Címkék

, , ,

space_colors

Hiányzott Banks. Az idei év egyik nagy projektje a Kultúra-sorozat elolvasása volt, de az Anyag környékére annyira besokalltam, hogy angolul már nem álltam neki a Surface Detail-nek és a The Hydrogen Sonata-nak. Az utóbbi időben kicsit sok lett a kortárs szépirodalom, ráadásul mind meg akarta fejteni a világmindenség meg minden titkát.

Van egy olyan elméletem, hogy Banks Kultúra-sorozatának a páros számú részei a jó könyvek, a páratlanok annyira nem. A játékmester, ami a második a megírási sorban, remek volt. A Holtpontot imádtam (bár nem mindenki ért velem egyet abban, mennyire jó könyv), a Nézz a szélbe pedig mindenen felül állt. Az Emlékezz Phlebasra nagyon elsőkönyves ízű, ráadásul túlírt, a Fegyver a kézbent gyűlöltem, a tré fordítás miatt, és mert angolul sem érte meg a rá fordított időt. Az Ellentétek számomra túl egyszerű és túl fantasy, az Anyag pedig a remek alapötleteket nem használta ki, a dramaturgiája pedig pocsék volt.

A Surface Detail-ről is mondták már, hogy annyira nem nagy szám (ugye, Szabi), de nekem nagyon betalált. Szerkezetére nézve viszonylag egyszerű könyvről van szó, melyben nagyjából öt történetszál és nézőpontkarakter ér össze a végső megoldásban. A lassan összeálló történetben a szöveg viszonylag gyors váltásokkal dolgozott, és ezúttal kevesebb lett a líra, mint némelyik kötetben.

Az előző könyvekben már többször emlegetett Sublime mellett talán a hatodik kötetben (Nézz a szélbe) előkerült egy afféle virtuális mennyország, ahol a testileg halott élőlények személyiséglenyomata tovább élhet. Ahol menny van, ott pokolnak is lennie kell, és erről szól a Közelkép. A humánum jegyében virtuális háborút hívnak a menny- és pokolpártiak, melynek középpontjában a holtak jogai és a virtuális poklok kegyetlensége áll. Az egyik történetszál épp egy ilyenben játszódik, és az első ilyen fejezetnél kis híján rosszul lettem, mert nem tudtam fejben elhelyezni a dolgot. A társadalmak egyetemes érdekei mellett több személyes szál is helyet kap a regényben, az egyik nézőpontkarakter, Lededje szála, és az egyik kedvencem lett.

Bár a regény nem nélkülözi a humort, kissé komorabbra sikerült, mint korábbi Kultúra-könyvek. Kimaradnak a vicces sidekick drónok, de bizonyos hajóelmék egészen szórakoztatóra sikerültek; ezek közül kiemelkedik Lededje és az Erkölcsi hulla avatárjának sok párbeszéde, ahol a szereplők közt remek kémia van. Egy korábbi regény hősét is viszontlátjuk, de nem lőném le a poént – ha már magamnak sikerült, mert véletlenül kinyitottam az utolsó oldalnál, és megakadt a szemem a néven.

Az összeesküvéses, üzleti és politikai szálak kissé zavarosak, a Kultúra pedig ezúttal mellékszerepet játszik a történetben, legalabbis nem ők játsszák a bábjátékos szerepét, emiatt pedig kissé elsikkad a korábbi kötetekben megszokott tematika, azaz a Kultúra szerepének bemutatása pozitív és negatív oldalról is külső és belső nézőpontokból. Ez persze nem feltétlenül baj.

A Közelkép összességében egy izgalmas regény sok akcióval, nem mindenhol váratlan fordulatokkal (de ahol váratlan, ott jó nagyot szól), itt-ott irodalmi közhelyekkel (pl. a bosszúdráma fordulatai). A könyv hosszát nem kifogásoltam, olvastam volna még, de bizonyára lesznek olyanok, akik szerint vághattak volna a szövegen itt-ott. Az viszont biztos, hogy a Kultúra-sorozat sok részében (és a sorozat előrehaladtával erősödő mértékben) jelen lévő metafizikusság itt háttérbe szorult, még akkor is, ha a menny és a pokol kérdése jellegzetesen ilyen téma. Még nem döntöttem a The Hydrogen Sonata angol olvasásáról, de talán nem várom meg vele a magyar megjelenést mégsem.