Címkék
A Solaris és Lem is a klasszikus science fiction panteonjának szent tehenének az aranyszobra(i) – vagy valami ilyesmi. Én pedig egy műveletlen és tiszteletlen alak vagyok, ugyanakkor Tarkovszkij nagy tisztelője is, és ezért előbb láttam a filmet, és szégyentelenül elfogult vagyok vele. Mivel a film valahol a tökéletesség plazmafelhőjében lebeg egy másik panteonban, nem igazán erőltettem a regény olvasását egészen mostanáig. A cselekmény már nem okozott meglepetéseket, így az alábbiakra jutottam:
A Solaris nevű bolygó egy ikercsillag körül szabálytalanul keringő égitest, kutatása pedig hosszú évtizedekre tekint vissza. Az ottani kutatóbázisra érkező pszichológus-kutató a regény elbeszélője, aki igen hamar szembesül az ott uralkodó káosszal. A sokat kutatott, de valójában megismerhetetlen, bolygófelszínt borító óceán furcsa dolgokat művel a bázis kutatóinak elméjével, és ezt rövidesen az elbeszélő is megtapasztalja.
A Solaris nem egy jól összerakott regény, ami a dramaturgiát illeti. A technikailag kissé elnagyolt, de parafaktorát tekintve igen erős kezdés után szép lassan filozofikus-lélektani regény lesz a sztoriból, csak éppen mélyebb lélektani ábrázolás nélkül. A cselekményt időnként megszakítják hosszabb és kissé száraz részek a szolarisztika történetéből, amely a sztori tudománytörténeti és -filozófiai oldalát hivatott erősíteni. Össze is jön neki, viszont a végére mindez valamiféle teológiai végkövetkeztetésbe torkollik, melynek létrejötte pszichológiailag érthető, ám nem következetes. Ha az ember a világ értelmezésekor emberi léptékben és mintákban gondolkodik (ez sokszor előkerül a regényben), és mindez a bolygó tekintetében irrelevánsnak bizonyul, akkor az (igaz, nem antropomorf) istenkép, mely ember alkotta gondolat és emberi igényekre épült, szintén irreleváns. Ugyanakkor a főhős értelmezési csődjére csakis irracionális válasz adható.
Az értekező részekkel sokkal inkább az a probléma, hogy olyan érzelmi-lelki szinten zajló cselekményt szakít meg önkényes helyeken és igen hosszú időre, hogy az feszültség, amely a nézőben ott munkál már az elejétől, kissé lelohad. A tudománytörténeti vonatkozáson túl a kutatók beszélgetései nagyobbrészt lételméleti kérdések és zavaros, töredékes mondatok soraként jelennek meg, és nem túl erősek. Leginkább azért, mert nem érezzük a motivációt mögöttük.
Az elbeszélőre irányuló elmejáték terméke a férfi tudatalattijának legmélyebb bugyrából előásott emlék manifesztációja. Ha ilyen pszichoanalitikus alapra építjük a szöveget, az egyrészt szinte ordít a magyarázatért, másrészt nem elégszünk meg mindenféle zavaros belsőmonológ-töredékekkel. A zavart lelkiállapot ábrázolása viszont legalább elég erős.
Érteni vélem, miért szeretik ezt a regényt annyira, ha a filmtől el is tekintünk. Az ismeretlentől és megfejthetetlentől való félelem és a mellette jelen lévő csodálat végig ott lebeg a szövegben. A leírások, mind a bolygóé, mind a szereplőké, csodálatosak. Megértettem én, miért szent tehén ez a könyv, és most csöndesen visszavonulok elgondolkodni azon, hogy mítoszrombolni kívántam egy olyan posztban, amelynek az elején kritikátlanul rajongok egy filmért, amely ebből a könyvből készült.
Kevés szóval 
Nekem még a Solaris nem volt meg, a Kiberiádát ajánlották, azt csak úgy tudtam értékelni, hogy beiktattam egy Grimm mese-pakkot, de úgy sem eléggé – szerencsére én csak egy műveletlen állat vagyok, úgyhogy bárkinek bármilyen mítoszát rombolhatom, égethetem a könyveit; Tarkovszkijt is. A Stalkert (ha már műfaj) kimondottan utálom, filmet is, könyvet is – bár a Roadside picnic “teljesen normális” volt a témában.
Lemtol sosem tudom, hogy a Kiberiada annyira csodalatos-e, ahogy a magyar forditasa sikerult (Muranyi Beatrix fantasztikus munkat vegzett!) mert nem olvastam az eredetit (oszinten szolva nem is tudom, hogy lengyelul-e vagy angolul irta-e meg) viszont amit irsz a Solarisrol az azert nagyon erdekes, mert Lem ugye csunyan osszeveszett az SFWA-val, hiszen nem tartotta sokra a tobbi SF irot. (Erdemes a “Lem SFWA affair” kifejezesre keresni a google-n)
Utánanéztem, mások is emlegették azt a dolgot. Amennyit kivettem a sztoriból, bírálta a szerzőket, majd meg volt sértve, amiért kiszúrtak vele. Nem rossz könyv ez, szép is, csak hiányérzet van bennem a pszichológiai oldalával kapcsolatban. Tarkovszkij meg tök új befejezést csinált neki, rakott bele még egy csavart, amely scifit csinált belőle, pedig a szöveg inkább filozofikusra fut ki.
Igen, hosszan kerestem a teljes sztorit, mert nekem csak ugy van meg, hogy kb. abban a hangnemben biralta a tobbi szerzot, hogy azok nem csinalnak ertekelheto irodalmat bezzeg o. (Mondjuk a zseni ilyen, ha jol emlekszem Sir Isaac Newtonrol is mondjak, hogy ritka egy kellemetlen alak volt.)
Sajnos a Tarkovszkij fele Solarist nem lattam (A Sztalker utan ugy voltam vele, hogy nem reszkirozok, lattam a TOKELETES FILMET, nem mertem veszelybe sodorni az elmenyt), a par eve csinalt sci-fi, meg borzalmas elmeny volt.
Igen, valami ilyesmi jött le. A Tarkovszkij-féle Solaris baromi jó volt, bár a Stalkert nem múlja felül.