján a költői mézescsuporba időnként belenyalogató szerző olyan okfejtésekbe bocsátkozik, és olyan messzemenő következtetéseket enged meg magának, amelyek esetében egy logikailag-módszertanilag lelkiismeretes irodalomtörténész már nem kockáztatná meg a kijelentő mondatokat. Ez a kötet bár nem irodalomtörténetként próbálja eladni magát, hanem az életrajzban kevésbé járatos, de az iránt mélyebben érdekődő laikusokat célozza meg, mégis azt a benyomást kelti, hogy nem sztorikként olvasandóak fejezetei.
A borítón található szöveg, miszerint a könyv “akár életrajzi regényként is olvasható” akkora hülyeség, hogy valójában szót sem érdemel, de nem tudtam megfékezni az ujjaimat a billentyűzeten.
A második szempont meg a paraszté: aztán te azt honnan tudod, mitől volt Flórának szívizomgyulladása, és honnan tudható az, hogy mit gondolt iksz, ipszilon, zé.
Zavarba hozta a költő vehemens udvarlása, s a benne működő kétirányú érzelmi késztetés szívizomgyulladás formájában, pszichoszomatikus betegségben nyilvánult meg.
És pont. Feltételezheti, úgy vélheti, sejtheti, vagy valaki úgy érezhetné, esetleg van rá utalás valamelyik memoárban – de hogy a hétágú istennyilába’ nem gondol arra a szerző, hogy ezzel gyakorlatilag fikciót teremt egy olyan műfajban, amely éppen hogy nem ezt kívánja meg, és látszólag a könyv sem ezt célozza.
A probléma eleve ott van, és ez bevallottam az én személyes vesszőparipám, hogy nincs hiteles és biztos portré meg életrajz-rekonstrukció, mégis vannak ezek az irodalmárok, akik mernek kijelentéseket tenni. Az irodalmi műveknek pedig az ilyen jellegű pszichologizáló/életrajzos megközelítése számomra komolytalanná teszi az egész ügyet (mármint az irodalomról beszélést), még akkor is, ha mondjuk József Attila könnyebben olvasható ilyen irányból, mint mondjuk Babits, de ez már tényleg csak az én bajom.
Kevés szóval 